Szamos, 1912. május (44. évfolyam, 99-121. szám)
1912-05-15 / 110. szám
A tisztviselők. A különböző tisztviselői egyesületek sajtóorgánumai már hosszabb idő óta visszhangozzák az állami, törvényhatósági, községi és magánalkalmazottak drágasági, családi pótlék, fizetés és státus- . repdpzés, nyugdíjtörvény revizió iránti Agyié sűrűbbé váló törekvéseit, kongresz- szusi megnyilatkozásait, mondhatnánk azt is, hogy segély, sőt vészkiáltásait. Nem cs .da. Az élet oly drága és a fizetés oly csekély, hogy abból megélni alig és csak lemondással lehet s igy is valóságos művészet kell hozzá. Az állam a különböző időben és helyen tett kormánynyilatkozatok szerint a lehetőségig segíteni kíván a bajokon : a szükséges törvényjavaslatok már elő vannak ke szitve és csakis az obstrukció gátolja mag a javaslatok beterjesztés t. Az állami tisztviselők várhatják tehát a politikai jó időt, az talán nekik is meghozza a borúra a derűt. Nem igy a vármegyék. Nap-nap után olvashatjuk a hírlapok közigazgatási rovatában, hogy X vármegye 10, Y. 15, sőt 20 százalék drágasági pótlékot ajánlott meg alkalmazottainak. Jól teszik a vármegyék, ha tehetik. Ez erkölcsi és anyagi kötelességük. A drágasági pótlék azonban nem minden és nem elég. Kell, hogy a tisztviselők is mérsékeljék igényeiket és uralnunk kell annak a kiváló áliamfórfiunak szózatához, aki nagy nemzetéhez néhány óv előtt odakiáltotta: „Vissza a puritán egyszerűséghez és takarékossághoz, ha lejtőre nem akarunk kerülni.“ Mi is azt mondjuk, vissza a puritán egyszerűséghez, a takarékossághoz s ne áldozzunk fel mindent a modern kultúráiét nagy étvágyú molochjának, az „Igénynek“. Mert megajánlhat az állam, a vármegye, takarékpénztár, magánvállalat stb. családi és drágasági pótlékot, amennyit csak elbír, nem lesz annak sok helyt addig foganatja, inig a túlfokozott „Igény“ istenség szobrát össze nem zúzzák és ki nem dobják. Hála Istennek s ez a tisztviselők becsületére legyen mondva, a tisztikarok jó nagy részében ftneg van a komoly életfelfogás, az otthon és család szeretete, amely kellő lemondással párosulva a mai nehéz viszonyok között is felszínen tartja az exisztenciális viharok által akárhányszor megtépett és hánytorgatott élethajót. — Ezek a tisztviselők rendszerint a közélet hamupipőkéi. Nem láthatók, vagy csak nagyon ritkán a színházban, korcsmákban, kávéházakban és vigasságokban, hanem a csendes munka csendes műhelyében és családi tűzhely mellett Gölfik-el- gondteli életüket. Ezeket a dérék tisztviselőket azonban a mai léha, rothadt életfilozófia akárhányszor megsajnálja, lekicsinyli, nem tartja kultur- embernek s főleg nem „úri“-embernek. S a tisztviselők ezreinek, akik puritán életükkel és becsületes munkásságukkal leghasznosabb tagjai a társadalomnak és államnak, a sok lemondás mellett nem egy esetben még a lekicsinylés és mellőzés keserűségei is osztály részül jutnak, amelyek a többi bajokat tetézve, nem egyszer az clégületlenség, de mindenesetre az elfásuláshoz vezetnek. Ezzel a tisztviselőtipussal szemben találunk azonban a tisztviselői albumban más fotográfiákat is, amelyek egy idő óta Veszedelmesen szaporodnak és félő, hogy rossz példaadással nem egy jó em- embert a romlásba döntenek. Ezek az urak mindenütt ott vannak, ahol mulatni lehet; a pénz mellékes; van a takarék- pénztárnak, vagy a leendő apósnak; a | fő a „ma“, a holnap majd csak meg Elmaradt történet A „Számol" tárczája. (Folytatás.) Irta: Vidor Gyula. Annyira egyszerűen, őszintén és kedves naivsággal mondotta ezeket és különösen az utolsó mondatot hangsúlyozta úgy, mint aki joggal elvárja, hogy az ember érdeklődjön korai asszonyságának oka felől, természetesen megfelelő adag csodálkozás kíséretében, ügy is tettem: — Kisasszony tréfál velem. Vájjon mivel érdemeltem ki ezt az iróniát ? — Óh, nem irónia ez, hanem a legőszintébb valóság. Ha talán érdekli az ón sorsom, úgy szívesen elmondom házasságom szomorú történetét. Kissé frivol leszek ugyan, de szolgáljon mentségemül az a tény, hogy enyhítek a lelkemen, ha kereken és nyiltan mondhatom ki az igazságot, minden takargatás nélkül. Jól esik nekem, ha va'akinek elpanaszolhatom az ón mérhetetlen nagy bánatomat és ha kiönthetem sajgó lelkem minden szomorúságát. Ön, uram, joviálisnak látszik és ón végtelenül boldog vagyok, hogy végre találtam valakit, aki előtt őszinte lehetek. Ugye nem fog visszaélni, sem pedig elitélni ? ulyan kedvesen csiesergett és gyorsan beszélt, hogy szédült körülöttem minden. Nem akartam hinni magamnak és gyámoltalanul feleltem: — Nagy megtiszteltetésnek veszem kijelentését és boldog leszek, ha valamivel szolgálatára lehetek. Úri ember vagyok és örökké közöttünk marad, amit mon dani fog. — Nem kérek öntől, uram, szolgálatot, csupán egy kevés türelmet. — Ez annyival is inkább könnyebb, mert semmiféle dolgom sincs. Nos, halljuk. — Nos, hallja 1 Leült velem szembe egy puha, kó* nyelmes zsölye székbe és beszólni kezdett: — Mielőtt hozzáfognék — mondotta — mégis érdekelne tudni, hogy ki az, akinek ón panaszkodni akarck. — Bocsássa meg, de a nagy bizalom, amelylyel asszonyom első intrádára megajándékozott, kissé megzavart és elfelejtettem bemutatkozni. író vagyok és a nevem Csathó Kázmór. — író? — kiáltott föl a világszép asszony — imádom az Írókat. Mert van-e eszményibb valami a földön, mint az ész, a tehetség. Várjon csak: Csathó 1 Persze, hiszen ön irta azt a csodás regényt, amelyben a párzó Íriszekről van szó. Ugye jól emlékszem ? nagy választékú cipóraktárát ajáaljuk a i vevő- közönségnek, mint legolcsóbb bevásárlási forrást.
