Szamos, 1912. április (44. évfolyam, 75-98. szám)
1912-04-02 / 75. szám
ve. ; Negyvennegyedik évfolyam. Szatmár, 1912. április 2., kedd. 75. 5zám. A közélet tövisei. magasrangu főtisztviselő, egyik államtitkár a múlt héten nyugalomba vonult azért, mert idegei nem bírták ki a hivatalával járó tömérdek hajszát. Nem a munkát sokalja, mert rop' pant munkaereje játszva elvégeznéNnitíL den dolgát; a látogatásokat, jelentkezéseket sokalja, az örökös audienciákat, informátorok özönlését, szóval azt a *ok időlopást, amely magas állásának diszével jár s amely úgy megeszi a hivatalos ügyek intézésére szánt munkaidőt, hogy otthon, éjszaka kénytelen dolgozni, idegeinek és egészségének nem kis kárára és romlására. Sebül a világon a kormányzat élén álló férfiak nincsenek kitéve annyira a közönség zaklatásának, mint nálunk, Magyarországon. Minél magasabb fokára jut fel valaki a hivatalos ranglétrának annál inkább rabszolgája nem annyira a maga hivatásának, mint a hivatásával járó társadalmi szenvedéseknek. Mikor egyik, nemrégen elhunyt politikus miniszterelnök lett, az édesanyja, egy igazi tönkrement nagyasszony, sajnálkozva csóválta a 3zép hófehér lejét s panaszkodott az ismerőseinek, hogy az ő szerelmes fia a „legutolsó állásra“ vállalkozott széles Magyarországon. Miért a legutolsóra? — hökkentek meg az ismerősei. „Mert olyanok törlik hozzá a képviselőházban a sáros sarkancyus csiz- "májukat — válaszolta a nagyasszony — akikkel a fiam társadalmi életben szóba sem állana“. Ha nem is a „legutolsó állás“ Magyarországon a miniszterség, ahogy a nemes matróna a nagyúri gőg és a szenvedélyes anyai szeretet fellobbanásábau mondta; de a* bizonyos, hogy nem a legkényelmesebb. Meg kell nézni sorra a minisztereket és a miniszterelnököket, még a szó fizikai értelmében is megviseli a magas és irigyelt állásuk őket. Megöregednek, hajuk megfehérlik, arcuk ráncosabb lesz. Mikor azután hosszabb- rövidebb idő múlva megbuknak, oly lelki és testi tortúráktól szabadulnak meg hirtelen, hogy valamennyien évekkel fiatalodnak meg bukásuknak és politikai számkivetésüknek nyájasan simogató keze által. Vallomás. A „SZAMOS“ tárczája (Folytatás és vége.) — Nem csalód am 1 Szegény leány elfogadta kezemet. Azt nem áliitom, mintha én lettem volna eszményképe, mely talán inkább hozzád hasonló. Hiszen emlékszem, annak idején eleget flirtelték. Valid be — nem vagyok féltékeny — ugy-e tetszettél neki ? A fiatal leányok olyan furcsák! . . . Egészben véve azonban rokonszenvét felkelthettem s igy történt, édes barátom, hogy ha most Mirmonlba érkezünk, azt a szép hajadont, kivel annyit táncoltunk madame Margan báljain, mint komoly fe leséget ás kitűnő h áziasszonyt látod majd viszont! Az ut meredeksége itt megszűnt, de a lovacska a ért még mincbg lépésben ha ladt. Lefort Paul megrázta a gyeplő . — Nos, Mirmontban vagyunk! A park kerítése az országút mentén húzódott végig. A zöldelő vidék csendes és szomorú volt. Noroy Marc elmerült a láthatár nézésében. — Az egész évet itt töltitek ? — kérdezte. — Feleséged nem unja magát? Lefort Paul büszkén válaszolt: — Hogy unatkozik-e? . . . Nem hiszem, mert megtisztelhetnél azzal a feltevéssel, hogy egy asszonyt még képes vagyok mulattatni! Azonkívül télen át Páris- ban is töltünk egy hónapot 1 . . . Nézd, ott a rácsnál vár reánk Marguerette 1 Lefort P«ul önhitt megjegyzésére Noroy Marc tartózkodó mosolylyal válaszolt. Azután már messziről üdvözölte a fiatal asszonyt, ki napernyőjének védelme alatt a kapunál állt. II. Mirmont, 1905. márc. 20. — Férjemnek irt leveléből tudom, hogy ismét hoss-abb útra készül. Tehát viszont fogja látni a kelet ama remek részeit, melyekről oly érdekesen beszélt, Mir- montban való, rövid egy heti t rtozko- dá-a alatt Ugyan megígérte, hogy ide visszatér, de szav.it nem tartotta meg, amiért el sem itókietem. Sőt ellenkezőleg, értem önt! . . . Otthonukban, hivatalukban, klub- jokban, a képviselőházban, mindenütt zaklatják őket kérelmezők, panaszkodók, hirhordók, újságírók, hízelgők és küldött- ségjárók. Minden zsebük tele van tömve rövid utón átadott kérvényekkel és pro- tegáló vagy protekciót kérő névjegyekkel. Előszobájukban éjjel-nappal ügyesbajos emberek ácsorognak. Nemcsak aktáknak, leveleknek egész légióját kell meghallgatniok vagy átolvasniok mindennap Külsőségek, formalitások, apró kötelességek annyira igénybe veszik idejük javarészét, hogy a megmaradt időben csak idegeik és elméjük végső megfeszítésével képesek elvégezni az érdemleges munkát. Igaz, hogy ez a minszteri minden- hatóság jele. A kormányok apránként a maguk kezében összpontosítottak minden hatalmat, Önkormányzati közegeknek és testületeknek semmit se hagytak meg belőle. Ha rászoktatták a polgárokat, hogy minden üdvösség és minden megtorlás kútfejének őket tekintsék; most csak hor ják türelemmel hatalmi szomjúságuknak gyászos következőié yét; azt, hogy minden ember őket terhelje a Mirmont semmivel sem bir, amivel felkelthetné az ön érdekét. Az élet itt egyhangú. Bár tudtammal ön élénk rokonszenvet érzett Paul iránt, de mi közös lehet az ő ott- honülő életmódja és az ön kalandos ízlése között? A mi forrásaink vize nem üdítheti fel önt, aki az Eufrates vizéből ivott és megfürdött a Jordán folyóban! És mégis — bár kockáztatom, hogy unalmas leszek — szükségét érzem, hogy írjak önnek. Egy mondása még most is fülembe cseng és gyakran eszembe jut. Emlókszik-o arra a holdvilágos éjszakára, midőn az erkélyen ön az ázsiai asszonyokról bes/ólt? Elmondta, hogy mily nyugtalanító benyomást érzett lefátyolozott, örökké titukte jes arcuk miatt s hogy mily ideges lett a rejtelmes, arcnélküli testek látásától. Bevahotta azt is, hogy mi mindenfele fortéllyal és ravasággn ólt, mig legalább futólag kivehette az elrejtett vonásokat, s hogy végre miként sikerült némi tájékozottságra szert lennie. És mialatt beszólt, úgy rómlett előttem, mintha kíváncsian figyelt volna reám. Megértette e, hogy
