Szamos, 1912. március (44. évfolyam, 49-74. szám)
1912-03-06 / 53. szám
Negyvennegyedik évfolyam. Szatmár, 1912. március 6,. szerda. 53 szám «•■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a Botrányfészek. Szatmár, márc. 5. Igen az lett az országháza. Ennyire lealacsonyították azok, akik azzal kérkednek, hogy ők az ország igazi akaratának kifejezői, a nemzet bizalmának letéteményesei. Ezek a hősök eddig csak a parla- mentáriamusnak tartó oszlopait döngették, most azonban már tovább mennek. Belegázolnak a cselekvési szabadságba, sárba tiporják az elnöki tekintélyt, lábbal rugdossák az egyéni becsületet. A dicső Justh-párt, mely jogokhoz akar juttatni mindenkit, megfosztja a szólás jogától magát az elnököt és emellett még testi épségét is veszélyezteti. A magyar parlamentben tehát megint odaértünk, hogy markos legényekkel kell majd körülvétetni az elnököt, mert személyének biztonságára nem elegendők a házszabályok, az országos törvények, nem elégséges a magas lovagiasság, a magyar becsület. Hát hol vagyunk ? Kulturállamban, vagy az emberevők szigetén? De hisz még az emberevők is kímélik saját véreiket, még ők is megtisztelik, megbecsülik a saját maguk-választotta főnökeiket ! És hol tartunk a történelemben? Talán az ököljog korában, amikor annak volt igaza, aki legnagyobbat káromkodott és legnagyobbat ütött? A pártosko- dók azonban akkor sem támadtak ököllel arra, aki a pár okon felül állt. Sajnos, azok a jelenetek, a melyek a magyar képvieelőház szombati ülésén lejátszódtak, nem vallanak sem kultur- államra, sem a civilizáció korszakára. A mikor az indulatok igy fellángolnak s azoknak lobogását semmi sem képes eloltani, a mikor a szenvedélyek olyan magas fokra hágnak, hogy azoknak megfékezésére gyengének bizonyul törvény és becsület, akkor nem kérkedhetünk azzal, hegy politikailag érett nemzet, hogy kulturállam vagyunk. Hátha a Justh-párt csakugyan a magyar nép többségének kópét viseli, a magyar nép többsége is ilyen duhaj, ilyen vakmerő, hogy átgázol a törvényeken és egyéni becsület szentségén ? Pardon ! mi máskép ismerjük a mi né■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■BaaBaaBaiaa pünket. És épen ezért tiltakozunk is az ellen, hogy ez a párt, ez a törpe, de annál durvább minoritás tolakodjék föl a nemzet „igazi“ akaratának kifejezőjéül. Mintha csak a szamárbogáncs akarna a virágok királynője lenni! Szegény magyar nép, elmehetnó1, ha olyan voltál, mint a parlamenti botrányhősök ! Igazán kiváncsiak vagyunk, hány „hazafias“ törvényhatóság és hány nép- gyülés fog a szombati „honmentő“ munkálatokért üdvözlő táviratot küldeni a jelenkori Csák Máténak, hány igaz magyar hazafi fogja a megkezdett „munkálatok“ szerencsés folytatására és dicső befejezésére a Magyarok Istenének áldását kérni ! Nem merjük hinni, hogy akad ebben az országban csak egy ember is, aki nyíltan helyesli a Justh-párt szombati viselkedését. Nem bizony ! Mert ez már túlmegy a tisztesség határain, a magyar ember pedig mindenkor büszke volt és büszke is lesz tisztességére. Az ilyen embereket ki kell korbácsolni a törvényhozás szentelt csarnokaiból, az ilyen pártot el kell seperni örökre, hogy hirmondó se maradjon belőle! Egyszer régen. Kis kezed kezembe téve egyszer Sétáltunk ott a platánok között, S szivünk telve biztató reménnyel, Ajkunkra a szeretet költözött. Mikor suttogva beszéltünk ketten A szürke lombu platánok alatt, Elfeledtük, hogy van még bánat is, S örömtől szivünk majd ketté hasadt. S most, hogy végre feltűnt a valóság, Feltornyosultak a bufellegek, Most tudom, hogy akkor voltam boldog, Amikor még téged szerettelek. Buci. A végrehajtó írnokot keros. (Folytatás és vége.) Érre a kijelentésre néhány pillanatig tartó, végzetes és aggodalomteljes perez következett. Már azt hittem, hogy elájulok I — Talán némi próba ... és egy kis jóakarat után ... — dadogtam, alig hallható hangon. — Majd meglátjuk 1 — ismételte Cocheux ur. Azutnn hirtelen felém fordult: — És én, ördögadta, megfeledkezem Grisetteről . . . Szegény állatról csak úgy szakad az izzadtsági . . . Jöjjön velem! Engedelmesen követtem reménybeli főnökömet az istállóba, hol aprólékos útbaigazításai után, nekiálltam Grisette csutakolásához. Azután jászol me'ló kötöttem a kitűnő paripát és a kocsit fészer alá toltam. Ekkor Cocheux mester két óriási öntözőt nyomott kezembe, azzal a parancscsal, hogy öntözzem meg a kert ágyait. Egy teljes óra hosszat igy öntözgettem a virágokat és zöldséget a eziszterna vizével és . . . homlokom izzadtságával. Végre a cseléd vacsorához szólított... a konyhába. Midőn megpillantottam a felséges kél- levest, az inyingerlő szalonnát és az általam annyira kedvelt cidre-t, minden hiú büszkeségem elnémult. Alig fejeztem be a 1 komát, az ebédlőbe hívtak, hol a Cocheux házaspár viaszkos-vászonteritók mellett trónolt és „calvados“-át szürcsölte. Az ur jóakaratot mutatott irántam ós az asszony sem látszott már annyira szigorúnak. A végrehajtó ekkor meghatározta feltételeit, mely számomra lakásból, teljes ellátásból és húsz frank havidijból állt, de még azt is kilátásba helyezte, hogy később családtagul fog tekinteni, ha jól viselem magam. Meghatott szivvel fogadtam ajánlatát. — Tehát, — figyelmeztetett főnököm nagy választékú cipőraktárát ajánljuk a t. vevőközönségnek, mint legolcsóbb bevásárlási forrást
