Szamos, 1912. március (44. évfolyam, 49-74. szám)
1912-03-15 / 61. szám
Negyvennegyedik évfolyam. Szatmár, 1912. március 15,, péntek. 61. szám. Március 15. (—y—r.) Kipirult arcú, ünnepi ruhába öltözött fiuk, leányok igyekeznek ma reggel az iskolák felé. Mindegyiknek mellén háromszinü kokárda és a kokárda alatt a hazafiasság lángjától dobogó szív. Ott benn az iskolában íölolvasnak — szavalnak, é dnek — aztán hazamegy a gyermeksereg dagadó kebellel, szivében a szabadiágszeretetnek lelket andalító édes zenéjével — rózsaszínű szép ábrándjaival. így van ez már évtizedek óta. Mi is szavaltunk, mi is esküdtünk a magyarok istenére, hogy rabok tovább nem leszünk és most — amikor fölakarjuk emelni kezünket az esküre, a lánccsörgés hideg hangja fagyasztja meg szivünket. Erezzük, hoj y rabok vagyunk — az életnek rabjai. S mégis — mily jól esik március idusának ünnepe, mert legalább egyszer egy évben — letéve az életküzdés nehéz, gyilkos, kétélű fegyverét — és sóvárogva — remény- nyel tekinthetünk az annyiszor megálmodott jövőbe, amikor talán — rabok többé nem leszünk. * % Hí Leszámolás. (Folytatás és vége.) Még alig derengett, a reggeli harmat most csapódott le, Gábor már fenn volt a hegyen és várta Juont. Kissé borús idő volt, a fellegek alant jártak a völgyben, s a hegycsúcsról úgy néztek, ki mint tej- fehér, hullámzó tengerszemek. Csípős hajnali szelek fújtak, melyek felhajtottak egy egy ködfoszlányt a tetőre, a látóhatárnál gyengén pirosodott az ég. Mire a nap feltört sugaraival az ég peremére, Juon is megérkezett. Nem szóltak egymáshoz, hanem megindultak csendben. Jól tudták mind a ketten, hogy nem a fáért mennek, hanem az asszonyért. Amelyik erősebben és jobban kihasználja az alkalmat, azé lesz az asszony. Amint mentek, a tető mind jobban kiszélesedett, most már nem mentek egymás mellett, hanem egyik, is másik is az ut szóién. A régi függetlenségi pártok korcs imitátorai, ezek a hazafi-kivonatok vagy másfél évtizede egész egyszerűen kisajátították magoknak a nemzeti ünnepségeket. Bengáli tüzekkel pirosított pódiumokon, földig érő nemzetiszinü kokárdákkal földiszitve, tele torokkal hirdették, hogy ők, de csakis ők magyarok s aki nem volt hajlandó szinpadi játékukhoz statisztálni, az okos, józan elemek, akik beláttak a kopott kuliszák mögé, azokra kéjjel sütötték rá a hazaárulás bélyegét. így volt ez eddig. Az idén azonban a főrendezők ügyetlensége folytán lehullottak a kuliszák és a tapsra- kész tömeg ámulva látja a régen sejtett valót: hogy a független hazafiak táncát a kuliszák mögü1 dirigálják a — ka- marilla ügyelői. Éppen a nemzeti ünnepen, március idusán hűlt le a lepel a „nagy“ függetlenekről. Kisült, hogy Bécsben írják azt a kótát, amelyikre a darutollas legények mülelkesedéssel, telecüdővel fújják a magyar (?) nótát. Kitűnt, hogy a haza függetlenségéGábor erős elhatározást érzett Ó3 valahányszor eszébe jutott az asszony, aki már nem az övé, sötét elszántság bátorította fel. Testileg gyengébb volt Juonnál, aki magas volt mint egy jól megteromtett csikasz. Erről az oldalról nem mert a legénnyel kikezdeni, hanem úgy gondolta, hogy egy alkalmas pillanatban fog vele végezni, mikor az ügyesség mégis csak többet ér a nyers erőnél. Az ut mentén a hegyek oldalában, apró fenyőházak fehérlettek, kapaszkodókon juhok, kecskék legelésztek, és valahonnan messziről a havasi kürt kacska- ringós, siró hangja hallatszott. Ameddig tartott a lakott vidék, egy-egy emberrel még találkoztak. Gábor erősnek érezte magát Juonnal szemben, de amikor mind feljebb és feljebb haladtak és elnéptelenedett a vidék, a bátorság úgy elszólt belőle, mint a köd. Arra gondolt, hogy ez a hatalmas Juon, ha most ráveti magát, úgy elbánik vele, mint egy gyermekkel. Most már főnek, szabadságának életerét, az alkotmányt az agyoncsépelt, a földig gyalá- zott, a megbélyegzett nemzeti munkapárt védi azokkal a „függetlenségiekkel“ szemben, akik Bécs kapuját papírmasé buzogányokkal döngetik, nehogy kárt tegyenek benne, mert akkof vége a hatalomnak — vége a pünkösdi királyságnak. És mindez — március idusán, a véren szerzettt magyar szabadságnak szent ünnepén tűnt ki. Hát csak öltözzenek diszmagyarba, pengessék őseik rozsdás sarkantyúit és esküdjenek reá, hogy rabok tovább nem leszünk — Bécs kacag, mulat rajtok, amig meg nem unja s aztán lecsaoja az egérfogó ajtaját, amelybe elég l* gán — vakon beléfutottak s amel^ől élve — aligha kerülnek ki. Szatmárnémeti-i pénzintézetek akciója — Saját tudósítónktól. — Szatmár, márc. 14. A „Szamos“ március 9-iki számában, vezető helyen, foglalkoztunk azzal a mozgalommal, amelyet — mint most közreadlelem lett úrrá benne és szeretett volna visszafordulni. A vidék mind vadabb, sziklásabb lett, a fenyők mind elmaradoztak és helyüket a törpe boróka foglalta el, mely sűrű rajokban lepte el a földet. A nap már az égbolton izott és forró melegséget terjesztett. A kemény sziklaut itt úgy összeszorult, mint egy vékony szalag, alig fértek meg egymás mellett. Két olddt mélységek tátongtak, függőleges sziklafalak futottak le a mélységbe, melynek alján sziklatömbök hevertek visszás rendetlenségben. Gábor megvetett lábakkal ment, vigyázott lépéseire és félszemmel Juont nézte. Juon a mélységbe bámult, mely vele tarkas szemet nézett és fólszemóvel Gábort vigyázta. — Ha most löknék egyet rajta, enyém lenne az asszony — gondolta Juon és rásuoyitott a másikra. — Most itt az alkalom, villant át Jelen számunk 6 oldal terjedelmű.
