Szamos, 1911. október (43. évfolyam, 224-249. szám)
1911-10-05 / 227. szám
XL'il. ^V\;ÍV?.^\ Szatrnár, 1911. október hó 5„ csütörtök. 227- szám. Et6fizeté3i díj : *s>!yb»m: 1 évre 12 K. >/, évr» 6 K.l/« évre 3 K, 1 hóra 1 K Vidékre: fS , 8 ..... 4 ............1'50 Z& y izám áva 4 fillér. poumKAx maphiAp. Szerkesztőség és kiadóhivatel: Rákóczi-utcza 9. szóm. eh Telefonszám: 107. Mindennemű dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában ? fizetendők. Hirdetések: Készpénzfizetés mellett, a legjntányosabb árban k*z«- tetnek. — Az apróhirdetések között minden szó 4 flüft. Mvitttér sora 20 fittér. Városi élet. Uj remények fűződnek a szokásosan őszszel meginduló városi élethez. Az egész évi munka kissé megcsendesül a nyári szünidő beálltával, amikor egyébként csak a tulajdonképpeni hivatal és lateinerelem tart pihenő', mig a mezőn akkor indul meg az igazi élet. Itt a városban azonban uj erőt főképp nyáron gyűjtünk az uj munkához, melynek szilárd alapot ad aztán a földnek betakarító. t termése. — A gazda is uj életet kezd őszszel, pénzzé tehetvén a gabonát, egyben elvetvén az uj n agot, mely előkészíti a jövőt. A városi élet évről-évre fokozódó igényekké lép fel. Ezek az igények nemcsak abban nyilvánulnak, hogy sok kötelezettség nehezedik vállainkra, hanem abban is, hogy e kötelezettségeinkkel szemben mi is sokat várunk és követelünk a várostól. A magyar vidéki városok — valljuk be őszintén — roppant lassan fejlődnek. Megszuktak ugyan azt mondani, hogy ez vagy amaz a város virágzik, de ha közelebbről vizsgáljuk ezt a virágzást, főképp azt látjuk, hogy virágzásnak nézzük azt is, ha évente néhány uj épülettel gazdagodik a házak száma. Olyan fejlődésről, olyan haladásról szó sem lehet, mint ez például a németországi vidéki városokban észlelhető. Kultúránk, kereskedelmünk, iparunk még mindig a kezdetlegesség stádiumában van. Sok ezer oka van ennek. Főképp nagy oka az, hogy nálunk a meddő jelszavak dominálnak. Évtizedeken át hajszoltunk egy tetszetősnek látszó ábrándképet, hangos politikai jelszavakon nyargalunk s meddő közjogi viták között elfecsérelő- dik a komoly munkát kívánó iőnk. Városaink társadalmi élete sem tud kiemelkedui a hétköznapiságból. Élénk, erőről tanúskodó, céltudatos társadalmi életnek csak alig, hogy a nyomait látjuk. Vannak mindenesetre többé-kevésbbé díszes kávéházaink, csendesebb és élénkebb társas-egyleteink, talán itt-ott látunk egykét hasznos közintézményt is, ámde teljes egészében nincs sehol az a .pezsgő, teremteni tudó, produktiv erő, mely biztos alapja és eszköze az eredményeket felmutató sikernek. Csodálatos, de való igaz hogy ebben a mi szép hazánkban a városi élet tulajdonképpen csak nagyobb falusi határok között mozog. Alig-alig érintenek minket a huszadik század rohanó, nagy- ratörő vívmányai. Csak csodálni és bámulni tudjuk, de arra se kedvünk, se akaratunk nincs, hogy részt vegyünk a nagy munkában. Itt-ott egy-egy fellobbanó érdeklődés, minden többi azonban a személyes kicsinykedésekben pusztul el. Vidéki városaink nagy része tulajdonképpen egy-egy nagy falu, hol a szomszédok pletykái jobban érdeklik , a közélet vezéreit is, mint a korszellem vívmányai. Lassan, roppant lassan jön az az idő, mikor a magyarországi városok is rósztvesznek abban a világversenyben, ami a külföldöt már ma is nagygyá és hatalmassá teszi. Szatrnár, a mi szükebb hazánk kissé kiemelkedik ugyan a vidéki városok keretéből, ámde mi is nagyon messze vagyunk még attól, hogy a városi élet — falaink között — olyan legyen, amilyennek lenni kell. Minden évben reménykedünk, hogy no most olyan számottevő alko'ást hozunk létre, mely életerős jele a haladásnak, ámde még mindig csak a reménykedésnél, az előkészületeknél tartunk. Kereskedelmünk, iparunk, gazdasági és társadalmi életünk itt-ott hangos néha, de ennek értékes magva alig van. Osztozunk nagyrészt testvér-városaink sorsában, mely apró caete-paték, személyi kérdések s meddő je'szavak útvesztőiben fecséreli el az idejét. Azzal álltatjuk magunkat, hogy majd minden másképp lesz, ha a népjogok kiterjesztésével megváltozik a ország helyzete. Nagyon kivánjuk, hogy ne csalódjék senki ebben a reménykedésben. 3Kég nem létezett árbon valódi amerikai cipői* V újánál. A háború. Ha a törökökben csak egy szemernyi faji önérzet, nemzeti büszkeség él, — pedig az Izlam népe büszke, önérzetes, — Olaszország ultimátumára minden jóakaró csititgatás mellett sem felelhettek másként, mint háború üzenettel. A ma éjjeli s reggeli táviratok meg is hozták annak hírét s ma izgatottan lesi Európa népe, hova fog legközelebb átcsapni a kitűzött tüzveazedeiem. Ne áltassuk magunkat, a veszedelem Úti levél. A nyárspolgárok múzeumából. Linz, 1911. okt. hó. Olyan ez a város, kedves, mint annak idején, anno nem tudom hányban az Ádám és Éva paradicsoma. Nem a szépséget értem, korántsem. E tekintetben a tucatok közé sorolhatnám. A boldogságát, a megelégedettségét. Pocakosak a bácsik és csúnyák a nénik. Szerelmesek a fiuk és szemérmesek a leányok. A Duna meg szalad, az ölükbe búvik és szerelmesen csókolgatja a Pöstlingberg lábát. A hegyek pipálnak, eltakarják az eget és minden vágy, öröm, kielógültség és bánat be van falazva e kis szűkös Éden kertben. Mintha a rázós szekér is gummitalpu volna, mintha monoton melódiát pengetnének egy kordinos gitáron — olyan halkult, tompa és emóció nélküli itt minden. Egy öreg várrom áll a Duna jobbján, a balján meg a Pöstlingberg hajbókol és a folyam kanyarjánál sok egymásból növő dombok csukják a tájat. A dóm harangja meg minduntalan belebődül ebbe a kicsiny, mozgástalan, álmos világba. Olvasta Marlowe Doktor Faustusát ? Ugv emlékezem, igen. Annak a drámának törtónési helye jut most az eszembe. Az az impresszióm, hogy egy lakatlan szigeten élek, hol egy varázsló hatalmas keze kormányozza az engedetlen életek vágyait. Egymás karjaiba toszigálja őket, az egymás csókjainak zénéjét vágyja és az örök élet, a megelégedettség ladikjára kergeti a halált kivánók százait. A füstös Bierhallók alakjai, a kedélyes sehonnaik, a formátlan csapos leányok kelietése és az elálmosodott részegek vágya, igazol. Élnek, jönnek, mennek, elolvassák a Pressét, hazafelé tartva egy-két-három- négy pohár sört is megisznak, otthon az anyjuk várja, a gyerekek imádkoznak, le- feküsznek, a császárra gondolnak és hol nap elölről kezdik. Boldogok, mint az opium szívók és kicsiny a szemük, mint az eszkimóké. Portorikó a szivaruk és nem ismerik a plörőzt. A százéves életkor az ideáljuk és nem ismerik a beteltséget. Már a St. Pölteni utasokon is meg- éreztem, hogy észak felé tartunk. A mohóság, a magyar élnivágyás tulajdonképpen Marchegnól enyhül, St. Pöltennél már mankón jár és Linzben nem ismerik. Minden úgy van jól, ahogyan van. Rajongani haszontalan hiábavalóság. A fő, hogy a gyerekeink kihizzanak, mint a disznók és hogy a Portorikó mellé cubára is teljen. A sör, a szép, okos jószág, ha nyelünk egyet, lecsúszik és h° nem akar tovább csúszni, elaltat bennünket, hogy ne tudjunk nyelni. Az Isten szereti az embert és a harangokra ne sajnáljnk a pénzt. A császár szép ember és nagy az ő hatalma. A hegyek azt mondják, szépek, naí nem tudjuk, mi megszoktuk. A Duna itt karcsú és mély, csak bele ne fuljunk. Már villanyosunk is van, sokat csilingel, nem tudunk délután aludni. Tisztelni kell: a császárt, a papot, meg a polgármestert; szeretni kell: a sört, a portorikot meg a családunkat. Ezt a szép és nyugalmas filozófiát, amelyben felső ausztria fővárosának esszenciája úszkál, nem az ón megfigyelésem váltotta ki; hanem egy melki pap, kivel Melktől Linzig utaztam, mesélte el nekem.
