Szamos, 1911. július (43. évfolyam, 147-172. szám)
1911-07-22 / 165. szám
XLIII. évfolyam. Szatmár. 19H. iülius hó 22-. szombat. POfiJOTMUU JIAJMÜLA1». SfSfizetési díj : Helyben: 1 évre 12 K. */i évre 6 K. l/4 évre 3 K, 1 hóra 1 K vidhkre:.. t8 ........... 8........... 4..........f50 Eg y ném Ara 4 fillér. Szerkeszt5»ég és kiadóhivatal: Hókóczi-otcza 9 ízátn. 3) feteloMszám: i07. Mindennemű dijak Svatmkrrm, a lap kiaddhivafal-lban fbetendfik. Hirdetések: mkb K ésxpénrfraetés mellett, a (egoié tetőeh — ti ateéhtrdnMwfck*»«*^ ™ "«lei» 82*1 NyiiUér son 80 at Néma megvetés helyett házszabály revíziót kérünk. (Shö.) Az országgyűlésben tobzódó köny- nyelmü játék lelett büntető ítéletet kell hozni a közvéleménynek. — Mi csak kicsiny és szerény része vagyunk ennek a bíróságnak, szavazatunkkal azonban a legsúlyosabb büntetéshez járulunk hozzá. A koalíciós hatalom magaslatáról csúfosan lebukott ellenzék nyilvánvalóan bosszúálló és önző okvetetlenkedését a közvélemény nem nézheti néma megvetéssel, vagy hideg nyugalommal, mert e magatartások legfeljebb az ízlés követelményei. Ám egyáltalán nem szolgálják azokat a szorgos feladatokat, melyeket az ország érdeke kíván. Magyarországnak feltétlen érdeke, hogy a katonai javaslatok törvényerőre emelkedjenek, mert a változott idők és viszonyok existencialis érdekekké emelték azokot, ahol pénzáldozatra nem szabad tekinteni. — Ez általánosságban van igy. — A részletekben pedig az az argumentum, hogy a felületesség kizárásával a javaslatok minden pontja köny- nyen és érthetően indokolható. A létszámemelés 25 évi emberszaporodására van alapítva, vagyis az az ujonctöbblet, amit most a kormány javasol, azt a többletet adja, amit a mostani katonai létszámmal szemben az ország 25 éves népszaporodása képez. — Ez egész természetesen költség többletet és pedig pontosan és reálisan kiszámított költség áldozatot is kíván, a mi azonban közgazdaságilag feltétlenül kárpótolva van a kétéves szolgálattal és a katonai bűnvádi perrendtartás modern és megfelelő garanciáival. Valami nagyon magvas ellenvéle ményt ezek ellen nyilvánítani nem is igen lehet. — Azon kezdjük, hogy nem is hallunk. A reform ellenzői okos beszéd helyett, nem okos technikai obstruk- cióval érvelnek a javaslat ellen, amelynek minden fázisánál fejeik belsejéből csak a foguk fehére tűnt még eddig elő, — árulkodva határozottan hazaellenes kicsinyességekről, melyek jellemzik az embert, de nem díszítik a nemzet képviselőjét. És tényleg a foga fehéréről ismerünk rá ebben az ellenzékben a kimúlt koalíció letaszított félisteneire. Ugyanazokra, akik a kipattant titkos paktum szerint, egész lelkűkkel hívei voltak a létszámemelésnek és akik akkor, a hatalom rózsaködében bizo- zonyosan megszavazzák a létszámelést, mint ahogy megszavazták példának okáért a quotát, a revízióra kényszerült adótörvényeket és más egyebeket. Ennek a tetőtől talpig ismert ellenzéknek nem szabad létjogosultságának lenni a magyar parlamentben. — Ezt a kisebbséget a legszigorúbb eszközök alkalmazásával kell megreudszabályozni, főkép azután a megdönthetetlen bizonyíték után, amelyet a közvélemény a legutóbbi választások alkalmával, e nemzeti hősökből való kiábrándulásáról szolgáltatott. Házszabály revízió kell a közvéleménynek, nem néma megvetés és hideg nyugalom, amelyek csak még inkább képesek egyéni érvényesülésre ösztönözni a tobzódásában elkapódott kisebbséget. Az úgynevezett nemzeti ellenállás idejében a házszabály reviztót megteremteni lehetetetlen volt már csak azért is, mert a közvélemény hatalmas többsége hitt még a nemzeti jelszavak politikájában. Ma azonban, mikor igen kis százalékra redukálódott ezen hívők száma s tanúbizonyság van a józan ébredésről : már nemcsak támogatja a nemzet egésze a kormányt, a házszabálynak, megfelelő átalakítására irányuló szándékában, de egyenesen követeli tőle a megalkotást. Ez a követelése a közvéleménynek, az a lesújtó Ítélet, amely bünteti a hazaellenes játékot űző kisebbséget. Egyes lapok tegnap azt a hirt hozták, hogy az ellenzék szakit a technikázás legújabb módszerével s rátér a véderő vitára. E jelentésekkel szemben Justh Gyula kijelentette, hogy e hirek szembehelyezkednek a valósággal. Lesznek ugyan felszólalások, de csakis az ellenzék megbízásából. A technikázás most rendszeresített csúf módját tehát folytatják. Megállapodott a bizottság abban is, hogy a vitarendezők a hétnek minden csütörtöki napján értekezletet tart, Az élet bus vándora. (Folyt, és vége.) A fiatalember fölemelte fejét s némi megütközéssel nézett megszólitójára, akinek fenséges testtartása s móltóságos arca bizonyos félelmet keltett benne. A kérdés bizalmas hangja viszont nagyon meglepte. — Mindenét elvesztette, ugy-e? Tönkrement ? — kérdezte újra a hercegnő. Miután visszanyerte lélekjelenlétét, az ifjú hirtelen s nagy folyékonysággal kezdett beszélni: — Tönkrementem, igen, oda van mindenem. Annyim sincs, hogy visszautazzam Párisba. Egy hajszál sincs, amibe kapaszkodhatnék. Nyomorba, gyalázatba döntöttem a feleségemet s gyermekeimet. Most már számomra nincs más hátra, csak a hála! — De hát mennyit veszített ? — Huszonötezer frankot. — De hát minek is játszott ? — Ah, asszonyom ! nem vagyok én játékos! Oh nemi De nős vagyok, három kicsi gyermekem van, a feleségem szép, fiatal kacér és én szeretem őt! Könnyelmű, költekező s nincs bátorságom, nincs erőm nemet mondani, ha pénzt kór tőlem . . . De minek is szaporítom a szót. Teljesen el voltunk adósodva. Valóságos pokol volt az életünk. Valahányszor számlát hoztak, megújultak a kinos jelenetek. Már közel jártunk ahhoz, hogy lefoglalják mindenünket . . . Elvesztettem az eszemet. Az egyik barátom azt újságolta, hogy tízezer frankot nyert itt két-három óra alatt. Miért ne próbálnám meg egyszer ón is a szerencsémet ? — gondoltam magamban. S ide jöttem, hogy kirántsam magam az elmerüléssel fenyegető adósságok örvényéből 8 most — veszve vagyok. A pénzt, amivel játszottam, a főnököm pénzes szekrényéből loptam el. Kölcsönnek tekintettem, melyet vissza fogok fizetni . . . — Elég, uram l — szakította félbe a hercegnő. Mély csend volt. Az ifjú egyre sirt. — Nos hát, uram ... De hogy is hívják, kérem. — Desnoix, Félix Desnoix. — Nos hát, Desnoix ur, holnap reggel jelentkezzék a Hotel de Parisban. Ott át fognak önnek adni egy nevére címzett borítékot. Harmincötezer frank lesz benne. De esküdjék meg nekem két dologra : hogy soha többé nem fog játszani és soha meg nem próbálja, hogy engem viszontlásson. Holnap reggel a legelső gyorsvonattal el kell hagynia Monte-Carlót. —,Ez lehetetlen l Ez nem lehet valóság ! Álmodom, — dadogta az ifjú mintegy villámtól sújtva. Ön harmincötezer frankot ad egy embernek, akit nem ismer ? — De igen, uram, ón ismerem önt. Ön szenved. S ekkor Eólix Desnoix-t az őrület egy neme látszott megszállni. Sirt, nevetett, összefüggéstelen szavakat mormolt, össze-vissza beszólt a feleségéről, a gyermekeiről, megcsókolta jótevője kezét, aki egyre csak szomorúan mosolygott. Majd hirtelen mozdulattal távozni -készült. — Isten önnel, uram. — Oh, asszonyom, legalább engedje meg, bogy kifejezzem hálámát, köszönete- met. Engedje tudnom a nevét. — Fölösleges I — De, asszonyom, engedje, hogy elmondhassam gyermekeimnek, kinek kő*
