Szamos, 1911. június (43. évfolyam, 124-146. szám)
1911-06-20 / 138. szám
SlitTZO \ XLIII. évfolyam. Szatmár, 19M. junius hó 20-, kedd. ^ f^MTIMAk ICÁMMÁ»-: Előfizetési díj : Hsíybofi: I évre 12 K. ‘A évre 6 K, ‘/«éweiR, • 4h»«J IfK Vidékre:.. ,. 16 „ „ ., 8........... 4_ 1-80 Egy szám óra 4 fittét*. t MV'-'5 V s t>zerKvwZtöség éo !;«.daii:vatai •. í Hirdotések : K'Aiczi-utczc d- juta á3 Telefonsai«: '.07. > - l1fi**3 etészz-eUett,ategpttaa^ű^M) m^an Mindennemű oija.k Sz&tmíu... ., a lap kiadó.uvatalában I L<aek.—"*apróhirdetésekkötiÄmWensíd41W&. fizetentók. M**Mr SO» » Válaszom. — A ProMszta és Zoíányl ügyben. — Mikor a Prohászka ügyben — igazán csaknem provokálva — cikkemet megírtam: egyetlen körülmény nyugtalanított. Hogy röptiben kellvén dolgoznom, nem szerezhettem meg a kérdésben levő sárospataki tanárnak ügyében hozott ítélet hiteles szövegét. Csak a kezem ügyébe akadt hírlapokból, azon időben megjelent újságokból vehettem adatomat. Most, hogy Lénárd István dr. szives volt ezt az Ítéletet hiteles szövegben közölni, nagy az örömöm, mert látva-látom, hogy az egész Zoványi- ügyet helyesen fogtam fel és egészen jogosan hoztam azt fel .,per analogiam“. Mint azóta, cikkem megjelenése után a „Budapesti Hírlap“ is felhozta. A hasonlatnak, az analógnak aprólékos analizálása, boncolása után mindig marad valami kevés eltérése, különbsége. Miként ugyanis két egyforma arc nincs a világon, még a közt is marad valami különbség, a mire azt mondjuk, „hogy mint a tojás a tojáshoz !“ : úgy a jelenségek, események, a történetek, az eljárások, elintézések — főleg a magunk szögéből való megnézések után — elhajlások okvetlenül mutatkoznak. Ám, itt, ez esetben a mi analógiánk ugyszólva csattanósan teszi meg szolgálatát. Nemcsak abban, a mit megértetni kívántam. Bevilágít egyszerre abba a mindennapi kiábrándulásba, hogy szép az elmélet, de felette más és nehéz — a gyakorlat. Hogy a legabsolutabb szabadság csak addig ment a valóság helyettesétől, mig kimondjuk. Mikor pedig már alkalmazni is akarjuk; főleg, mikor vele élni akarunk ... a rideg valóság, a korlátok tüskéi, a helyzet, a törvények, az érdekek barna platinája tapad reája. „Sohasem az a kérdés, hogy milyen valamely formáció az elméletben. Mindig az a kérdés, mi ennek a gyakorlati kiképződése“. A közölt egyetemes konventi biró- ság is gyönyörűen, ideális felfogással hangoztatja, mikép szeretne eljárni. Ámde a gyakorlati alkalmazásban szöges helyzetbe kerül. Törvényektől, századok történeti tudattól, általános felfogásoktól körülgyürüzve — mit tehet? Nem Ítélkezett máskép, mint a hogyan Ítélt. A tudóst és tanárt elválaszthatom elméletben, de a gyakorlatban, a tanításban ketté vágni nem lehet. Iszen a tudósnak és tanítónak lelkén visszautasithatlanul elő-előtör vagy borong a lélek. És ez egységes. Egy. * * * Prohászka is tanító. Az egyház egyik főtanitója. Püspök. A kitől meg éppen nem lehet, szabad elválasztani — a tanítótól. Az egyház felfogásától. Itt oly benső, erős a cooperatio, hogy nagyon. Nem akarom még csak érinteni sem Lénárd drnak analógiáit. A terménykereskedésről. A nürnbergi és rőfös boltokról. Mert ezek valóban — nagyon profánok, ellaposodók e szellemi kérdésben. Az a „verbum régens“, melyet Lénárd dr. ur, oly magas póznára tűz, — bocsánat a képletes kifejezésért — kissé elpirul. Ketten. Irta: Bárdóli Sándor. — Ej, késik . . . még mindig késik, talán nem jönne el? — tűnődött magában Anna asszony s elegáns kalapját igazgatva nézett az üveges kis ajtón át ki az utcára. Ép ebben a pillanatban lépett be a trafikba egy férfi. Kálmán volt. Sápadt arca szokatlanul fel volt dúlva, nagy mély tüzü, fekete szemei elárulták a lelkében forrongó vihart. — Mi az, már vártál. Édesem? — szólt fátyolozott, szenvelgő hangon . . . Alszik a a leánykád ? ügy zárhatunk . . . Magára hagyták a téri kis trafikot s megindultak a fázós novemberi estén. A sürü őszi eső mii*duntalan permetezett az arcukba. De mintha most igy esett volna jól l Szorosan egymáshoz simulva osantak el a kapuk előtt. Egy darabig némán, szótlanul, mint akiknek a lépteik mellett a lelkűk is olyan egyforma volna ... A férfi törte meg a csendet. — Anna, drágám nem tudom mi bajom. Valami különös lesz ma velem . . . Érzem . . . Kérlek, simulj ma közelebb hozzám . . . Nézz forrón a szemembe, hallgasd a suttogásom, mert . . . mert. — Kálmán! édes Kálmán! — Mert ma lesz az az este, az én várt, félelmetes estém. Járni fogjuk a sötét, titkos zajtalan utcákat, Űzzük a lelket adó céltalanságot, mint mindig este . . . este s akkor kimegyünk a Duna-partjára. Megnézem utoljára a haldoklást, az Őszt, a nagy, szent aláboruló sötétséget ott a túlsó par ton, ... és. — Miket beszélsz te, Kálmán ? Az Isten szerelmére, én kezdek félni? — .\ Semmi, semmi csak azt akartam mondani, hogy most úgy felszabadult a lelkem. Eddig dacoltam én is a sorssal, most cudarul a szemembe nevetett . . . Nem emelhetem fel többet büszkén a fejem. Legyűrt a gonosz fickó . . . Nem sikerült a tervem, mihez a magam és a te boldogságodat kötöttem. Ennyi az egész és most semmi vagyok, Magamnak legalább semmi! — Dehogynem, Igazság vagy, a kifürkészhetetlen, nagy, örök Igazság : Ember... — Ez igazi De ugyan jól vigasztalsz ! . . . Azaz csak vigasztalj. Csak nézz a szemembe és beszólj, beszélj . . . Csak te beszélhetsz nekem, kit alig egy pár hete ismerek . . . Bebotlottam hozzád egy nehány, hitvány szivarért s megéreztem okos kék szemeden át a lelkem másfelét. A csalódott, a sokat szenvedett lelket, de ki későn jutott hozzám. Azon a ponton, hogy a te fájó asszonyiságod mártirsága csak panaszkodó tárva lehessen az én korán megért csalódásomnak. Ki tudja, ha előbb találkozunk? Elhibázott az Elet bennünket, vagy mi az Életet? — szólt elkeseredett lemondással Kálmán s az asszony keserűen fájó gúny kacaja némitotta el szavát . . . Kiértek a Mária Terézia-térre. Az eső megszűnt permetezni. Alig egy két ember lézengett az uteán. Sietve eljönnek a kéttornyú templom előtt s nekivágnak a Baross-utcának . . . — Hát mondd, Kálmán, gondoltam ón valaha, mikor fiatal, reményteli voltam. Mikor a zongora előtt ülve, opera darabokat gyakorolva a világot jelentő deszkákról álmodoztam, Trafikosné leszek . . . Ha, ha . . . Hogy elvesztem szüleim, hogy, mert becsületességem miatt hiába várva az ünnepeltetést egy szerető férj mellé vágytam. S mi lett? Gáládul kifosztott, elhagyott a gyermekemmel, hogy magamra maradjak a nagyvilágban . . . S most napszámos embereknek dráma-cigerettát kell kiszolgálnom a gyermekemért, mert magamórt ugyan . . . magamért . . . — Ez az, látod Annám, — vágott közbe idegesen a férfi magadért! Ez a szó az én csábitó ördögöm! MagamórtI ... A fülembe ordította egyre valami, éjjel, nappal, szüntelenül. Mert ón egyedül vagyok. S ha nincs senkim, csak a múlt gondtalanságának fájó emléke, szegénységem, ellenségeim, lankadó energiám és soha meg nem valósítható álmaim, terveim: hát mire való ez az élet? — Ne, ne zúgolódj, édes barátom! Gordolj reám, pedig én asszony, nő vagyok s kacagj ördögi módon. Hát mit neked: művész helyett, mester ember lósz. Fizetnyakkendőkben atb. ne mulassza el szükségletét nálam beszerezni, mert llzlotát« helyezés miatt, dúsan felszerelt raktáromat mélyen leszállított árakban árusítom. Dús választék ing, kalap, Tisztelettel Braun Sámuel Deák-tér 7. Halmi-ház, mmm