Szamos, 1911. március (43. évfolyam, 49-74. szám)
1911-03-10 / 57. szám
XLII'. syfo'yam. 51. szám. Szstmár, *9.1. március ^ 10., péntek. nMilTIMAt HTAPULAPElőfizetési cHj : Helyben: 1 évre 12 K. Vj évre 6 K, V« éwe3t(, 1 bórá i K Vidékre: 16 8 1-50 Egy szám ára 4 fillér. Szerkesztőség éc kiadóhivatal: Rákóczi-tdcza 9. zzam. aj Telefonszem: (07. Mindennemű dijak Szatmáiuu, a lap kiadóhivatalában fizetendők. Hirdetések : Készpénzfizetés mellett, a Jegjutáayosahb árban közölte tnek. — Az apróhirdetések közóttminden kbó 41flfér. Myítttér sora 20 fflfér. A városfejlesztési politika. (—ss.) Egyebet se olvasunk a szatmári sajtóban a város fejlődéséről, mint jóleső megelégedést ennek valóban rohamos volta fölött, de egyúttal türelmetlenséget is, hogy mi minden hiányzik még Szatmárnak modern várossá tételéhez. Valóban, ha az ember felsorolja, hogy aránylag rövid idő alatt mi minden létesült itt, egyúttal szembeszökik egy egész sereg intézmény, újítás, pótlás, szép és hasznos berendezés, a mi még hiányzik. A sajtó és a közönség is hamar napirendre tér a városfejlesztési politikának már létrehozott alkotásai fölött, ellenben szünet nélkül követel mindent, a mi nincsen meg, s a mi jó volna, ha megvolna és úgy volna meg, hogy nem kerülne pénzbe. Uj szinház kell, vízvezeték és csatornázás kell, parkok, sétányok, sártalan, portalan utcák kellenek, a nagy bérpalota is jó volna, ha már megtolna, az uj Szamoshid úgy kellene, mint egy falat kenyér, de legeslegjobban uj közkórház kellene, mert a régi valóságos szégyen a városra és az öregség súlya alatt már düledezni is kezd. az újságok kéjeidnek e szükségletek sürgetésében, a polgárság pedig bólingat hozzá. Hogyne, mikor mindnyájan szeretnők. Szatmárt nagynak, szépnek, minden modern kényelemmel berendezettnek látni és gyönyörködni abban, hogy igazán hét vármegye mennyire irigyli haladásunkat. Csakhrgy sajnos: mindehhez pénz [ kell, sok pénz, rengeteg sok pénz. Ez pedig nincsen. Szatmár gazdag város, vagyoni tekintetben előkelő helyen áll az ország «mpóriumai közt, azonban a vagyon nem pénz, nem is tehető pénzzé, csak annyit jelent, mint például egy jegybanknál az ércfedezet. A vagyont át lehet változtatni más jövedelmező értékre, de igyekezni kell megtartani minden körülmények közt, mint a gazdálkodás és a hitel alapját: a mely város vagyonát elprédálta, vagy túlságosan megterhelte, az hitelt nehezen kap. Viszont a modern városfejlesztési politika egyetlenegy eszköze a hitel: e nélkül egy lépés nem sok, de ennyit se tehetünk előre. Minden intézmény újabb kölcsön felvételét teszi szükségessé, mert a város nagy pénzösszegekkel nem rendelkezik, csak jövedelemmel polgárainak áldozat- készségéből, a mely áldozatkészségnek prózai neve nem más, mint pótadó. így van ez kivétel nélkül minden városban. Bárhol létesíteni akarnak valami intézményt, a mely százezrekbe, esetleg milliókba kerül, a képviselőtestület nem fizet a város pénztárából, vagy elhelyezett tőkéiből, hanem felhatalmazást ad egy kölcsön felvételére. Az összes városok többé-kevésbbé úsznak az adósságban, csakhogy ez, a mig kamatfedezet van és az illető város gyarapssik, egy- ábalán nem jelent olyan veszedelmet, mint ha magánember merül el az adósságba. A ki a városi pénzügyekhez ért, az nem is ijed meg az egymást követő kölcsönöktől, mert ezeknek túlnyomó része kizárólag bankházi kölcsön, a melyek újabb és újabb jövedelmi források megújítását teszik lehetővé, s a kamatokon felül is hozna hasznot, idővel aktiv vagyonná változnak. Mindezzel számot kell vetnie azoknak, a kik Szatmárt már a legközelebbi tiz óv alatt egy fiók Budapestnek szeretnék látni, a kik tehát mindent sürgetnek, de azután, a mikor valaminek a számláját is prezentálják, jajgatnak a miatt, hogy már megint uj kölcsönt zúdítottak a város nyakába, uj terheket a polgárság vállaira. Áldozatkészség nélkül nem megy a dolog; a kölcsön csak a magánéletben csúnya szó és kellemetlen fogalom: a városok háztartásában a kölcsön manapság vagyont jelent, a város- fejlesztési politikában pedig mint ennek egyetlen lehetséges eszköze szerepel. fS0gr Szőlő — MertznélT Ä képvisBlőfjáz ülése. — Saját tudósítónktól. — Budapest, márc. 9. Elnök Návay Lajos. Az ülés elején harmadszori olvasásban Is elfogadták a bankszabadalom me^hosz- szabbitásarol szóló törvényjavaslatot. A Ház őszinte éljenzéssel búcsúzott a kilenc szakaszos tengeri kigyótól, amely annyi viharnak előidézője, annyi unalomnak forrása volt. Az ujoncjavaslatok tárgyalása követ* kezett. Elszáradt es kinyílt virágok. — A „Szamos“ eredeti tárcája. — Irta: Bodnár Gáspár. A postás kis csomagot hozott. A leány lázas kíváncsisággal bontotta fel. Aztán nagy sietve, a királynő büszke tekintetével szalad be nagyanyjához. A jó nagyanyához. Aki galambősz fejjel, kezében a régi — „Rózsás - kert“-tel — magányos csendben üldögél az öreg karosszékben. — Nagyanyó, lelkem nagyanyó ! Nézd, mit küldött Elemér. És kipirul a leány arca. Á fejét bájosan meghajtja. A szeme átmelegszik és gyöngéd ellágyulással mondja : — Arany karperec*. No de ilyen vőlegény ! Talán a cigar ettázásr ól mondott le. Bizonyosan. Hát nem szép ? Nem aranyos fiú az én vőlegényem. Nagyanyó pedig csendesen, nyugodt tekintettel teszi le pápaszemét. Sovány, elaszott kezébe veszi az arauykarpereeet, s futó pillantással nézi végig. Ée szó nélkül adja vissza unokájának. A leány szinte megdöbben. — Nagyanyó ! "Hát te nem is örülsz az én aranyos karperecemuek ? Elemér küldötte. Talán egész hónapon át takarékoskodott. Hát nem szép ? És te még sem tudsz örülni, Nagyanyó. Csak egy picit mosolyogj. Csak úgy, ahogyan a virág rámosolyog az emberre. — Virág! Ah a virág l Ülj le csak leányom. Ide mellém. S a virág emlegetésére alig észrevehető mosoly villan meg bágyadt szemeiben. Mintha ifjúságának egy elhamvadt szikrája pattant volna ki leikéből. A leány leül. És megered a beszéde. Elemérről. A férfiakról. A jó férfiakról. Amilyen az ő jegyese. Az ő Elemérje. Aztán szép, leányos karjait a nagyanyó nyaka köré fonja. Megcsókolja ráncos, barázdás orcáját. És olyan babás pajkossággal vallatja: — Nagyanyó. Te sok szép ajándékot kaptál nagyapótól ? Hogy kividül a galambősz asszonynak arca. Mint a gyermekarc, mikor rég nem látott játékait újra elébe teszik. Az élettől már .búcsúzó szív egyszerre visszanéz, visszadobog. Mintha maradni akarna. Mintha marasztalásra várna. — Aranyat nem. Csak ezt a jegygyűrűt. (És nézi, nézi azt a gyűrűt, mint a kis leány nézi az első kis gyűrűt, amit játékul kap. Az idő vasfoga, hogy kikezdte pedig.) — De hát, mit kaptál nagyanyó? — zaklatja a leány. — Megmutassam ? A leány tapsol, táncol örömében. Mert régen tudja, hegy nagyanyó féltékenyen rejteget valami emléket. És ha úgy néha a múlandóság sejtelme reá-reáborul, váltig mondogatja : — Tegyétek majd koporsómba. Ezek az emlékek utolsó édes maradványai — a nyolcvan esztendőnek. A tiszta, szép öregségnek. Mikor hó van már a fején. Világtól szabadult öröm, remény, hit a szívhez . . . Ezek az emlékek ... Igazi emlékek . . . — Mutasd hát nagyanyó, — zaklatja szinte kicsattanó arccal a leány. Nagyanyó meg lassan oda cammog a szekrényhez. És a szekrényből boldog örömmel vesz ki egy kis szelencét. — íme itt va*. A drága, felejthetlen
