Szamos, 1911. március (43. évfolyam, 49-74. szám)
1911-03-25 / 70. szám
9. oldal. (1911. mársras 25.) 70. szám. Nászút. Mutatvány a Magyar Kinyvtár 13. számákái A berlini Adlon-hotel hallja. Egy angol karosszókbe beleomolva, mosolygó nézésű, negyven év körüli, barna hajú ur szemléli a járókelőket. A halion igen elegáns, őszülő, de negyven évnél szintén nem idősebb ur halad át. A barnahaju előtt hirtelen megáll és előbb meglepetve néz rá, azután álmélkodva kérdezi: „Niki, te vagy az?“ A barnahaju felugrik : „Stefi, öregem ..." Megölelik egymást, leülnek és beszélgetnek. Stefi (szemrehányóan) : Niki, te Berlinben vagy és ón itt találkozom veled ... Ez barátság ? Niki: Kedves öregem, bocsáss meg . . . Tegnap délben érkeztünk és én ma délután akartam felmenni a követségre. Előbb igazán nem lehetett, mert . . . (Megakad.) Stefi: Mert . . . Miért? Bizonyosan nagyon sürgős és nagyon fontos ügyeid voltak. Niki: Igazán . . . (Mosolyog) nagyon fontos és nagyon sürgős ügyeim voltak. Stefi: Oh nagyon élénken el tudom képzelni. Szeretném tudni, mi dolgod van neked Berlinben ? Miért jöttél ide ? Niki (mosolyog): Miért jöttem ide? . . . (Habozik). Stefi: Miért ? Niki (kimondja): Nászuton vagyok itt. Stefi: Tessék ? Niki (mosolyogva): Nászuton. Stefi: Hja úgy ! . . . Most már értem. Niki: Nem érted. A feleségemmel vagyok itt. Stefi: Tessék ? Most már igazán nem értem. Niki: A feleségemmel vagyok itt. Itt a feleségem. Felment átöltöxködni az ebédhez. Stefi (felemeli a két kezét) : Hát nem értem, na! Ha csak te . . . hacsak nem volnál szives megmagyarázni. Niki : Megmagyarázni ? De igen, azt hiszem megmagyarázom. Sőt azt hiszem, örülök neki, hogy elmondhatom valakinek. Javit- hatatlan fecsegők vagyunk ; minden férfi az ; kamaszkorunk óta rászoktunk, hogy a szerelmi ügyeinket elbeszéljük, hogy a szerelmi boldogságunkkal eldiesekedjünk, hacsak hősiességből, úgynevezett lovagiasságból nem kell hallgatnunk ... És ez olyan bolond eset. Stefi: Beszéld el. Niki: Igen. Hát a dolog ott kezd ődik, hogy én a nyár elején beteg lettem. Stefi: Tudom. Hiszen az első időben voltam is nálatok néhányszor tudakozódni az állapotodról. Niki: Igen, utólag nagyon hálás voltam érte. Tehát előbb torokgyuladást kaptam. Mikor ez elomlóban volt, akkor jelentkezett egy mellhártyalob és egy tüdrgyuladás. Stefi: Igen. Niki: Igen; egy kissé a sir szélén ál lottam, valami harmadfél hónapot töltöttem ágyban, másfél hónapig voltam lábbadozó, Azonban nem haltam meg, Stefi: Sőt amint örömmel látom, pompás erőben és kitűnő szinben vagy. Niki: Igen, éppen ez az. Stefi: Tessék ? Niki: Várj csak. Te tudod azt, hogy az én budapesti házamban a hálószobánk a földszinten van. A közös hálószobánk ... én gyűlölöm a külön hálószobát, nevetséges és ostoba intézmény, olyan emberek találták ki, akik sohasem szerették egymást. Stefi: Na . . . Niki: De igen. Két szerelmes ember, aki állandóan ... de hiszen ez mellékes. Szóval a mi hálószobánk a földszinten van. A gyerekeim és az édesanyám az emeleten SZAMOS alszanak. Amikor én beteg lettem, akkor a feleségem természetesen nem maradhatott a szobában. Kiköltözött, fel az emeletre, egy kis szobába, amely a gyerekek szobája és az édesanyám szobája között van. Egy ideig még ott aludt a hálószobánk mellett, az öltözködő szobában, de itt soha nem tudott egy negyedóránál tovább aludni, minden negyedórában felriadt és bejött megnézni, hogy vagyok, szinte tönkrement; az édesanyám végre rákényszeritette, hogy menjen fel az emeletre. Ott lakott tehát a kis szobában, egyik oldalon a gyermekeim, másik oldalon az anyám között. Késő este feküdt le, kora reggel kelt fel, állandóan ellenőrizte a két ápolónőt, de ott lent lakott még teljes négy hónapig. Stefi: Négy hónapig ? Niki: Négy hónapig. Igen, teljes négy hónapig. Én már egy hónapja lábbadozó voltam, már szinte teljesen egészséges voltán, az ápolónőket elküldtük és az inasom szolgált ki, már sétálni jártam, már kilovagoltam és ő még mindig ott lskott. Miért? Stefi : Miért ? Niki: Miért ? Ezt kérdeztem tőle én is : reggel és délben ; és este . . . Miért ? Azért barátom, mert szégyelt lejönni, szégyelt leköltözködni, szégyelte kiadni a parancsot, hogy az ágyát hozzák rendbe és a holmiját hozzák le. 0 — mondta — nem tudja elviselni azt a gondolatot, hogy az egész ház tudja, hogy a ház ura és asszonya ismét megkezdték házaséletüket. Ő nem tudja az anyámnak azt mondani, hogy ezentúl lent alszik. Ö nem tud a gyermekei szeme közé nézni, ha azt kérdezik, miért megy le, miért nem alszik többé a szomszédságukban. Ő nem tűri a cselédek pofáit . . . Stefi: Óriási! Miki: Hihetetlen, mi ? Vannak ilyen asszonyok, barátom. Ez olyan szemérmes, mint egy tizenhétéves leány . . . Olyan szemérmes, mint az esküvőnk napján volt, pedig nincs még két ember, ki úgy szeretné egymást, mint mi. Stefi: Igen. És ? Niki: És ? Én kértem; könyörögtem neki, udvaroltam neki. Nem használt. A végén — elcsábítottam. Stefi: Tessék ? Niki: Elcsábítottam, barátom ; elcsábítottam a feleségemet. Előbb arra kértem, jöjjön le hozzám éjjel, ha már mindenki elaludt. Nem, mondta, azt nem teheti, mindenképen keresztül kellene menni egy szobán ; vagy az anyám ébredne föl, vagy a gyerekek ; megkérdeznék, hová megy ; az inasom is itt alszik a szomszéd szobában . . . Tehát ezt nem. És meddig akar igy élni ? Ö nem tudja, ő nem tehet róla, majd lesz valahogyan . . . Azonban sehogysem volt. Megkértem tehát, jöjjön le hozzám egyszer délután, amikor én hivatalosan, orvosi tanácsra aludtam. Ekkor csendes a ház ; meleg szeptember vége az idő, ilyenkor mindenki a szobájában van . . . Lejött. És elcsábítottam. Stefi: Igen. És ? Niki: És . . . hát abba beleegyezett, hogy néha, néha, ha a ház fele nincs otthon, a másik fele a szobájában van, akkor leszokik hozzám. Le is szökött egy párszor, amíg meg nem történt a baj; lábujjhegyen, lopóz- kodva, szivdobogva jött, mintha találkára ment volna, ijjedezett, hallgatózott. Elragadó szép volt. Kedves. Fiatalos. Szép. Mámoritó. Stefi: Igen ... de micsoda baj volt az, amiről . . . Niki: Micsoda baj ? Hát ez. Egy délután lelopózott hozzám. Teljes csend volt az egész házban. Én boldogan vártam. Elragadó volt. Nálam volt vagy egy félórája, amikor egyszerre azt mondja, hogy a hálószobánk ajtaja előtt a folyóson suttognak. Dehogy, — mondom én — ez képzelődés De igen, — mondja ő — bizonyosan úgy van és halk lépéseket vagy csoszogást is hall. Nem tudtam megnyugtatni. Feláll, kifelé megy, én megyek mögötte, kinyitja az ajtót; az ajtót; az ajtó előtt ott áll az anyám, a két gyerek, az inasom, a portás, a francia kisasszony, a szobalány és a kocsis. Stefi: Nem értem. Hát hogyan ? . . . Niki: Hát igy : — A kocsis észrevette, hogy a pincénk ablakán füst jön ki. Ott ég valami. Szalad a portáshoz. A portás keresi a házvezetőnőt, annál van a kulcs. Az nines otthon. A pincének van még egy kulcsa, az be van zárva valami szekrénybe, a szekrény kulesa a feleségemnél van. A portás a szobaleányhoz szalad, a szobaleány be az anyámhoz, az anyám a kis szobában nem találja a feleségemet, azt hiszi, hogy a gyermekeimnél van. Ott nincs. Siet le a földszintre — mögötte a megijedt gyerekek és a francia kisasszony — és be akar jönni hozzám. Keresi a feleségemet. A méltÓ3ágos asszony — mondja ezt a diszkrét gazfickó — ben van a méltóságos urnái, ilyenkor le szokott hozzá jönni, de ő azt hiszi, hogy nem szabad háborgatni ; ő azt hiszi, — a diszkrét tökíilkó hogy a méltóságos ur haragudnék ... A társaság meghökken, megállnak, tanácskoznak, éppen be akarnak kopogtatni, amikor a bezárt ajtó kinyílik és nyolc álmélkodó szempár előtt kilép az én szégyenlős felesé- ségem és mögötte én. Tableau ! Stefi : És ? Niki: Mit: és ? A feleségem meg akart halni szégyenletében. Előbb csak elpirult és dadogott, azután sirógörcsöt kapott . . . Stefi: Es a tűz ? Niki: A tüzet hamar elfojtották. Szerencse, hogy a tűzoltóság csak később jött, mert különben e.z anyámon, a gyermekeimen és az összes cselédeken kívül még a tűzoltóparancsnok is ott állott volna a hálószoba előtt. Stefi: Elsőrangú. Azután ? Niki: Azután ... a szép délutáni találkákról szó sem lehetett többé. A feleségem hallani sem akart róla. Hát — eljöttünk nászúira. Én előbb Bécset ajánlottam, de a feleségem azt mondta, hogy ott sok az ismerős. Azután Párist ajánlottam, — az nagyon messze van ; Berlint elfogadta. Ha majd hazamegyünk, most minden a régi rendbe jöhet már . . . Most itt vagyunk. Ná;zuton vagyok. Boldog vagyok. Éppen úgy szeretjük egymást, mint tiz évvel ezelőtt. Vagy talán még jobban. Ugy-e érted, hogy tegnap miért nem kerestelek fel, érted és megbocsátod. Stefi: Igen. Igen. De nézd csak, azt hiszem . . . Niki: Igen, a feleségem. Te, — egy szót se előtte. Stefi: Természetesen, egy szót se . . . (A lépcső felől karcsú széke asszony közeledik.) Niki (az asszonyhoz): Nézz ide, ki van itt. Stefi (feláll): Kezét csókolom . . . Lívia. Lívia (csodálkozva) : Stefi, maga az ? Hogy kerül ide ? Niki: Hiszen ő Berlinben lakik ; egy félév óta a berlini követségnél van. Lívia: Úgy ? Azt hittem, még mindig Rómában van. Stefi: Én több joggal csodálkozhattam azon, hogy maguk hogyan kerülnek ide. Lívia (gyors pillantást vett a férjére): Oh én már régen meg akartam nézni Berlint. Kiváncsi voltam rá. Stefi: Igen, Niki már elmondta. Lívia: Igen, nagyon kiváncsi rotam rá . . . nagyon érdekelt . . . (Elpirul, de folyékonyan hazudik tovább.)
