Szamos, 1911. február (43. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-02 / 27. szám

XLII1. avtoyara.

Szatmár, 1911. február M 2., csütörtök.

fOMTIMAI IAPIMP.

Előfizetési dij :

Helyben: 1 évre 12 K, */, évre 6 K, 1/i évre 3 K, 1 hóra 1 K

Vidékre: „ „ 16 „ „ 8 „ „ .. 4

..........150

Eg

y szám ára 4 fillér.

Szerkesztőség és kiadóhivatal :

Rákóczi-utcza 9. szám. tn Telefonszám: 107.

Mindennemű dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők.

Hirdetések:

Készpénzfizetés mellett, a legjutányosabb árban közöltéinek. — Az apróhirdetések között minden szó 4 fillér. Nyilttér sora 20 fillér.

Obstrukciö.

Régen úgy volt, hogy ha az országgyűlés valami fontosabb javaslatot tárgyalt, a páriok tekintélyesebb veiér- szónokai a kérdést minden oldalról megvitatták 8 amint az érveket kimerítették és pedig anélkül, hogy az egyszer elmondottakat ismételgették volna, a Ház szavazott s a javaslat törvény- nyé lett v&gy elbukott.

Mások rósz példájára azonban parlamentünkben is szokássá lett az agyon- beszélés, az obstrukció, melylyel a javaslatit tárgyalása üres beszédekkel megakadályozható s ez által a javaslatot tevő kormány esetleg nagy zavarba hozható.

A bankszabadalom meghosszabbítására vonatkozó javaslat tárgyalásának kezdetén az ellenzék részéről tekintélyes férfiak kinyilatkoztatták, hogy ez úttal az-obstrukció fegyverét nem szándékoz nak használni s a vita keadetén elmondott ellenzéki beszédek komoly tartalma s tárgyilagossága is azt látszott ígérni, hogy a vita mindvégig komoly évnek küzdelme lesz, s a Justh-párt közelebbi gyűlésének elnöke is akként nyilatkozott, hogy visszautasitott minden olyan -yádat, ami az ellenzék eljárását obstrukciónak kivánná deklarálni.

Azonban a vita utóbbi kifejlődése ezt az elnöki nyilatkozatot már alaposan megcáfolja, s ezt ki is mutathatjuk.

A vitában eddigelé negyvennél

többen szólaltak .«1, b e számban a nemzeti munkapártból csak hatan támogatják a javaslatot, amely ellen több, mint harminc ellenzéki képviselő nagyobbrészt óraszámra terjedő támadással ismételgette ugyanazon állításokat, aggodalmakat és szólamokat, benyújtanak egy rakás határozati javaslatot is, melyek ismét csak arra lesznek alkalmasak. hogy a vita folyamát elnyújtsák. s befejezését akadályozzák.

Ha emellett számba vesszük azt is, hogy az ellenzéknek még mennyi sxóra- képes tagja van s mily erős ott a kedv a beszédre, kétségtelen, hogy a vita beláthatatlan időre elnyúlik, mert az emberi elme általában olyan leleményes, hogy gyndoiatait s állításait ezerféle módon tudja kifejezni s a bankvitában már eddig is bámulatra méltó, hogy ugyanazon dolgot mily végtelen változatosságba* képesek a szakértelmes szónokok ismételni.

Az ilyen oknélküli ismételgetés tényleg maga az obBtrukcié, még az esetben is, ha mindegyre nem jelentkeznének a vitától messze álló azon el- kószálások, melyek arra matatnak, hogy némelyek restelvén az ismétléseket, tücsköt-bogarat összehordanak, hogy rí időt húzhassák, pocsékolhassák.

Hát mi célja lehet az ellenzék ez eljárásának.

A bankszubadalom meghosszabbítása, a közösbank fentartásának kérdését el sem dönti. A javaslat elejtésére

az ellenzéknek sem számbeli ereje, sem immár kimerített érvelése nem elégséges. Az, hogy a javaslat tárgyalása bármily hosszúra nyúlik, a kormányt zavarba nem hozhatja.

Az ellenzék nyilván obstrukciónak mondható az az eljárása, tehát hogy a bankvitában egész pártját oknélkül vé- gigszónokoltatja, olyan nem másként okadatolható buzgalom, ami az országnak rengeteg kéltségébe kerül, sok más szükséges törvényhrzási feladatot háttérbe szőrit 8 az ország népének helyeslését már csak azért sem nyerheti meg, mert a mi komoly gondolkozásu népünk, amely hatósági s községi életében is reálisabb módon tárgyalja apró közügyéit, mint országgyűlésünk obstruálni az országos dolgokat, ez esetben belátja, hogy a javaslat huzavonásának célja legfeljebb az lehet, hogy az ellenzék képviselői a választók élőit mutogathassák, hogy a szónoklásban, as oknélküli szószaporitásban minő mesterek.

Justh a bankkérdósről.

i

(—SS.) Justh Gyula tegnap végre beszélt a Házban, az önálló bankról, amelyet koalíciós korában három évig cserbenhagyott s csak akkor kezdett követelni, amikor remélte, hogy újabb czerbenhagyása árán ő jut uraLmra Kossuthék után. Justh ismét bebizonyította, hogy egyébként tiszteletreméltó jellemi tulajdonságai ellenére politikai

A holdkóros.

Megnézem az anyámat — arca tele van ráncokkal, haja őiz, csöndesen issza az esti teát — hogyan sajnálom. Felállók az asztaltól és lapka nélkül megyek ki az udvarra. Istenem — a hold.

Alacsony lakásunk a régi székekkel és a hosszú, sötét pallóval, melyre oly nehéz éjszaka gondolni, mintha holdvüágos fény lehelte volna. Mint a tintafolt.

Augusztus van, hüvöi és nedves. Töredező cementtetőnk éles, szabályos hullámvonalakban válik el az égtől. Csak ritkán tünedezik fel csillag. Kutunk, mely az udvaron áll és amelyből a szomszédos házak cselédei hosszú rúdon vizet merítenek, olyan, mintha fekete vagy barna kartonból volna kivágva és a tető egyrószét zöldeien világítja holdfény. Hogy magasabb Jlegyek, egyenesen igyekszem megállani, mert egy félórával ezelőtt a „Rudint olvastam végig . . . Nos, sejtem, ketten vagyunk: én, a lépcsőkön ülök ée egy mogorva, okos második, összenőtt szemöldökkel, hasonlít Rudinhoz, de rám is. És Rudin, a másik énem, komoran, gúnyosan né* ; zavarba jövök és önkéntelenül megfordulok.

Nem tudom, mi történik. Sírnék. Lépcsőkön ülök, hogy lábaim szögletet képezzenek, bólintgatok fejemmel és énekelek. Nem : valami imát danolok, kimondhatatlanul meghatót, fájdalmasat, melyet nappal, vagy idegen emberek előtt nem énekelnél, mert röstelnéd. Előtte nem. Előtte letérdepeluól és mondanád: „Lépjen rám, Heléna (Helénának hívják), lépjen a nyakamra, hogy érezzem.“ Barátaim nem fogják kérdezni: „Mi ez?“ Nem veszik észre. És senki sem fogja tudni, hogy rabszolga, egy édes rabszolga vagyok.

Könyesek a szemeim, alsó szemhéjamra tapadnak, nem esnek le.

Sohasem voltam Póterváron, de látom, amint megyek a Noskij-Prospekt széles utján és hajlaegok, hogy a szél ne bántson. Megnőtte®, bajuazom van, szemöldökeim Ö8izenőttek és nincsen keztyüm. Ó velim szembe jön, a szól előrehajtja barna ruháját ée zavarja a menésben; kezében tartja kis sapkáját, amelyből kilátszik a haja.

— ön az ? Majd újra találkozunk . . .

— szólok hozzá. — Hisz tudja, hogy rabszolgája, édes rabszolgája vagyok.

Mosolyog, nem néz rám és tovább megy Megfordulok és követem, egy féllépósnyire visszamaradok. A szól most hátulról jön, épp úgy tartom a diáksipkámat, mint ő.

(Különös, hogy egy pár év előtt, midőn diák voltam az akadémián, egy szeles őszi délután volt ilyen találkozásom és élénken emlékeztem arra, bajusz nélkül, iskolakabátban ültem a lépcsőkön és elragadóan énekeltem.)

Egy leány, kannával a kezében a kapun keresztül és a kúthoz megy. Soha nappal rá nem néztem, soha nem gondoltam rá. Most nagyon sajnálom, akárcsak az anyámat, akárcsak magamat, akárcsak a mókust, melyet napok óta egy kakaó-skatulyában fogvatartók.

Mezítlábas, jobboldalt összehúzza a kabátját, alig öregebb húszévesnél. Hogy folyik az élete ? — gondolom én. Forró, gőzös, légygyei teli konyhában folyik le élete. Ott is alszik, egy durva takaró alatt. Ha mindenki elmegy hazulról, ő otthon marad, hallgatja a vekker-óra hangos ütéseit és az ab-