Szamos, 1911. február (43. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-25 / 46. szám

4. oldal.

SZAMOS

(1911. föbr. 25.) 46 Bzám

Lflttichi vadászfegyverek és revolverek szab. mángorló és ruhamosó gépek, horgony lemezből készült fürdőkádak, úgyszintén nickel, aluminium, és réz abroncsos konyhaedények és mindennemű konyhafelszerelósi cikkek legnagyobb választókban kaphatók Melchner Testvérek vaskereskedésében Szatmár, Dr. Lehóczky-ház. Telefon: 162.

Az összes fertőző betegségek, mint

Kolera, Typhus, stb.

ellen a legjobb óvszer az orvosszaktekintélyek által ajánlott baktériummentes és szénsavdus

MUSCH O N G * B UZ1ÁSF ÜH D Ó

3UZIÁSI PHÖNIX^,“

Főraktár a „Szatmári Kereskedelmi rés2vénytársaság“-nál. Továbbá kapható minden jobb fűszer- és csemegekereskedésben.

Korszakalkotó uj szürötalálniáuy a kereskedők figyelmébe. A folyadék elá- rusitással foglalkozó kereskedőink tudják a /egjobban, milyen sok nehézségbe ütközött eddig a zavaros bor, pálinka, olaj stb. tisztítása. Egy debreczeni koreskedő korszak- alkotó uj találmánnyal lép fel ezen a téren, amennyiben az általa készített szűrő készülék a „Filtron“ akármilyen nagy mennyiségű és akármilyen zavaros folyadékot nehány perez alatt kristálytisztává filtrál. A „Filtron“ kapható a készítő és fel találó Jakab István füszerkereskedőnél (törv. bejegy.) Debreczenben. Ára: Filtron (A 7 K 60 fill. Filtron (B) 12 korona.

A hálószobák réme, a poloskák kiirtása eddig a lehetetlen dolgok közó tartozott. Mióta azonban a Löcherer Cimexin nél történtek próbák, beigazolódott, hogy a Cimexin nemcsak az élő poloskát pusztítja el nyomban, de a Cimexin hatása folytán a peték rögtön kiszáradnak és többé ki nem kelnek. A Cimexin mindenütt használható, szövetet, bútort, falat vagy festést nem piszkit: nyomot vagy foltot nem hagy. Kapható í Rajzinger Sándor gyógyszertárában Szatmár és a készítőnél: Löcherer gyógyszerésznél, Bártfán.

CSARNOK.

Beszélő hegyek.

Mutatvány a .Modem Könyvtár* Cholnoky Viktor .Beszélgetések* című füzetéből.

A regés őskorban éa anapfényes ókorban, amikor még a királyok is olyan boldogak voltak, hogy pásztorok is lehettek, az emberek értették a természet szarát. Nemcsak meghallották, hanem meg is értették azokat a hangokat, amelyeken beszél a fa, a patak, az erdő, a tenger, a völgy suaogása és a hegy ékhója. Még talán a csillagok szavát is értették. Azért népesült be akkor istenségekkel az egész világ. A vízben noreidák és tritonok laktak, a sziklazátonyokon szirének, az erdőben drüádok, a hegyek lankáin, meg fent, a magas hegyormokon az oreádok, a berkekben szatirok és nimfák. És megkoronázta ezt az istenvilágot az Olimposz napfénytől és villámtól sugáros teteje.

Aztán elértek lassankint az emberek a

természettől és elsiketiilt a fülük a természet hangjai iránt. Ennek az első oka Róma volt, a disznőhuson táplálkozó őspuritánoknak ez a városa, amelyből 'menekültek, vagy száműzettek a költők, hogy helyet adjanak a természettől legtávolabb álló három mesterségnek. a politikának, a jogtudománynak és a katonai mesterségnek. Hellász derűjét Róma ölte meg, az istenek a naiv hit szépségéből Rómában változtak át az állami célszerűségek dogmáinak a képviselőivé. Csak ami hellénizmus meg tudott még maradni, a görög kultúrán nagygyá fejlődött, de azt elridegitő Rómában, az tartott meg a rómaiságban valami kapcsolatot a természettel. így készítette elő az egész természettelen középkort Róma.

A renesszánszban és a nagy fölfedezők tengerre való vágyakozásában tört ki azután megint az az örökös sóvárgás, ami az embert a természethez vonzza.

De jött a reformáció is és mivel a vallás mindig politika is, tehát jött vele együtt a háború. És az emberirtás kiölte a szivekből a természet szeretőiét is, megértését is. Elsötétedett, elmestersógesedett megint a világ. Még a csillagokat is a horoszkóp kifundált, egészen mesterséges megszerkesztésére használták fel, müélet volt az emberek élete, eleven figurákkal való sakkozás az államtudomány és a verekedés művészetből és esztétikából stratégiává, arcolay-á, várépitéssó szürkült át. Még a fákat és bokrokat is nyírták, hogy glédában álljanak, hogy odavesz- szen róluk éppen az, ami a természet szerint való sajátjuk.

Ekkor aztán elhangzott végre Rousseau ajkáról a kiáltás ; mert szinte kétségbeesett kiáltás volt az : „Retour au fórét!“ Vissza az erdőbe. Sohasem az ember viszi előre a korát, hanem mindig a lassan, lappangva előkészült, már meglevő, de még föl nem bukkant uj korszak szül uj embereket, uj szavak megtalálóit. A Rousseau szava is tehát csak kifejezője volt a kor gondolkodásának. Mert elkezdődött már akkor a természethez való nagy visszatérés. Amiből megszületik aztán a modern természettudomány és vele együtt az uj, egészen természet szerint való világlátás. Valami uj, pogányosan derült érzése a világnak. Mert nem igaz, hogy a tudomány, a dolgok valóságának az igazi megismerése pesszimizmust szül. A természet rendjének a megértése és a beléje való nagy belenyugvás a földi megelégedettséget jelenti.

Mindez úgy jut most az eszembe, hogy beszélnek megint a hegyek és mi megértjük újra a szavukat. Csodálatosan szép dolog elgondolkozni azon, hogy a legnaivabb régi hit és megérzés, az igazi intuoió egészen rokon az annyira ridegnek és legendatőpönek mondott mai természettudománynyal. A Jókai nagy és ezer följegyzésre érdemes jővő- belátása jut itt az eszembe: ő volt az, aki egyik elbeszélésében megjövendölte, hogy az Andromédia ködében csillag fog feltűnni. És talán tiz esztendővel az ő jövőbelátása után, csakugyan feltűnt a csillag ott, az égi ködfolt közepén.

És most megint beszélnek a hegyek is. És megértjük a szavukat. Lenn, a természetnek azon a klasszikus földjén, amelyet még a Catok, Cincinnatusok, Brutusok és egyéb hősei a mesterségesen kifundált emberi erkölcstannak sem tudtak elridegiteni, ahonnan nem bírta elűzni az oreádokat és plutonikus haragú kis földalatti istenségeket a pajzán Zeuszból államistenséggó merevitett Jupiter sem, lenn Itáliában az elmúlt héten két hegy beszélgetett egymással. Két, még mindig ólő- szavu hegy: az Etna és a Vezúv.

Az Etna az öregebb, férfikorból már deresedésre hajlik a feje. Engedi már, hogy ezek a tegnap feloserepedett gyerekek, az emberek — a hegyek életében az emberiség földi léte csak egy tegnapot jelent — felszántsák & széles, lusta csípejét, szólót ültessenek a bordáira és száz faluval népesítsék be a hátát, mellét. Még a vasutat is engedi felkanyarogn’ magára, az Antikrisz- tusnak ezt a csodáját, amit egy, a Jókaiéhoz olyan rokon póótalólek, Lagerlöf Zelma álmodott el a természet és az ember uj összetalálkozása szimbólumának. A feje őszbe- osavarodott, hóval fedett, a lélegzete, az ér- verése lassú, talán már ütőérelbazaltozódása is van.

A Vezúv, az fiatal legény. Hiszen csak a múlt héten, Kriszttus után 79-ben rúgta ki a pompéji csárda oldalát verte be Hercula- numban, meg Stabiaeben az összes ablakokat. Ami annál nagyobb virtus volt tóle, mert akkor még nem is volt a világon ablaküveg. A feje nem hideg, hanem még mindig forró, éjszakánkint még mindig belevilágít a saját göndör fürtjeinek a feketeségébe. És megmegrázza sokszor hetykén az oldalát és ilyenkor biztatja az öccsét, a Strombolit is, hogy caináljának egy-egy görbe napot közösen. Valahányszor a Vezúv kitör, mindig megmozdul a Stromboli is.

És ez a pajkos, borág koronázta hom- loku, fiatal legény, aki mág a vérét is mint tüzitalt kínálja az oldalán lakóknak az elmúlt héten meghallotta a szomszédságból, hogy morog az öreg nagybácsi, megszólalt az Etna. Mert azután néha a hegyek Moltkeja, a „nagy hallgató“ is megszólal. De amikor megharagszik is valamiért, akkor is csak olyan öreges a haragja. Nem tüzet csóvál fel az égre, nem égő köveket szór az égő oldalán a falvakra, talán már a dohányzásról is lemondott az öreg. mert hamuesót sem szór bele abba a nagy hamutartóba, aminek Szicília a neve, hauem ssak a fulladt mérgü, lassan, öregesen zsörtölődő lávát ontja magából. Még azt is úgy, hogy fontolva haladjon és csak a szántóföldeket, a szőlőt, a kerteket büntesse meg azért, hogy felmásztak az oldalára, a városokat, falvakat csak megfenyegesse, de el ne pusztítsa. Hanem a hangja, amivel az öreges mérgelődésót kiséri, az azután rettenetes. Homérosz, a termésaet nagy hallója tudott csak ilyen üvöltést hallani a hősei torkából. Ricco professzor, az etnai obszervatórium igazgatója kénytelen volt otthagyni a helyét, nem azért, mert a tüztől, a kénköves gázaktól, vagy a lávától kellett volna félnie, hanem, mert beleőrült volna abba, ha még tovább is hallja és hallgatja az Etne szakadatlan dübörgését.

Az az irtózatos hang, amely megrázta Oalabriát, tulharsogta a Tirrhéni-temger hullámainak a zagását, visszaverődött Policastro ■ziklapartjairól és úgy futott el Selerno felett a Vezúv figyelmes füléhez is. A Vezúv meghallotta, bogy beszólni kell. De vagy kevés volt a mellénye zsebében az aprópóns, vagy pedig fáradt még a minapi garázdálkodástól, amikor felrúgta Castolrealet, nem tudott méltóan felelni az öregnek. De tisstelni kell a kort, tehát ő is cselekedett valamit, ami éppen tellett mostanában tőle: lerázza az oldaláról a funiculit.

„Andiamo“, mondta ós mivel ő is igazán nápolyi ember, igy jött ki a száján a szó : „Jammo, jammo*. Halljátok a hegyek szép Luigiját? Aki azonban ezúttal azt mondta, hogy ne „in eoppa“, ne fölfelé menjünk, hanem egy kicsit lefelé is. És lezuhintotta a funiculát, az oldalába kapaszkodó kötélpályát, elküldött egy pár embert hamarosan még a pompójiek után, azután pedig odakacsintott