Szamos, 1910. november (42. évfolyam, 243-267. szám)

1910-11-01 / 243. szám

Szatmár, 1910. rgv. hó 1,, kedd. 243. szám, jFíresjisrKiEM ffWMTi&áks siAnuF. Előfizetési dij : Helyben: 1 évre 12 K, */* évre 6 K. V« évre 3 K, 1 hóra 1 K Vidékre:.. .. 16 „ „ 8 ............ 4„, .. 150 Eg y széni ára 4 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákóczi-utcza 9. szám. ni Telefonszém: 107. Mindennemű dijak ÍSzatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. Hirdetések: Készpénzfíiotés mellett, a legjntányosabb árban kAzSi- tetnek. — Az apróhirdetések között minden sió 4 f!84r NyiKtér sora 20 Már. Élők a holtak közt Csúf, esős, fekete őszi idő. A per­metező, hideg esőcseppek kopasz, lerou- gyolt fák száraz ágait pacskoljik. Fekete, piszkos lucsok lepi el a földet és a kis folyókban csörgedező sötét víz beszivárog a sirhantok mélyébe. Beszivárog oda és sürü sárrá válva, elkorhadt koporsókból szertemállott szuette osontokra rakódik. Fennt a sirhalomnál pedig virító virá­gok, bádogkoszoruk, demokrata papiros- virágok tövében, költséges fáklyák, díszes lampionok, olcsó faggyugyertyák között könnyező emberek térdelnek, hulló könyeik, fájdalmas emlékezésük őszinte cseppjei összevegyülnek az esővíz patakocskáival, amely viszi őket le a sirgödörbe, ahol mindegy már, hogy esővíz viszi-e le a sarat, vagy az élők fájdalmának könny- cseppjei áztatják az élettelen, hústalan, idegtelen, izomtalan csontokat. Nincsen valami szebb, valami bájo- sabb, a lélekre jobban ható ünnepe egy vallásnak sem, mint a halottak napja. A halottak napja, amelyet élők ün­nepelnek, porrávált apák, elmúlott gyer­mekek hantjai fölött. Mert — ne vétessék profánnak a gondolat — attól a pillanattól kezdve, hogy a családtól körülállott, puhára vetett ágyon, vagy a fülledt zsupszalmán, az utoa árkának sáros partján utolsót hörög az élő és kiszáll belőle az élet, — ettől a perctől kezdve egészen a feltámadásig körülötte minden megszűnt a halott dolga, ügye lenni, ezentúl a fájdalom első kitö­résétől, a temetésen, a kivilágításon át az özvegyi fátyol, a gyász-szalag eldobásáig minden az élők dolga. A halott teteménél az élő önfájdal­mát siratja, önügyeit intézi és nem veszi észre, hogy mikor világot gyújt a síron, mikor virágot hord korhadt osontok fölé, önmagáért, önmagának cselekszik. S ha ebben a minőségben méltatja, ünnepli az eleven a holtak napját, fensé- ges< nagy és megnyugtató érzések, gon­dolatok ülik meg lelkét: megüli az a min­dent kiegyenlítő, mindent elenyészt, bor­zalmasan megnyugtató érzés, amit ez a szó hord magában: elmúlás és az elmu- lásbani egyenlőség. Mert az egyforma csontok, az össze- tévesztésig hasonló vázak fölött emelkedő márványkövek, bedőlt fakeresztek, az ele­ven krizantém és a zörgő papirvirág, a temető kasztrendszere, ez mind az élőké, ezt mind élők csinálják elevenek számára s ha egyszer megtérünk oda, ahol csak a koldus és ur fölött egyformán nyüzsgő férgeké a birodalom, nem nekünk diszlik a márvány, nem nekünk nyílik a pompázó virág s a szegénység szógyenpirjz hústalan koponyán nem talál teret. A földi egyenlőség, amely ócska mesemondók szerint csak a gőzfürdőben exisztál, nem a temetőben uralkodik, nem a sirgödrök fölött, hanem sírok mélyében. A halottak napjának őszinte ünnepén nem a temetőben nyüzsgő sokaság adja meg az ünnep magasztos jellegét, hanem az a néma, hangtalan, élettelen tumultus, amely ott pihen a keresztek töveiben. Ezek adják a megnyugvást, az erőt, a földön élőknek: az a tudat, hogy egy­szer mindnyájan elköltözünk oda, ahol egyesegyedül ur az egyenlőség, ahoi mind- egy, hogy mi történt tegnap, mi történik ma és mi fog megesni holnap. Ahol min­den jelentőségteljes ember élete összes eseményeivel együtt jeleutéktelenül, ese­ménytelenül illeszkedik bele az elmúlás egyenlőségébe, Kivilágítás estéjén ismét felállítják a József kir. főherceg szanatórium gyűjtő perselyeit a temető kapujában. Nemes, fenséges és valóban jótékony a cél, amelynek nevében nemeslelkü nők csak egy virágszálat esedeznek az emlé­kezés koszorújából a szenvedő élők szá­mára. Hisszük, hogy a lélek ez ünnepén senki sem fog elmenni fukar kézzel a tüdőbetegek perselye mellett. Kérjen ajándékot! 5 koronán felüli vásárlásnál, minden vevő UNGER kézimnoka ajándékot kap .... __._____. . üzletében. Sa skia. Irta: Szúdy Elemér. Egy kis holland mezővárosban szállott le a vonatról. A szürke és unalmas állomás nagyon kellemetlenül hatott rá, szeretett volna visszafordulni, hogy legalább az álmai tisztaságát és koloritjál megőrizze, ha már a valóság ilyen ridmg és kíméletlen. A Rem­brandt lelkét kereste. A színei után futott, a felkői káprázatát imádta, a nemes, büszke, szépséges, telivér asszonyát hajszolta, aki a halhatatlan mester képeiről annyi benső melegséggel és biztató kacérsaggal szólt hozzá a merengés perceiben. S mit talált helyette? Egy füstös és ormótlan épületet, mely úgy állt a léleknek, az élet költé­szetének. A városka talán egy kilóméternyire feküdt az állomástól s gyalog akarta meg­tenni az utat, hogy a hosszú és fárasztó utazásban meggómberedett tagjait kissé ki- kinyujtóztassa. A holmiját rábízta egy por­tás külsejű emberre, aki tört német­séggel, mely átmenet volt a békabrekegés­től a tehénbőgésig, ajánlotta figyelmébe a városnak ugylátszik egyedüli szállodáját, s azután megindult a nyárfákkal szegett utón az idepirosló házak felé. A Rembrandt lelkét kereste. És ke­reste Saskiát, a nőt, akiben egymagában több szin volt, mint amennyi Hollandia összes rőtjein kacérkodott a napsugárral s aki jobban és igazabban tudott szeretni, mint a középkor összes asszonyai, ügy érezte, hogy ezen a földön él valaki bizo­nyosan, aki úgy tud nézni, mint a mester géniusza s akinek puha, fehér karjaiból ki lehetne faragni India legszebb elefántcsont trónusát. Azt se tudta jóformán, hogy hív­ják ezt a várost, a Saskia szülőhelyét, ahova elhozta most a vak ösztön, egy odavett ötlet, egy bizarr képtelenség s valami titokzatos művészi láz, mely ott­hagyatott vele mindent, sikert, dicsőséget, hazát, barátokat s hozta, ragadta magával ide, ellenállhatatlan erővel. Az utón semmi mélyebb impresszió nem ragadta meg a figyelmét, bár az első benyomás kellemetlen hatásait ellensúlyozta az üde, balzsamos levegő s az a nehány vakítóan fehér főkötő, melyet itt az asszo­nyok és leányok valami pajzán dévajsággál libegtettek meg előtte. Ez határozottan tet­szett neki, mert minden főkötő alatt Saskiát kereste. Az igaz, hogy nem talált egyebet nehány közömbös arcnál, de azért mégis megvigasztalódva ért a szállodába, mert lelke nagy vágyával foglalkozhatott. Elég tiszt-sséges szoba jutott neki s megelége­déssel látta, hogy az ablakából kilátni a messze kéklö tengerre. A nagy viz felöl sajátosan illatos párák úsztak erre s úgy érezte, hogy ebben a szines, mámoros le­vegő-hullámzásban benne reszket ennek az egész világnak a lelke, a holland föld ere­deti bájának és művészi erejének minden sejtelmessége. Kopogtattak az ajtaján. A pincér jött a vendégkönyvvel. Erős vonásokkal irta bele a nevét, foglalkozását és lakóhelyét, igy : Bankó László, festő, Budapest. A pincér­nek megütötte a szemét a „Budapest“ szó. Szélesre nyílt a szája és bizalmaskodva mondta ugyanazzal a tört németséggel, mint a vasútnál a portás. Folyt köv. RŐttl Simon nagy választéku cipőraktárát ajánljuk a t. fctfftßztasffflct, mint legoleeóbb bevásárlási forrást. [üzletien t „Pannónia" szálloda mellett. - Szatmár és vidéke legnagyobb czipéraktára. KfÍAritaz őszi és téli idényre megrendelt valódi finom sehevraux és box bőrből készült legújabb divatu fekete és barna színű úri-, női- és gyermek-ezipők-

Next

/
Thumbnails
Contents