Szamos, 1910. szeptember (42. évfolyam, 192-216. szám)
1910-09-14 / 202. szám
Hirdetések: K ésxpénzfizetés mellett, a lefy-atÍMrjrwfchb itriwu kflrtl- t«tnek. — Az apróhirdetések kftattt »iaataa wó 4 üliér. Nyilttár sora 20 Wir. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rékéczi-irtozo 9. szám. ai TeletonszAm: 107 Mindennemö dijak Saatmáron, a kap kiadóhiTtdatóbiu fizetendők. Előfizetési dij : Helyben: 1 évre 12 K. */i évre 6 K. •/« évre 3 K, 1 hóra 1K Vidékre: „ 16 ,8 .. „ ,. 4. „ fSO Egy szám ára 4 fillér. sorsira készséggel szolgálok felvilágosi* fásai. Minden hasonló esetben hangsúlyoztam és teszem azt ezúttal is, hogy a „Szamos* ban álló közleményekért fele;ős- séggel nem tartozom, azokat éppen akkor látom és olvasom, mikor a nagyközönség s tevékenységem tisztán a lap pnblicisztai irányának megszabásában áll. Kénytelen vagyok tehát ezúttal is arra kérni igen tisztelt főszolgabíró urat, hogy amennyiben az említett cikket egyéni nézete szerint tisztázandónak találja, e tekintetben a lap felelős szerkesztőjéhez, ifj. Litteczky Endre, vagy annak Írójához, Dénes Sándor úrhoz fordulni szíveskedjék. Engedje meg azonban, hogy tisztán magánvélemény súlyával biró felfogásomat ebben a kérdésben röviden jelezhessem. Hogy az a cikk sem az igen tisztelt főszolgabíró urat, sem a többi érdekelteket nem „sérti“, az nyilvánvaló nemcsak magából a cikkből, hanem abból is, hogy a szó teljes értelmében vett „sértés“ meg- torlatlanul nem maradt volna. Hogy a tény, amelyhez az a kroki fűzve van, igaz ás való, azt méltóztatik szintén konstatálni. Ha tehát egy cikk sem nem sértő, sem nem valótlan, minő tere vagy apropos-ja van itt a rektifikálásnak, vagy az elégtételnek ? Mert ami azontúl, mint irói színezés, mellyel sem alakilag, sem tartalmilag hasonlatosságban nincs. Mégkevésbbé tudom megérteni, mi szüksége v&u egy lapnak arra, hogy olyan egyéneket, kiket a cikkíró uem is ismer, olyan eszméket és olyan momentumokat melyeket esak a viszonyokkal ismerős egyén bírálhat el, élcelődés tárgyává tegyen. Nem akarom a cikket sem szemé lyem, sem járásom tiszti kara ellen intézett rosszakaratú kötekedésaek vagy bos«- szantásnsk minősíteni, nem akarok polémiába bocsájtkozni, de nem tartom a jó ízléssel s a minden laptól elvárható finomsággal összeegyeztethetőnek a lap jelzett -cikkét, mely sem az én és tisztikarom méltóságának, sem a „Szamos“ hivatásának meg nem felel s ezért elvárom, hogy a kérdéses cikket rektifikálni és nekem, valamint járásom tisztikarának a megfelelő elégtételt a „Szamos“ legközelebbi számában tisztelt szerkesztő ur meg fogja adni Erdőd, 1910. évi szeptember hó 9-én. Tisztelettel Bereneei Kováts Sándor főszolgabíró. Erre a levélre főszerkesztőnk a kővetkező választ küldte: Igen tisztelt Főszolgabíró Ur! Mai postával érkezett nagybecsű Levélváltás. Mai iposfeával lapunk főszerkesztője, fdr. Tanódy Endre a következő levelet k^pta. Jígen tisztelt Szerkesztő Ur! A „Szamos* folyó évi 19 .. számában egy cikk jelent meg „Az erdődé kaláka“ címmel, melyet ma elolvasván, szó nélkül nem hagyható«;. Igaza van a cikkíró urnák, hogy a szeptember 3 án megtartott közigazgatási bál egy Írógép javára lett trendezve, még pedig egy, idejövetelem előtt 3—4 évvel előbb beszerzett Írógép javára, melynek árát egyébb fedezet hiányában közigazgatási bálok jövedelméből fedezték eddig is és a mostani bál is a még hátralékban ■levő tartozás fedezésére rendeztetett. Uólja volt ennek e mellett Erdőd és vidéke társadalmának összegyűjtése, a társadalmi érintkezés fokozása és a pangó vidéki élet felfriashóse. Mindezek oly célok, melyek gúnyolódásra, élcelődésre, s pláne kifigurázásra nem alkalmasak. Nem tudom megérteni, hogy mi szükség van arra, hogy e\gy társadalmi lap, mely sok- diai nemesebb és üdvösebb célokat van hivatva szolgálni, egy vidék úri társadalmának bármely célra rendezett mulatságát párhuzamba vonja egy falusi kalákával, hogy megrikatásra könnyen hajlandó asszonygyászolók hangosan, udvariasan, szépen kisírják magukat. De ilyen megállapításainak legvégére még sem tudott eljutni Enyingi Sándor, fáradt balkeze is leesett a koporsóra, most már arca is odasimult és a pap beszélt tovább. „Egyszerű szülei még élnek Enyingi Sándornak s itt vannak ők a drága, kis lasott koporsója mellett, de az ő szivükbe ;alán hamarabb fog szállni enyhülés, mint lukéba. Mert az ő boldogságuk még miniig nagy: az ő vérük, gyermekük ragyogva őrt ki az ő homályos, szegényes házukból ís az ő Sándoruk még éppen hogy a férfi- tor küszöbén áll, erőben, hírben, becsü- etben s mint vallásos emberek, ők tudják ól, hofcy az Ur ki tudja pótolni, amely liányosságok sorvasztják a szivet. Az idő, nely istennek legnagyobb müve és orvossága, elveszi a fájdalmakat, elhozza a szív ij virulását. És adni fog az ő fiuknak isszony helyett asszonyt, kit szeretni fog, gyermek helyett gyermeket, kiben gyönyö- ■üsége lesz.“ (Folyt, böv.) fejének koronája, most, ime, lehervadt a vigasztaló, gyönyörű virágbimbó is, melyet szive fölött őrzött félő és forró szeretettel. Oh, az Ur szent, titkos vegyítéssel méri számunkra az életet s az élet adományait, de hinnünk kell, hogy szeretőiből s javunkra küldi el hozzánk a fájdalmakat is. íme, a még úgyszólván ifjú ember, akinek nevét már ez ország határain túl is ismerik, íme, 3Z ifjú tudós, akire sürgősen vár az ország fővárosában az egyetemi tudomány egyik legdíszesebb katedrája. Szegény, egyszerű emberek gyermeke, akiről már diákkora sejtette, hogy a küldetéses emberek ragyogó, larcos életét fogja megharcolni.“ Enyingi Sándor majdnem süketen tarolta jobbkarjával, meghajoltan, a kicsi coporsót, zsebkendős baljával könytelen, iápadt arcát takargatta. Egy-egy szó suj- otta csak fejbe, de ez sem fájt, sőt egy- így pillanatra már-már dolgozni akart az í mindig kritikus agya. Igazságosan már- nár majdnem megállapította, hogy a pap szuttal emberien, sőt majdnem tndományo- an beszél és ő hozzá akar mindenekelőtt is fölött szólani. Nem akarja okvetlenül, Elmúlt a temetés. Irta: Ady Endre. Harminc éves volt, egy évvei előbb temette el nagyszerű feleségét s most egy kis koporsóra borult rá sirás nélkül Enyingi Sándor. E kis koporsóba Enyingi Györgyike halott testeeskéjét zárták: Enyingi Sándor egyetlen kis gyermekét, ki elkívánkozott édesanyja után. Enyingi Sándor nem sirt, mert nem tudott s mert inkább meghalt volna, hogysem őt itt százan és százan sírni lássák. A nagyobb vidéki város, melyből épen elkészülőben volt, összegyűlt a Györgyike temetésén, hogy egyszerre gyászoljon is, szórakozzon is, búcsúzzon is. A pap, kálvinista pap, szép palástos, öles, őszes férfi, olyan beszédet akart tartani, melyet évekig is emlegessenek. „Az Ur, akit akkor sem szabad vádolnunk, amikor szörnyű és nekünk őrthetet len csapásokat bocsát reánk, megpróbálta ismét Enyingi Sándort. Most egy éve, hogy eltemettük a leánykája koporsójára boruló apának élettársát, szépsége , jóságos, félig- gvermek asszonyát. S hogv lehullott az ö
