Szamos, 1910. szeptember (42. évfolyam, 192-216. szám)
1910-09-04 / 195. szám
2 i> oldat 8ÄAMOH fszept. 4.) 195, szám Iskolás gyermekek előnyös stafirozása Ragályi Kálmánnál Szatmár, Deák-tér 8. szám. (Gillyén-ház). Gyermek fehérneműk, kalapok, harisnyák, keztyük. Haj- és ruhakefe, zsebkés, pénztárca, fogkefe, szappan. Intézeti fiókos tükör, iskolatáska. Hegedű felszerelés és mindenféle hangszerek. Evő eszközök. miívmmnmmmmmnmm Az UPÍ divat és SpOPtáPUk különlegességei. Kénytelenek vagyunk, még ha apropos nélkül is, ezt a munkálatot megsürgetni. Úgyis sok a panasz, hogy ebben a városban betegek lesznek az egészségesek, hát legalább a betegek hadd legyenek egészségesek. Mi belátjuk azt, hogy a városi ügyekben nagy torlódás állott be, de szívesen elvárnánk mindennel, ha ezt az egyet előtérben látnok, nem állani, hanem mozogni. HÍRROVAT. Avaspatak. Ha van földrajzilag a valóságban is körülírható hely, amely az Úristen háta mögött fekszik, hát Avaspatak ott fekszik. Nem is fekszik, hanem lebeg. Ott lebeg az ugocsa-máramarosi határszélen, kopár hegy oldalában, egyik viskó fé- órányira a másiktól. Se papja, se jegyzője. A községi bírója Malánka János a Lászlóé, aki az egyedüli milliomos a faluban, megér a vagyona legalább kétezer pengő forintot. Ez se lenne, ha Malánka János Írástudó ember volna, mert a váltókezesség elvitte volna a kétezer forint ára milliót. Mivelhogy azonban az írás üvasás nemtudom- sága megőrizte a vagyonkát, az első gazda a faluban és mindig ő a község bírája is. Most már aztán mindenki elképzelheti, hogy milyen lehet a többi magyar Avaspatakon, az Ur háta mögött, a kopár hegy oldalán. Már t. i. olyan magyar, amilyen az ugoc9a-máramarosi határszélen teremhet, határtalan hiúság, a belső szuggeszió, amely arra serkenti őket, hogy egyesüljenek, hogy a quantum még szebbé illetve türhe- tővé tegye őket. Az esztétikai érzés fölötte kif jlődött stádiumát bizonyltja ez a szövetkezés és úgy hiszem, minden esztétikai szempontot félredobta a végtörekvés a férjhezmenés megkönnyitése. Mert mint az előbb mondottuk a sok csúnya tömörülése enyhíti a diszharmoniás vonalak elfogadhatatlanságát s könnyebben türhetővé teszi az arc és test, amúgy tűrhetetlen voltát. Szóval könnyebb a férjhezmenés és ez fő; de persze ez a csunyasági enyhítés sem teljesen elegendő, kell ehhez még valami, valami rettenetes tényező — hozomány. Mert a szép — az szép; de nem lehet felváltani. Mig a hozomány — hozomány, amit be lehet váltani s amiért egy négyszögletes, bünfoltos papírlapot kapunk, amit nagyon ügyesen, váltónak keresztelt el a — hitelszövetkezet. Az a remény pedig, hogy a szépség növelése, vagy e csúnyaság retusálása sokat könnyít a férjhezmenés nehézségén, álom — hölgyeim 1 — álom. A mai világban a pénz dominál, a szépségért, csak Oláh is, orosz is, zsidó is, mert magyarul csak az oskolamester beszél értelmesen. A legislegfőbb város, ami létezik a látókörükben, Halmi, ahova jó három-négy órát gyalogol az avaspataki szegény ember, ha valami dolga akad Ámbátor most már oda se szivesen mennek az avaspatakiak a fővárosba, mióta kiaszfaltozták az utcát. Mert amig a rongyos, gidres gödrös kövezeten csetlett-botlott a bocskora, hát úri módon elpassziózott az ember a járdán, de mióta nagy üstökben főzött lekvárral öntötték végig az utcát, mellette kell császkálni a szegény embernek, a térdet nyaldosó pocsolyában, a járdára dehogy is lépne, biztosan nem is igen szabad odalépni a szegény embernek, hiszen mindjárt életfogyáglanra Ítélné a szolgabiró ur. Nem a bocskornak való a lekvár, így hát csak a jó puha sárban csámcsog a lépésük az avaspatakiaknak. Legfeljebb ha akkor merészkednek ráülni, amikor eljön az ebédidő. Akkor aztán vesz az ember, az avaspataki ember kettőért zsemlyét vagy sóskalácsot, leül a járda szélére, kibontja a tarisznyát, előszedi a málékenyeret, ráteszi a sóskalácsot úgy, miut a szalonnát szokás, amikor van, aztán szel egyet a sósból, egyet a máiéból és jóizüen eszi a sóskalácsot málékenyérrel. Még a bicskát is meg- törli utánna, ha vége az étkezésnek. Közben pedig hazagondol a rongyos viskóba, vájjon eszébe jut-e az esszony- nak idején megitatni a tehénkét. Ámbátor hogyne jutna eszébe?! Hiszen ott kuksolnak együtt a viskóban, egy szobában, együtt élnek a tehénkével, a négylábú családtaggal, a leghasznosabbal, a két- lábuak, a haszontalanabbak, a kenyér- fogyasztó, hagymapusztitó apró kölykök is. Hát majd csak megitatják ! egy pár romlatlan lelkű, tépett idegzetű, színes ábránd világban koválygő ficsur képes, olyan rettenetes bolondságot elkövetni — megnősülni. Ez nem konstatálás. Lamentáció bizony, még pedig a javából. Bár tudom, hogy a lamentálással egyenértékű, az a régi közmondásunk, a falra borsót hányás, mégis lamentálok, ha nem egyébért, csak azért, hogy bókoljak a szatmári csúnya hölgyeknek, hogy enyhítsem azoknak borzasztó fájdalmát s hogy előmozdítsam, a szatmári csúnya nők klubjának mielőbbi megalakulását. Hogy vannak-e csúnya hölgyek ? Ennek eldöntése nem mi reánk tartozik, elvégzik ezt helyettünk a szép, kevésbé szép, sőt még a csúnya nők is a tél folyamán a pletyka-zsardinettes zsurokon. De, hogy vannak szépek, azt férfi szemmel konstatálni tudjuk és ahol szépek vannak, ahol feltudjuk ismerni a szépet, ott — természetes — kell csúnyáknak is lenni. Annyira udvariasak vagyunk ám, hogy a szépséget konstatáljuk és a csúnyaságot csak — következtetjük s ez a természetünkben rejlik, hiszen azért vagyunk férfiak ? 1 ? Az embernek csak saját jómagára van hát gondja, magát itatja. A sóskalács után csúszik is az ital, csúszik derekasan és csakhamar csúszóssá válik tőle az ember lába alatt a pocsolya is hazáig. Hazáig! Furcsa egy szó ez. Ami az avaspataki embernél, a legtöbbnél azt jelenti, hogy otthon, amiért él, dolgozik, kínlódik, folyton-folyvást pereskedik, az az otthon, az a ,haza“ mindössze annyi, hogy magunkfajta ember akkor se ten né meg a Halmitól Avaspatakig menő nehány órai utat érte, ha az avaspitaki ember otthonát ingyért ajándékoznák az útja fejében. sohase cszdálkoznék rajta, ha egy ilyen avaspataki magyar ügyes bajos dolgában elkerülne valahova messzebb, teszem azt Szatmárra, a falujából, itt aztán meggondolná magát és sohasem menne vissza többet oda, az Isten háta mögé: haza. Mert hogy mindig hazamegy, ha elkerül, könnyű kiszámítani, hogy az útiköltsége, a fáradsága jóval többet ér, mint amennyit otthon talál Szóval ráfizet még az otthonára is, még a hazamenésére is. Hogy pedig mindezt leírtam, annak különös oka van. A lapok hivatalos közleményei közt olvasom, hogy Maxim Péter, avaspataki lakos Kozmára magyarosította a nevét. Jól Ö3merem Kozma Pétert Maxim korából. Nagy alkudozásban jártam vele két hold avaspiataki föld irányában Valami árverési vételből maradt a nyakamon a két hold és negyven koronára hagytam utolsó árban a két holdat öse- sze86n, de Maxim Péter nem volt hajlandó harminchatnál többet adni a két holdért. Nem ér többet, azt mondta. Amint hogy nem is ér többet. Neki van igaza. De harminchat koronáért megengedtem magamnak a luxust, hogy földbirtokos legyek Avaspatakon, — negyven koronáért azonban lemondanék róla. Hát szóval ösmerem Pétert, aH Maximból Kozma lett. Szurtos, zsíros hajú, kopott gubás, vedlett bocskoros ember a Péter és egy mukkot se beszél magyarul. I)e a nevét, azt most magyarrá tette. Bizony merem mondani, hogy nem hazafiság rejlik a dologban Mert a repoziciós pórhoz ért Kozma Péter ezelőtt Maxim, de hogy nóvmagyr rositás is van a világon, vájjon micsoda utón jutott el ennek a tudása Avaspatakra, a hegyek ormótlan oldalába, a tehénnel közös házak füstős odújába, a tiz pengő forintos földek hazájába, a Maxim Péter füstös agyába ? Valami csalafintaság, valami pörös dolog rejlik mögötte, szent igaz, hogy igy kell lennie, rosszban töri a fejét Maxim Péter, hogy Kozma lett belőle! (i) A polgármester szabadságon. Dr. Vajay Károly polgármester a mai nappal kezdette meg szabadságidejét, mely e hó
