Szamos, 1910. szeptember (42. évfolyam, 192-216. szám)

1910-09-29 / 215. szám

XL1I. évfolyam. _______________Szatmár, 1910. szept. hó 29., csQtartök.

______________215. szám,

Hi

rdetések:

Készpénzfizetés mellett, a le^jntinyogabb árban fcftrtS- telnek. — Az apróhirdetések között minden «6 4- fillér. Nyilttér sora 20 fillér.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Rákóczi-utcza 9. szám. rai Telafonszám: 107. Mindennemű dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában

fizetendők.

Előfizetési díj :

lelyben: 1 évre 12 K, */* évre 6 K. */. évre 3 K, 1 Hóra 1 K

Wékre: „ 16 „ „ 8............ 4...........150

Eg

y szám ára 4 fillér.

hösök hőse“ — mondotta egyik tisztelője, aki ágya szóién ült. „Tudom“ — volt a haldokló hős válasza — „és azért fáj, hogy meg kell halnom.“

Miért előnyös, ha kávéját Fógel villamos kávépörköldéjében szerzi be ?

Mert e szabadalmazott pörkölőn a kávé zamatja megmarad és teljesen érvényesül! Mert mindig frissen pörkölt kávét kap I Mert a pörkölés minden percben történhetik I Mert a pörkölés díjmentes és a vevőnek gazdaságos, nem kell otthon a pörköléssel vesződni és lakását a kávégőzzel megtölteni !

Kérem csak egy csekély i/8 kilogram próbavételét melyből meggyőződhet.

KÁYÉPÖRKÖLDE Deák-tér.

Csomay Imre temetése.

Tegnap délután 3 órakor ment végbe Csomay Imre ügyvéd, a 48-as párt nagynevű elnökének temetése. Városunk különböző társadalmi rétegéből ezrekre ment a közönség száma, akik igaz részvéttel kísérték ki utolsó útjára az elhunytat.

A temetésen megjelentek Csaba Adorján f'ő’spáu és dr. Vajay Károly polgármester vezetése alatt a városi törvényhatóság tisztikara, az ügyvédi kamara tagjai nagyszámban, a 48 as párt gyászfátyollal bevont nemeetiszinü zászlójával, a Csizmadia és Gubás ipartársulatok, a Gazdasági és Iparbank, azonkivül számos gylet és testület tagjai, nemkülönben a

I emberiségnek. De aki elsőnek tette meg az utat a levegőben Briggtöl Domodosszo- láig, az hatalmas lépéssel vitte előre az emberiség ügyét. Az olyan állomáshoz ért, mely mértföldjelzője a k üzdő, fejlődő, építő, tervező, romboló és egyszersmind alkotó emberiségnek. Az olyan munkát végzett, oly feladatot teljesített, mely majdnem emberfölötti bátorságot tételezett föl. És innen már nincs visszaesés. Csak tovább és mindig tovább, azon az utón, amelyet ő, az aviatika nagy hőse és vértanúja jelzett, azzal a rettenhetetlen bátorsággal, amelyet ő mutatott.

Hogy ott érte utói a bátrak és halál- megvetők végzete, amikor már a hihetetlennek látszó munkát befejezte és amikor a bámuló és hálás emberiség át akarta nyújtani neki a hódolat és elismerés pálmáját, az oly tragikum, mely nemcsak az övé, hanem egyszersmind magáé az emberiségé. Vau oka gyászolnia ezt a férfiút és van oka arra, hogy gyászában tűnődve és megrázkódva álljon meg holtteste előtt és emlékezetébe vésse öt és tragikumát. Mert ha élve marad, bizonyára egyike lett volna azoknak, akik még tovább és még előbbre viszik azt a nagy ügyet, amelynek szolgálatában tragikus halállal halt meg.

Az idők el vágtatnak majd fölötte, de emléke bevonul .. .. . atatlanok panteonjába. Egyelőre nem tehetünk mást, csak azt, hogy gyászoljuk és emlékezetünkbe véssük utolsó rövid párbeszédét, „öu a

Álljunk meg!

Harcaink, küadelmeink, várakozásaink és csalódásaink sokaságában, miközben bizonytalan jövendőnk elé aggódva nézünk, hadd álljunk meg egy percre legalább egy holttest előtt. Ott fekszik kiterítve, halálmerevségben Domodosszolában a Simplon- csoport lábánál. Megtört szeme nem látja már az Alpokat; keze a szive táján nyugszik. Ott lehelte ki lelkét, ahol ő és aa emberiség legszebb győzelmét aratta. A borostyán, melyet szerzett, halotti vánkosa lett. Az emberiség halottja Geo Chavez. És ezért érdemes arra, hogy az emberiség feledje rövid időre a maga napi bajait és harcait s megálljon kicsiny kis időre holtteste előtt.

Nem azért, mintha megvalósította volna az emberiség végső vágyait. Az emberiség végső vágyairól, törekvéseiről és céljairól nem is lehet beszélni, mert azok sehol sincsenek, vagy legalább oly távol- messze, hogy valósággal beláthatlanok. Ne is valósuljon meg az emberiségnek semmi végsőnek mondható vá :ya, vagy reménye, mert az megállapodást, vagy inkább visszaesést jelentene. Az emberiségnek mindig haladnia kell előre és fölfelé és mindig uj vágyakat kell termelnie, uj célokat kell jelölnie, nehogy a quistiz- mus erőt vegyen rajta és neki adja magát a semmitevésnek.

A Simplon havasvidók átrepülóse bizonyára nem volt célja a repülni vágyó

... A boltban semmi sem változót Ugyanaz a pudli, ugyanazok a fiókok a elmosódott felírással, sőt még a halomr rakott kartonok is régiek voltak. Csupán hang, mely két oldalról egyszerre csendi fel üdvözlésre, volt egészen uj.

Ott álltak. Helén, az unottarcu fiati asszony s férje, a még blazirtabb arckiff jezésü Henrik.

De a mint vásárolni kezdtem s eg^ másután szedettem le az árukat, az arcú mindinkább elpirult s szemeik — azok mozdulatlanul álló halszetnek — kezdte megélénkülni. Fizetésre ketten is nyújtót ták egyszerre a kezüket s kedvre derül ábrázatukkal százszor is utánam kiáltottak

— Legyen máskor is szerencsénk!

— Élelmes nép, gondoltam magam ban s egyelőre megelégedtem az uj bolto sokról szerzett impressziómmal.

. . . Ámde ilyen pici, nyomorult fa lucskában nincs, a mi lekösse az embert különösen a fiatal, örökké biztató, tudn vágyó, álmot űző, illúziókkal láplálkoz< teremtmény figyelmét, gondolatvilágát lg] történt meg, hogy gondolataim újra me újra — az egyetlen újságom — a szató- csékhoz kalandoztak.

. . . Többször átfutottam hozzájuk na

miKor — szokás szerint Kilenc oraKor — fölnyitottam a salugátereket, egészen elájultam. A nap sugarai vakítóan tűztek a szomszéd házikó boltajtaja felett egy uj jelenségre, egy aranybetüs eimtáblára.

Megdörzsöltem álmos szemeimet, vájjon jól látok-e? De az aranybetük tényleg ott voltak s világoltak nagy bámulatára az utca népének.

— Reichfeld Henrik — olvastam hangosan a felírást, aztán tűsként pongyolát kaptam magamra s átfutó'tam az uj boltba.

Előbb azonban a cselédünket interjúvoltam meg.

— Ki az a Reichfeld Henrik?

— Idegen ember, de ideházasodott.

— Kit vett el ?

— Az Iczik leányát.

— Melyiket?

— A középsőt.

— Tehát Helént. Hisz’ az szép . . .

— Ü se csúnya.

— No, megnézem ühtet.

. . . Dacára annak, hogy a bolt előtt az egész falu dologkerülő népe ott ácsor- gott, bent egy árva lelket sem leltem. Bi zalmatlan nép az itteni. Csak telebámulja magát az uj bolttal, de a garasait a régihez viszi.

Illúziók.

Itt velünk szemben, csöndes, mocsaras kis faluban — van egy bolt. Alacsony, rozoga, ócska építmény a házacska, a bolt ajtóra Írott fűszerek közül is lemosta már egyik-másikat az eső.

— Lisz’, só, pap’, ’cet . . .

Ez utóbbi, úgy hiszem, nem akar tengeri szörnyet jelenteni, a régi jó időkben bizonyára ecet volt.

Szóval minden úgy van, ahogy láttam én ezt évek óta, mikor nyaranként felkerestem üdülőhelyül a jámbor falucskát. Pedig egészségtelen fészek, mely csak penészvirágokat nevel s a mocsarak kigőzölgésének beszivása maláriát szül a legegészségesebb szervezetben is. Az én nyaralásaimnak is rendesen ez a kezdetük:

Küzködöm ő maláriaságával vagy két hétig s talán fitalságomnak köszönhető, hogy mindig én győztem le öt. Hja, nem telik mindenkinek tengeri fürdőre s a magamfajta ifjú lélek illúziót talál minden homokbuckában s érdekességet sejt abban is, ha egy rozoga boltajtóra uj cimtáblát akasztanak ki.

Mert megtörtént ám ez a csoda is.

Szép, szeptemberi meleg reggel volt és