Szamos, 1910. augusztus (42. évfolyam, 168-191. szám)
1910-08-28 / 189. szám
(1910. augusztus 28.) 18^. szám. •SZAMOS 9. oldal. Egy szőke gyermek leveleiből. Irta: D’ov. (Egy régi, kopott kazettában kotoztam. Kihűlt szinü írások sápadtan meredtek felém. Szinte féltem tőlük. Mennyi rejtett szépségnek, intimitásnak feledés patináját s bolygatom fel, ha hozzá nyúlok. Hajtott a vágy. Belemarkoltam tisztátlan kézzel egy szegény szőke gyermek porlepte írásai közé. Megcsudáltam. Tetszett. Közzé tettem. Tessék!) *-----------------------------— — hanem ar ról írok most magának, hogy éjjel, kerek két óra van. Hűvös augusztusi éjjel. S amint már ilyenkor szokás — serceg a toliam és ami már ilyenkor nem szokás, az alig száz lépésnyire lévő folyó bug. Valami rémes bugás ez, csak éjjel hallja az ember. Nappal a lárma elnyeli; de éjjel csak úgy bömböl a szél. Végig roskad a viz színén, hajlékot túr és a füzes dalol, úgy rémlik nékem, dalol. Mintha nymphák hangját vélném s úgy érzem, hogy ez a csáb örökre ide fog kötni ehhez a fészekhez. Ez nem póz, Emma, Istenemre nem; de imádom, ezt a barna folyót. Rémes szerenádját, habostul, örvényestül és füzestől szeretem. Itt nőttem fel a partján, itt játszodoztam és is oly jól esik itt el-el búsulnom magam olykor, csendesen, hogy ne lássa, ne hallja meg senkisem. Hogy minek is születtem én ilyen összetépett, agyon kócolt busongólegénynek. Minek ez a sok meddő küzdés, van akarás, minek ez a harc, minek ez a sok tépés, rúgás . . . ? És nem tudom megfejteni. Olyan jól esik most írni, Emma. Igazán, őszintén mondom. Megpihenek rajta. Éjjel, egyedül, misztikus magányban, csendben, folyó bugás mellett írni, Írni, Írni, mint akinek a lelke fáj s mint aki nem tudja, hogy miért? Azért, hogy él vagy azért, hogy élni fog? ügy érzem, hogy minden fájás, minden küzdés tompító zsibbadtsága szorongatja a torkomat is, ha most még nagyobb gyermek akarnék lenni, mint amilyen igazában vagyok, hát sírnék, komolyan, sírnék- reggelig. Kacagjon ki, Emma! nevezzen, aminek akar ; de igy érzem. Hej, ha úgy éjfélkor hozná levelem a póstás, mikor fáradtan, görcsös, írástól dermedt kezekkel akarna az ágyára dűlni s akkor olvasná és ha ott is volna, folyó - bugás, meg csend, ilyen velőt fagyasztó, komor csend, tudom feltódulna a szemébe a könny, a vére lagymatag veréssel hajtaná a szivét s a kamarák petyhüdten ontanák a vért, mint az enyémek — akkor értene. Dehogy, dehogy 1 Akkor érezné. Hiszen én sem értem önmagamat, ón sem értem, hogy mi az, ami busit; de érzem, hogy búsulni, olyan jó, hogy olyan magasztos a senkitől sem látott könny és hogy olyan szőke, nagyon szőke. A mai vad éjszakába mennyi csók cuppan, há’ay ember dorbózol, bünködik, szeret s Én — Éu itt ülök az asztalomnál, előttem a sok könyv — aranyos kötésű fekete, zöldesszürke táblája, ütött kopott egy pár a múlt század hatvanos éveiből — itt ülök s roncsolt idegemet feszítve, beteg véremet lüktetésre serkentve, a pillámat nyitva tartva, írok, írok egy leánynak s azt sem tudom, miért ennyi sokat, azt sem tudom, miért ilyen leplezetlenül; de érzem, hogy jól esik. Borzasztó a legény-magány. Buh, komisz ! Halotti csendben írni, nem piheg az ágyban a párja, nem szaszog mély lélekzet- vevéskor, csak a toll serceg, serceg, serceg, szinte idegölőén, szinte agybomlasztóan. A toll a párom, ez a gyilkosom, busitóm, vigasztalóm. A folyó meg bug, bug, csendesen, szomorún, egyszer-egyszer a villany- gyár gőzcsapját hallom és látom magát Emma, milyen édesden alszik. Irigyelem! ... Jó éjszakát 1 Géza.-------—-------------— — — — ki volt világítva a város. A máskor sötét utcák kövén vibrált a fény elhesegetve az üldöző árnyékokat. Látta volna csak, Emma, az össszecsődülő tömeg fényhatástól üdített hangulatát. Ele inte halkan, tömött sorokban csoszogott a járdán, majd mormolt tompán, zúgott, aztán hangosan nevetgélt, hahotával élni már nem volt illetlenség, egy-egy béka pukkan, zajong a sok nép, majd kedve magasra hág, és a lármás zsibongó foltok kacagva tombolták át az éjszakát. S mi tette mindent? A fény, a szokatlan I A fény ragadta magával a hullámzó emberrajt, a fény volt, ami szürke minden- napiasságukba pezsgős mámort öntött s úgy érzem a Fény az éltetője mindennek e nagy Glóbuson s nekem is a féregnek, a pontnak. A Fény 1 Sokszor szürcsöltem álmomban nedűjét, éreztem sokszor, hogy vakító sugarának hántása kéj, hogy a reá várás előre, hiucél s mégis ma is, ma is vágyom. Beletemetkezni a fény hosszú sávjs ruhájába, csókot hinteni a sok-sok, fényt szóró gyertya, a tömeg felé, érezni, hogy na ők nem világítanának reám, sötét volnék, érezni, hogy reámvilágitottak, észrevették ; mert kellett, hogy észrevegyenek: — boldogság. Bolond álom és mégis elragad, talán egészen fénytelen, szomorú világba — a lezüllés piszkába; de küzdeni érte már maga is kéjes, részegítő mámor, fárasztó torna, a semmiért. Hiszen a Fény, a tűz, mely hatalmas oszlopokban lángolt, pusztító vöröskakasként hamvasztva vidéket, kialszik egyszer, összeroppan lángja s a hamu tenger csodálattal állít m=g egy percre, aztán odébb megyünk. Megszokjuk később a romhalmak nagyságát, aztán meg sem állunk, csak odébb megyünk ...-----------------------------------------Ne haragudjon Emma I ne, ne, kérve kérem! Kimondtam. — mi több; leírtam. Vágyom magára, érzéki vágygyal, magamhozölelő akarattal s ne kacagjon reám — szinte látom — olyan gúnyos hidegséggel; mert maga is szeret. Igen, igen: szeret ! Láttam, tudom, még akorról, mikor együttéltünk nap-nap után találkozva. Tudta a szavaimat, miket elejtettem meggondolatlan csacskasággal, emlékezett reájuk örök emlékezettel. Akkor is mikor a hajamat kuszálta, hosszú ujjas szép kezével ott az ablak mélyedésben s én mámorosán, mindent feledő részegséggel másik kezét lihegőn megcsókoltam, akkor is tudtam, szeret, szeret ! Komolyat adva — feledvén szőkeségem — fráziscs beszédben az Ész egybe- forrását prédikáltam s ma, messze magától, vágyódon, reszkető testtel: Akarom, akarom, — hallja parancsoló hangomat ? — akarom!! 1 Hiszen kell, hogy szeressük egymást, hiszen kell, hogy mi ketten egybeforrjunk, igaz imádattal, egybelüktető vérrel. Mit ért eddig, amit éltünk, szobatudósként a teóriát fújva, most már nyíltak vagyunk, ugy-e Emma ? s most már szeretünk. Égy a gondolatunk, egy a vérünk, egy az akarásunk, hiszem, remélem, tudom; eggyé lesz most testünk, szűzi, van szerelmi éjszakánkon. Szeretünk, Emma, jogunk vad élni! Hanem lángoló szeretés forróságában éltünk, büszkén odavághatjuk a kérdők szemébe, hogy: mi voltunk! s ha igazán voltunk, leszünk is, Emma. Leszünk, mint csodapár, kire ráborul a világ emlékezés patinája, kit nem felednek soha; mert szerettünk igazán ! S mi leszünk a szeretők; Ádám és Évája, magja a Jövőnek, a csókos világnak, reánk néz a hosszú unoka sor, reánk, az első, egymást igazán szeretőkre. Fényben élünk! A csudálás fényében, boldog napsütésben, — élünk majd, élünk! Szeret, ugye Emma? írjon, hogy mehessek. Addig is szeretem szőke szeretéssel Géza.----------------------------------------------Jobban érzem magam. Megyek Emmám, megyek, ügy néha, néha bódult az agyam, úgy érzem, hogy örült vagyok. Sokat fáj a fejem. Idegeim gyengék. Megyek, Emma, megyek ...-----------------------------— — (N em ment szegény, Nem ment. A sok levelek utján, könnytől ázott rideg halotti jelentés. Hirtelen megborzong a siri hangulat. Becsapom a kazettát. Félek. Futok tőle tovább.) Solvan ruhát tisztit Solvan csipkebluzt tisztit Solvan bútort, szőnyeget tisztit Solvan bőrkesztyűt tisztit t J —c. Solvan & Fluss József és Társatilt“?’ Nft! ''flRflLi j|: jSzatmáron : A Szatmári Kereskedelmi Részvénytársaság nál, Rohrlich Sámuel gyógyszerésznél, Bartók László, Wallon H. Fia, Szentpétory M., Kaufmann Ignác, Be er Miklós, Molnár Mihály, Szűcs József cégeknél.
