Szamos, 1910. július (42. évfolyam, 141-167. szám)
1910-07-31 / 167. szám
A szobaleány (nagyon szelíden mondja): Én erről nem tehetek. Az asszony: Magának nagyon rossz szive van. (Keserűen mondja.) Magának nincs is szive. A szobaleány (majdnem sir): De nagysága kérem , . . Az asszony : Úgyis már mindegy. (Most nagyon finom, szomorú hallgatás következik. Hosszú, ijedt, óvatos hallgatás.) Az asszony: Most elmondhatná. A szobaleány: Nem is történt semmi. Csak a nagyságos ur egyszer nagyon későn jött haza. És kulcs sem volt nála. Zörgetett és aztán úgy, ahogy voltam, ingben, kinyitottam az ajtót. Aztán, én már nem tudom, de azt hiszem, hogy a nagyságos ur akkor részeg volt. És a nagysága véletlenül megtudta az egészet. Az asszony: Látja, épen akkor jött nekem az az önkéntes. Mikor megtudtam, hogy az uram magával megcsalt, én már nem bántam semmit. Tudja maga, micsoda nyomorúság az, amikor valaki, akit az ura megcsalt a cselédszobában, másnap elmegy az önkénteshez? A szohaleány: Nem tudom Az asszony : N em is fogja megtudni soha. Az egész csak egy véletlen. Mindig ilyen véletlenek vannak. Mikor a Sári elment tőlünk, hét hétig szobaleány nélkül voltam. Aztán elmentem a cupringerhez. Épen ahoz a cupringerhez. Ez is egy véletlen. Miért épen odamentem ? Miért nem egy másikhoz? És maga épen akkor hely nélkül volt. És ott ült, olyan csöndesen és szépen ült és a maga szelíd, úri arca úgy megtetszett nekem. Aztán fölfogadtam. És maga kezdetben olyan jó leány volt. Sőt még azután se tudtam haragudni magára. És az egész mégis csak egy véletlen. Ezért a véletlenért kellett nekem az uramat visszacsalni egy önkéntessel. Pedig nem is, szeretem. Ö is csak úgy jött. Véletlenül. És visszacsaltam. Ha én ekkor véletlenül egy másik cupringerhez megyek ? Vagy maga nincs ott ? (Nagyon fájdalmas, rezignált hangon mondja): Miért nem maradt maga a régi helyén? Vagy miért nem halt meg, mielőtt a cupringerhez ment ? Az egész csak véletlen. (Ezután megint nagy csönd jön. Az asszony már sajnálja, hogy ilyen böbeszé- düen goromba volt.) A szobaleány: Én nem tehetek róla. Én most se tehetek róla. Az asszony : Én nem küldöm el magát Mari. Ezt az egészet felejtsük el. Csak nagyon kérem, hogy most már ne legyen olyan. Mert én tudom, azóta is szereti magát az uram. Bánjon keményebben vele. Ne vegye el tőlem. Hagyja meg nekem. (A szobaleány most már valami gorombaságot akar mondani. Most először. De szerencsére már nincs ideje. Mert a fasor végén megjelenik egy káplár. És ugyanekkor egy önkéntes. A káplár szem- mellátható megvetéssel szalutál az önkéntesnek, aki sapkájához emeli a kezét. Az asszony elpirult. Most érzi életében először azt a megalázó, nagy egyenlőséget, amely közte és a szobaleánya között van. Aztán hirtelen fölállnak, az asszony jobbra megy, a szobaleány balra és lassan kezdenek sétálni, mintha sohase látták volna egymást. Jönnek a katonák. És az egész dolog el van feledve. 1 Az asszony : De nézze fiam, ne kiabáljon. Én igazán nem bánom a maga káplárját’. Én nem is azért jöttem ki. (Egészen halkan mondja.) Én csak véletlenül jöttem ide. A szobaleány (meglepetve): Véletlenül ? Az asszony : Igen. A szobaleány (majdnem mosolyog): A nagysága is véletlenül jött ide. (Alig meri kimondani.) A nagysága is azért van itt, amiért én? Az asszony: Igen. A szobaleány: Most én tudjam, hogy mi az igen. A nagyságának is randevúja van ? Az asszony (megijed): Ugyan Mari... A szobaleány: Nagysága kérem, azért ne tessék magát szégyelni. Nekem volt egyszer egy nagyságám, az sohase szégyelte magát és mindent elmondott nekem. Az, kérem, tessék elhinni, olyan jó volt, mert ón tudtam, hogy mikor kell elmenni hazulról és mindig úgy mentem el, hogy előbb rendbe hoztam a hálószobát, mert a nagyságos ur egy utazó volt és mindig csak utazott. Hát szegény asszony, nem is lehet rá haragudni, köllött neki valaki. Nagyon jó az, ha az embernek van valakije, akkor minden jól van, akkor szekálhat a nagysága, amennyit akar . . . Az asszony: Hát én szekálom magát, Mari ? A szobaleány: A nagysága nem. Nem is azért mondom. Csak úgy gondolom, hogyha szekálna, az nekem nem is fájna, mert akkor mindig ide gondolnék ebbe a szép, virágos, jószagu ligetbe és a katonára és nem bánnám, ha a nagysága he- tenkint háromszor is mosatna vélem nagymosást. Az asszony : Úgy látom Mari, maga egy nagyon jó leány A szobaleány: Az van benne, hogy a nagyságák azt hiszik, hogy a szobaleány csak egy szobaleány. Pedig a szobaleány is asszony, bizony nagysága kérem és a szerelem. Én láttam a múltkor sírni a nagyságát, mikor a nagyságos úrral veszekedés volt és akkor nekem is úgy fájt a szivem, hogy sírtam. Az asszony: Szegény kis leány. A szobaleány : Én tudom nagysága, hogy olyan jó, ha az embernek van valakije. Én nem vetem meg a nagyságát, ha hűtlen az urához, de a nagyságák azt nem érzik meg, hogy a szobalány már túl van azon, amin a nagyságának csak most kell keresztül esni. Az asszony (azt az egy mondatot mormogja, amely legjobban fáj): Maga nem vet meg engem? A szobaleány: Nem. Én nem kérdeztem, hogy mi vitte rá a nagyságát erre, hiszen ez mindegy . . . Az asszony: Mindegy? A szobaleány : Igen. Nézze nagysága, és most úgy gondoltam, hogy itt két asz- szony beszélget. Asszony. És egyéb semmi. És én tudom, hogy milyen kicsi dolog, elég ahoz, hogy egy asszonyt a bűnre vigyen. Az asszony: Igen. Égy egész kicsi dolog. (Végre elszánja magát.) Engem például a szobaleányom vitt a bűnre. A szobaleány (nem mer az asszony szemébe nézni): En ? Az asszony : igen. Hiszen ezt maga tudja. Városligeti mese. Irta: Balassa Emil. (Ez egy nagyon valószínűtlen mese, amilyen csak Pesten történhetik meg, mikor a városligetben kis, langyos, tavaszi nap süt és a sétáló, bánatos embereknek nagyon szomorú a szivük. Délután van és még nagyon csúnya minden, kopasz, nedves, eső- szagu, de az emberek, akik kint járnak, ezt nem érzik. Az egyik fasorban egyedül sétál egy uriasszony. Örül, hogy nem látja senki. Mert fél, hogy aki meglátja, mindjárt ezt gondolja magában: Ez az asszony jobb családból való. Mielőtt hazulról titokban eljött a randevúra, fölvette a legfakóbb blúzát, a legfeslettebb szoknyáját, hogy állás- nélküli nevelőnőnek tartsák. A fülbevalóját is otthon hagyta. Pedig finomabb ápolt arcbőréről, a rózsaszínű, manikűrözött körméről lekiabál a jómód, a legfinomabb arckrém, a hatfogásos vacsora, a háromemeletes hozomány és a gondos térj, aki nem mer szerelőt tartani. Ez mind lekiabál az arcbőréről, az orráról és a rózsaszínű körméről. Egy szögletnél szembe jön vele egy nő. Még nem látják egymást, mert egy kiszögellő bokor van közöttük, aztán szemben állnak egymással és ekkor mindakettő nagyon megijed. A másik nő, aki szembe jön az uriasszonynyal, van kevésbé megijedve. Talán azért, mert csak szobaleány és szebb, mint az uriasszony. És mert neki most kimenője van, tehát több joggal várja itt a szeretőjét, mint az asszonya. Nagyon idegenül néznek egymásra.) A szobaleány: Né, a nagysága ! Hogyan tetszett kijönni ? Az asszony (zavartan): Villanyoson. A szobaleány : Itt nagyon jó levegő van. (Jelezni akarja, hogy neki most joga van ehez a jó levegőhöz.) Véletlenül ide jöttem. Ha kimenőm van, mindig ide jövök majd sétálni. Az asszony : Én is. itt jó (Ezután csönd lesz. Az asszony körülnéz. A szobaleány most nem tudja, hogy most mi lesz.) A szobaleány (egy ideig töpreng, aztán kitör belőle a keserűség): Hát én tudom mért jött ki a nagysága. Én már tegnap a nagymosásnál is éreztem, hogy a nagysága tervez ellenem valamit. Pedig én elvállaltam szobasurolást, padlósurolást, nagymosást, kismosást, én belementem abba, hogy a káplár soha se jöhessen föl hozzám és nekem kell mindig kimászni hozzá ebbe a kopasz, vizes, nyomorúságos ligetbe . . . Az asszony: De Mari kérem . . . A szobaleány: Én nem vagyok Mari, engem ne tessék, csak úgy, Marinak szóli- tani, én most nem vagyok helybe, én most kisasszony vagyok és nem bánom, ha a nagysága mindjárt föl is mond. Mert a nagysága most kémkedni jött. Hát kérem, ha a nagyságának fáj az, hogy nekem egy káplárom van, én mondtam, nem bánom, tessék engem elküldeni, vagy tessék lehúzni egy forintot a béremből, de én a káplár nélkül nem maradok, nálam még minden helyen megengedték, hogy a káptár feljöjjön este és a nagysága még azt se akarja megengedni, hogy én kijöjjek hozzá ebbe a sáros, nyomorúságos ligetbe . . . (i juiJU.9 i/i.. j
