Szamos, 1910. június (42. évfolyam, 121-140. szám)

1910-06-19 / 132. szám

Irta : Jávor Bella.

Komolyan mondom, én sose szégye- lem, ha egy csomó légből kapott hazugságot írok le. Merthát mennél színesebb, ménné! káprázatosabb az efajta hazugság annál jobb, vagyis annál lelkesebb dicséreteket kapok érte. Most azonban tökéletesen meg vagyok ijedve. Kétféle büntetés- tő félek ; először: nem hazugságról fogok szólni, hát ez csakugyan büntetendő cselekmény egy „írótól“ . . . másodszor: mert meglestem, „ellestem* a világ legszebb novellatémáját: két egyszerű lélek érzéseit, s van merszem kontár-kezekkel hozzá fogni, hogy földaraboljam, vagy még jobban együvé forrasszam azt a gyönyörű témát.

Lehet ezért engem megbüntetni? Lehet ? Ne tessék ! . . . Összetett kezekkel kerem önöket, ha lehet is, ne bántsanak érte! Hálából megsúgok valamit.

Van ott önölt közt egy igen kedves ember. A nevét nem irom le. Már hogy is merném . . . Iróember a legjavából, hat tessék, igy hívják . . . (Erről csak ráös- merhet bárki! . .) Ó, önok kellően méltányolják az illető ur érdemeit; mi nem tudnánk ezt tenni, ha történetesen miköz- tünk élne ... Mi például nem hagynók, hogy most is, mikor pedig sürgős szükség van egypár kitűnő, — már amilyeneket az édes ur szokott irogatni — nyári, hús, a manó tudná miféle jelző lenne most a helyes, legyen: tökéletes tárcára, hát ahelyett, hogy ezeket ieheigetné rá a „ku- tyanyelvekre“, beül a redakcióba és olyan elevenül, gondtalanul, irigylésreméltó gá- lánssággal pöröl a szabójával, hogy egyszerűen borzasztó . . .

(Lám I Ugye erről nem tudhat ?)

Pedig világos . . . Édes Istenkém, önök bizony azt hitték, hogy neki és kizárólag neki udvari szabói vannak az angyalkák országában ... és onnan az a mesés elegancia! Dehogyis.

Ököltösége: piperköc. Legjobban a szabója nyelvén társalog; s legkedvesebb olvasmánya: Holzer divattudósitója. Ah, pardon 1 A nevezett cég talán nem is szállít Lrfi-toaletteket ? No jó. Hát akkor valami más nevű „fé.isten.“

Ugylátszik egy-két napra rendbe hagyta a gardcróbját. Átlátogatott ebbe az ón fatornyos falumba, a hegyek közé. Korteskedni jött. Lelkesen ígérget a jelölt úrral együtt: tiszamegrendszabályozást, holdas földeket a kis gazdáknak; vőlegényt a lánynak; kövezett utat; teleiont . . .

Hogy bennünket is meglátogattak az urak, az édes poéta ur keserv ss csalódásra ébredt. Azt hitte — szeg aj — engem majd rózsa lugasban talál, hófehér ruhában, kezembe egy Heine könyvvel . . .

Nem igy volt. Olyan háziasnak tüntettem, mintha előre tudtam volna, hogy jönnek . . .

Nagyon bosszankodott . . . S megígérte, alig hogy hazaér — ir rólam. De csúnyán. Leránt. Elrontja a népszerűségemet . . .

Csak tessék . . . Jóllehet én előbb elrontottam az övét . . .

Alkalmasint bosszantotta az a nem bánomság amellyel a szeme közé kacagtam ...

De csak addig vitézkedtem, inig itt voltak. Jaj, hogy elmentek, majd sírni kezdtem ... A jóhirem . . . amit ón olyan féltve őrzök . . . Nem, nem szabad. És erősen fogadkoztam, hogy azonnal hozzálátok megmenteni veszélyben forgó jóhiremet ... És irok tárcát; még ma, azonnal . . .

Amint igy az ab akba könyökölvén, tépezödöm, hogy miről is kén Írni, önkóny- telenül meglesem két asszonyember leikét. Hopp! ez jó lesz. És eszembe jut, hogy im evvel a jó hosszú bevezetéssel megelőz hetem azt az én nagy ellenségei s egyúttal megbirizgálom a kenyéririgységét is.

A bevezetés fc nemde jó hosszú ? S azt az ártatlan embert is jól lerántottam. Most jut eszembe, hogy aligha lehet a bűnt bűiméi jóvátenni

Nade erről legyen elég ennyi. Hiszen ha még soká fo lytatom ezt a dolgot, teljesen fölöslegess vá!ik a „Julcsa és Mari‘- féle cim.

Tehát amint az ablaknál ülök . . .

Éppen délidő volt. Nagyon meleg,

—

_____ w. ~w * «..jj'v w u uiueu iHV/g Cl

pa

pucsait is lehajitotta mezítelen, hátha könnyebben fog igy menni a dolog. Még gyönge volt szegény; testben, lélekben összetörve, bizony nem néki való dolog a sulykolás S lassan las an fénylő lázrózsák gyulnak ki a Juicsa sápadt, beesett arcán s a lélegzete is mindgyakrubban elállt. Összeszoritotta a fogát, kicsit fölnézett a ragyogóan ékes égboltozatra s kezdte szidni a szenteket, kik bizonyára cicomás, angyal- szárnyú lányok, hogy ti át nekik mért van joguk a menybéli lakáshoz, mért . . . Neki pedig napestig mosni, sulykolni kell a más szenyesét fölöttébb csekély bérért. Épp hogy ehessen . . . Nem is ezért. Hogy a kicsije ehessen. Hogy tejjé váljon minden falat amit szájába vesz.

Egy-két gombot kigom' ol a blúzán és eszébe jut a kicsije. Nem messze tőle, árnyas galagonya-bokrok alatt pihegett a parányi ember. Melléje lép, fölv^zi a« ölébe. Közben fürkészőn néz : nem e Iá* ja valaki ezt a hiábavaló időpazarlást . . . ? De mikor úgy szereti azt a kis dundb. Muszáj megcsókolni, babusgatni, le-fel h r- dozni a keblére szorítva jó erő»en azt a kis „senkit,“ éppúgy, mintha hüs, függö- nyös szobában lenne s ő maga valami módos gazdának vón a felesége. Mindegy. Szereti igy is, s nem szeretné jobban akkor se.

Gyöt yőrködve nézi a bodros, szalagos főkötöt, a cifra kis vánkost s büs?ksségé- ben, , elragadtatásaban majdhogy agyon nem nyomorítja kisded magzatját.

— Aludj szépem, gyönyörűm, ragyogóm aludj . . .

ő maga meg folytatja a mosást. Már nem fáradt, csak úgy szaporázza a dolgát, még dudolgat is hozzá.

Az utca sarkon éppen ekkor fordul be egy asszony. Ételhordó van a kezében s roppant vigyázattal lóbálja, csak keveset, nehogy egy csöppecske is kilocsogjon a drága, jó foztjéből. Himes kis cipő van a lábán ; a fényesre keményített szoknyája minden lépésnél megzörren, takarosán és ropogósán. A kendője csücske gondosan bogozva mintha egész nap a tükör előtt blue. Nagyon módos. Szemlesütve jár, mintha nagyon szégyenkezne valamin. Kicsit vézna, amolyan beteges külsejű nó. Lehet azért egészséges is. Mikor Julcsa mellé ér elfordítja afejét s gyorsabban lépdel.

— Jaj, csak ne venne észre — gondolja ijedten.

De Julcsa észreveszi az asszonyt. Fölemeli a karját s tehetetlenül lóbálja a levegőben. így látszik, hogy csak beteges pirosság az arca színe, mert ahogy az asszonyt meglátja haláisápadttá lesz s alig van ereje ahhoz is, hogy elmotyogja átkait, amelyek épp akkor születtek az ajkán.

— Már megint kezded — mondja csöngés megadással, harag nélkül Mari.

— Te, te — sziszegi Julcsa.

— Nyugodj meg már jó lány — kérleli most már némi fensőbbséggel a menyecske.

— Lány a fenét — sikoltja Julcsa s a szája széle habos a dühtől. — Nem nekem van gyerekem ? Mondd kinek, énnekem, vagy tenéked?

— Elég baj az neked, hogy igy van, szegény Ju csám ! . . .

— Nahát, ha baj, majd nem lesz baj. Teszek ám én ellene! Még holnap, Igen holnap, tovább nem várok, nem szenvedek. Beperelem. Mit! Én dolgozzak küzködjek; tartsam a kölykót! Várj! lesz neked is te kényes. Majd még kolduldi jártok, annyiba kerittetem nektek ezt a dolgot.

— Hát kerittesd — huzza föl a vállát az asszony

— Vagy egyszer, — kiabálja fuldokolva a másik, ha az utcán mentek párosán, ünneplőbe elébetek dobom a kölyköt. Hadd lássam van rá lelke, hogy rátaposson, vagy szó nélkül elmenjen mellette. Ohó! Lesztek tik még világ csúfjai, ne félj 1

— Jaj, János agyonverne, ha ezt megtennéd 1 Amilyen a természetje, hát az nem nézi mi van előtte, csak üt, vág, ahol éri. Ilyen, ha megharaeitják! . . .

— Né ! Még nekem magyarázza a természetjét! Hisz hamarabb ösmertem én azt mint te! Két hónapja élsz vele ? Ti! Nem tudsz te még semmit. Eszed te is még sírva a kenyered elégszer. Hisz nem

Muci. nőm is szere eu sona, re szeretted, még földed is volt, hát elvett.

— Ez nem igaz, — tüzel a csöpp asszony — engem ő nagyon szeret.

— Mégis jár u ánum. Szeret, hí én nem is szeretem. De téged ? Tan a nyápic pofád?

— Nekem megesküdött, hogy csakis engem. Azt szereti, akit el is vett!

Mikor ezt az utolsó szói kimondta maga is megijedt a nagy bátorságától. Önmaga se hide, amit mondott, ahogy ránézett a Julcsa jól megtermett alakjára; a dolgos két kezére. Hát egy kis szégyenérzet fogta el. Érezte, hogy hazugságot mondott. Olyat, amiért megbüntetik az ilyen kicsi, kéthónapos asszonykákat az égiek...

Megbánta, amit mondott s nagyon szelíden, nagyon sok jóakarattal és engesztelő hangon tette hozzá :

— Azéit te nem vagy rossz, Julcsa. Jó vagy, csa« szerenc-étien. De lásd én igazán nemtehetek róla, hogy engem vett el...

Julcsa nem szólt, csak csöndesen ingatta a fejét: nem, nem . . . Elfáradt a hangos Kiabálásba s úgy érezte, hogy örá- nézve semmi se lenne kívánatosabb e pillanatban, mint lefeküdni s aludni jó mélyen, hosszan elnyúlva a végtelenségig.

Maii, ki még mindig az utcán állt ezalatt, most csöndesen megkerülte a kerítést s kicsit félve, tágianyilt szemekkel legugolt a fűbe. Juksa bámészan nézett rá; nem értette ezt a közeledést, de nem bánta.

— Hát csak úgy gondolom — hebegte semmitmondón a csöppnyi asszony.

A gyerek e pillanatban nagyott sivi- tott. Julcsa és az asszonyka egyszerre szaladtak huzza. Mig Julcsa hevesen fölkapta, Mari titkos mozdulattal, vérvörös arccal végigsimitotta a kis vánkos csücskét . . . S aztán hosszan elnézte, hogyan táplálja a gyerekét Julcsa. Szeretett volna föléje hajolni hogy egy kicsit betakarja a keblét. Ki tudja, erre járhat vnlami emberféle, még meglátná. Előtte nem baj, hisz ö is asszony. De ha más látná! Nézte, talán irigykedve a gyereknek vörös száll aggal átkötött kövér- kés kezét, a mint boldogan paskolta az anyját.

Szép kis gyerek, kis édes — szólalt meg végre.

— Elhül az embered étele, Mari siess

— figyelmeztette csöndesen a másik és már nem volt a haugjában egy csöp harag se. Eloszlott az az első csókkal, amit olyan félően leheh. rá a kis fia szájára.

— M g korán van — hangzott bátortalanul a Mari ajkáról. Azért is harag-zik János, ha korábban viszem neki, mint a többi asszonyok szokták az uruknak . . ..

Megint csönd Éppen a kis gyerek hangos nyelése hallatszott, amiut jólesően szívta a tejet. A nap is a ház másik oldalára sütött már, teljesen árnyékba hagyva azt a részt, hol az asszonyok ültek. Julcsa megborzongott s gyöngéden e tolta magától a kis gyereket:

— Elég volt, kis angyal... Dolgozni kell már ... Máris dolgozni... S ahogy fölakart állni a földről, Mari megfogta a kötényét.

— Ne menj még, Julcsa. Valamit mondok, de okosat. Várj... — Julcsa ránézett. Igazán furcsa volt a kis térdeplő asszony a fűben, a szeretőjének a felesége! Julcsa kacagott rajta. Kirántotta a másik kezéből a szoknyáját, megint nevetett osengőn, üdén és érezte az erőt a karjaiban. Megigazította a zöldre fakult keszkenőt a fején és huncut tekintettel szólt vissza:

— Áhám, irigyled . . . Hát mégis én vittem többre.

Marinak valami bátortalan kívánság bökdéeselt a nyeldeklőjében :

— Te, add nekem — szólott Julcsához félénken — János is szeretné . .. neked köny- nyebb lenne.. Vigyem ? — és máris fogta a pólyát Kicsit esetlenül, de végtelen gyöngédséggel.

— Hogy én megválnék a gyerekemtől?

— kiáltott felháborodva Julcsa.

— Nem, oda jönnél énhozzám, mikor enni kér... János úgy szeretné... Én gondját viselném. A falu beszéljen. De neked köny- nyebb lesz . .. Vigyem ?

— Viszed ám az Istent! — kiáltott rá vedül Julc-a — Vérrel sírja ki János mind a két szemé', mig meglátja a fiát! Az enyém. Ne legyen ehhez köze másnak. Mars ! ö küldött, neki mondd. Aztán elégülten tette hozzá: Mars, mars ... No takarodj 1