Szamos, 1910. április (42. évfolyam, 74-98. szám)
1910-04-08 / 80. szám
2. oldal, SZAMOS (1910. április 8.) 79. szám. ő otthonában, az ő falai között szegényes kicsinyeskedésekben sínylődik. S igazuk van azoknak, akik egyszer kedélyeskedve, máskor mósolyogva és legtöbbször gúnyosan emlékeznek meg rólunk „jó“ vidékiekről. Ne szépítsük a dolgot, az úgynevezett nagy magyar vidéki városok, az ország védő bástyái roppant lassan emelkednek ki vidéki jelentőségükből. Alig nehány olyan városunk van, mely öntudatra ébredve minden téren olyan számottevő tevékenységet fejt ki, hogy nemzetfejlesztő jelentőséggel bir. A legtöbbnek munkája kicsinyes személyi herce-hurcában merül ki. Nagyobb célok nem lelkesítik. Önálló munkára nem képes. A megszokott sablont eldobni nem tudja. Vergődés, utánzás, tétovázás a legtöbb életnyilvánulása. Nézzük csak ezt a mi életerős városunkat: Szatmári. Milyen sokszor és sokan mondták már, hogy ez a város szép és nagy tettekre hivatott. Szellemi és anyagi ereje, földrajzi fekvése, lelkes magyar lakossága mind olyan tényezők, melyek a sikeres munkálkodás biztos eszközei s mégis mily óriási harcot kell itt megvívni minden talpalattnyi helyért, amelyre a fejlődés egy-egy kövét tehetjük. Milyen kicsinyes érvekkel kell szembeszállani a város vezetőségének, ha egy-egy újítást akar életbeléptetni! Milyen családi, személyi érdekkel kell felvenni a harcot, ha csak immár általánosan helytelennek és rosznak tudott régi szokást akar megszüntetni! Van erre példa több a soknál. S ugyan kell-e rámutatni azokra az „esetekére, amelyek a mi társadalmunkat a tespedósből felébresztik, avagy egyik-másik közéleti kitűnőséget izgalomba hozzák? Szükséges-e példákkal bizonyítani, hogy minden jelen- tőségteljesebb munkától, önállóságra törekvő kezdeményezéstől fázunk, irtózunk s ha elvétve akad egy bátrabb ember, aki az előítéletekkel szembeszállani merészkedik, milyen kicsinylő lehurrogással igyekszünk a jóindulatú törekvést lehetetlenné tenni ? ! Nem kell bizonyító példákat a régmúltban keresni, mindsnnap uj esetekkel szolgál. Bizony-bizony csak magunk vagyunk az okai annak, hogy rólunk a legtöbbször gúnyosan csak mint „jó“ vidékiekről beszélnek! Tagadhatatlan, hogy néhány vidéki nagy város rázogatja már az ósdi bilincseket. A napi krónikás feljegyezhet olyan vidéki eseményeket, amelyek kiemelkednek a megszokott keretből és figyelmet keltenek — csodálatos — még a fővárosban is. S akad egy-két jóhiszemű ember, aki ezeket értékelni tudja. Látunk itt-ott önállóságra való akaratot is olyan téren, amel; en ma még vidéken inkább tövis, mint babér terem. Foglalkoznak immár néhol vidéken is tudománynyal, irodalommal s más kulturális munkálkodással. Társadalmi életünk is mutat itt-ott eredeti jellegzetes jó szándékot. Eljön még az az az idő, midőn a vidéki nagy városokban állandósulni fog az a törekvés, hogy minden idegen befolyástól mentesen érvényesüljön a munka, amely maradandó alkotásokat hozhat létre. Persze most még a kezdet kezdőién tartunk. A „jó“ vidék legyen jó elsősorban önmagához. S a vidék csak akkor fog hivatásának élni, ha megteremti a hamisítatlan, egészséges vidéki közéletet s ha úgy társadalmi, mint más intézményeiben olyan önálló tevékenységet fog kifejteni, amelynek elsősorban önmaga fogja hasznát látni. Akarat, erő és kitartás kell ehez! Városi tisztviselők fizetésrendezése. A városi törvényhatóság még 1908- ban elhatározta a tisztviselői illetmények rendezését. Az erre vonatkozó javaslat elkészítése azonban alapos tanulmányt és sok időt vett igénybe. Közben a törvény- hatóság ideiglenes pótlókkal enyhítette a tisztviselők helyzetét. Újabban pedig a belügyminisztérium törvényjavaslatot dolgozott ki a városok segélyezéséről s a tisztviselői illetmények szabályozásáról, minélfogva a közgyűlés napirendre tűzte az általános fizetósrendezés ügyét. Tegnap tárgyalta a kiküldött bizottság a javaslatot s azt igen kevés módosítással elfő gadta. A javaslat az állami tisztviselők illetmények szabályozására vonatkozó 1904. évi I. törvénycikkben s az annak alapján kibocsátott miniszterelnöki utasításban megáilapitott fizetési osztályokat állította fel s a tisztviselőket részint a már ismert törvényjavaslat, részint a városok mozgalma következtében kialakul s a belügyminisztériumban is méltányolt elvek szerint osztotta be az egyes osztályokba. A fizetósrendezés kerek összegben •3 000 koronát igényel, amelynek fedezetéül szolgál első sorban az állami köz- igazgatásra fordított kiadások kárpótlásául engedélyezendő állami segély, amelyre a bizottság 40 000 koronát vett számításba, azután a közpénztári készletben lévő 26 000 korona, amely az 1909. évi állami segélyből maradt fenn. A fizetósrendezés az igényeket belátható időre kielégíti s az indokolt javaslat a legközelebbi közgyűlésben is bizo nyára kellő méltánylásban részesül. Legolcsóbban vásárolhatunk llveg, porcellán, lámpaárut, ajándéktárgyakat Scwartz Andornál, a vasúti bazárban, Attüa-utca 2/b. (Molnár-ház.) A gyászos falubői. Orvos és ápoló nélkül. Vármegyénk szerencsétlenül jArt kisközsége, Ököritó, 12 és néhány percig tartó borzalmas tűzvészével mondhatni as égés* világ előtt ismeretes lett. A táviró _^ár a gyászos vasárnapi éjszaka után a világ minden irányába elvitte a szinte lehetetlennek hangzó hirt a 300 ember tűzhaláláról. A részvét megnyilatkozása impozáns volt,. Koronás fők fejezték ki meghatottságukat és egyidejűleg megindult a nagymérvű adakozás, mely rövid egy hét alatt a 100.000 koronát is elérte. A budapesti önkéntes Mentöegyesiilet pedig felajánlotta segítségét. A részvét megható nyiivánu ásén és a pénzadományokon kívül ez volt az egyedüli segítségnek nevezhető akció. Mert nagyon jól tudjuk és a hatóságnak is ismernie kellett a helyzetet, itt a pénzadomány csak másodsorban jöhet figyelembe, sokkal fontosabb volt az orvos, kötszer és betegápolás. És mégis mi történt. A hatóság udvariasan visszautasította a segítségnyújtást Szatmárvármegye alispánja a mentő- egyesületnek a szerencsétlenség első percében, amikor még jóformán alig volt tájékozva a halottak és sebesültekről, ezeket táviratozta : önkéntes mentőegyegületnek Budapest. Szives ajánlatukért köszönetét mondva, értesítem, hogy Oköritón egyéb munka már nincsen, mint háromszázon felüli hulla eltemetése. Az alispán, midőn ezen táviratsorokat továbbította, bizonyára nem ismerte a súlyos helyzetet és nem tudta azt, hogy a sebesültek siáma a száz körül jár, avagy bízott a közigazgatás erejében, mely elegendő orvost, ápolót tud előteremteni. Mi is meg voltunk győződve erről, j hiszen eltekintve attól, hogy szenvedő és iszonyatos kínok között hempergő ösz- •zeégett embertársainkról volt szó, akik fájdalomtól gyötörve nyújtották ki perzselt tagjaikat segítség után, Európa szeme is erre az eddig ismeretlen gyászos névre, Ököritóra terelődött. Pénzbeli adományokkal már úgy sem lehetett a halottakat feltámasztani, sem a gyászoló családok bánatát enyhíteni, de legalább azok ápolását reméltük, kik ösz- szeégett tagokkal kerültek ki a borzalom helyerői. Hiszen már maga az a körülmény- hogy a hatóság megtűrte azt, hogy a mu, latság egy tűzveszélyes csűrben tartassák meg, megütközést keltett nemcsak országszerte, de főieg a külföldön. Egyik osztrák lap a következőket irta : „Hogyan engedhetik meg a hatóságok tánomulatságoknak egy színben, az elképzelhető legtüzveszélyesebb helyiségben való megtartását ? Sőt mi több ! Az ököritói katasztrófa után hogyan lehetett megtűrni azt, hegy mindjárt a következő napou az egy óra járásnyira fekvő Tótfaluban ugyanolyan életveszélyes körülmények között hasonló mulatságot, tartsanak ? És Szatmármegyének első tisztKávét legjobbat és legqlcsóbban beszerezhetünk Benkő Sándor kávékereskedőnél Szatmár, Kazinczy-utca 16- számM0k,r<1 kOVOrék*1 Cégem különlegessége 1 kilogramm 4 korona 40 fillér villany erővel pörkölve. Üveg, porczellán, tükör, lámpa, képkeret, alpaca és nikkel evőeszközök úgyszintén minden fényüzési és háztartási cikkek legolcsóbban szerezhetők be GYŐRIT KÁROLY iivegkereskedésében Szatmár-Németi, Deák-tér.
