Szamos, 1910. február (42. évfolyam, 25-47. szám)
1910-02-04 / 27. szám
FÍrCCJKTIiEW WAPUUAS». y(nrti$ztitjsU(lnefestOi,95ziosi$Uí«yVasalást *f Ai w «SZKÍZöl J“” 5zat«ár, Várdoab-stca 12. Felvételek t AtMla-utoa 1. Magyar Áruház. Kazincy-utca 14. Guttman paloti Hirdetések : liéKpénzfizeté* mellett, a lepjutAiiyosabb árián käitH totnek. — Az apróhirdetések kősóit minden sző 4 fülét Nyilttér sora iO fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal Rékóczi-utcza 9 szám m Telefonszém: \07. Mindennemű dijak Sxalmároa, a lap kiadóhivatalában fiM-tendflk Előfizetési dij . Helyben: 1 évre 12 K.*/i évre6 K. •/, évre3K, 1 hóra 1 K Vidékre:.. .. 16 ............. 3 .. , * „ .. 150 Fn« av Ám Ár<ta A íííí^i'. Lapunk mai számának fö >b cikkei.a kővetkezők: Khuen és Tisza erőlködése. — Szolgabiróból koldus. - Szülőgyilkossággal gyanúsított ló éves leány. Varosok a politikában. Irta: Lukács Ödön. Kos-uth Lajos mondotta: „Az önkormányzati intézmények leghatályosabb ápolói a nemzeti köiszellemuek, azok ké peznek kapcsot az állam és egyén között, azok nevetik az embert önérzeies polgárrá, azok nevelik be a nemzetet a gyakorlatias bazafiságba, általak lesz közelebb hozva az alkotmányos szabadság a polgárok házi tűzhelyeihez.“ Ennek a mondásnak igazságát át* érzi mindenki, aki az önkormányzati élet ben résztvess?. A kommunitás az állami közigazgatást közveti'i, a parlamentárts kormányzás törvényben kimondott felelős «égének súlya tehát az önkormányzati szervekre is nehezedik, emellett muokálja a nemzeti fejlődést, ennek révén életre hívja az állampolgári önoselekvőséget, tisztítja a közerkölcsöt, és éleszti az otthon-, ezzel együtt k. hazaszeretetet. El lehet mondani, hogy csak az önkormányzati intézmények képesek a közszellem nemzetéltető erejét fentartani. Kétségtelen tehát, hogy az önkormányzati intézményeknek nemcsak admi nisztrativ, nemcsak kulturális és gazda ségi, de állampoiitikai szempontból is nagy je emírségük van. Szinte csodálatom, hogy eddig na gyobb politikai jelentőséghez nem jutottak, küiouösen nem a városok, amelyek pedig a nemzeti fejlődésnél a legfontosabb és a legnehezebb munkát végezték eddig is. Ennek oka hazánk etnográfiai karakterében és Ausztriával való szövetséges viszonyában keresendő. Tudjuk, hogy egyes királyaink kellő előrelátással — csakhogy a nemzet értelmi és gazdasági erejét fej les zék — idegeneket telepítettek le egyes helyekre. Ezek a városok rnagvai. A városok tehát, mint ez idegenek agglomerációi a nemzet politikai és társadalmi életébeu jelentőségükhöz mérten részt nem vehettek. De a faji különös gén kívül leszorították őket a politikai cselekvés mezejéről az elíérő élet és foglalkozási viszonyok földmivelő, máskor csatasorba álló mezei hadnak. Minthogy pedig az ország túlnyomó része földmive.ő, ennélfogva a törvény- hozás is ezen elemekből alakult ki és az államkormányzat szinte egyedüli célját is ezen földmivelö osztály érdekeinek szol gáltatta ki. Ak utolsó évt'zed alatt a fejlődő állami élet újabb igényekkel is e'őhozako- dnkt. ezeknek a kielégítésére azonban vagy egyáltalán uem, vagy csak csekély részben került a sor, mert az állampolitikai tevékenység a mai napig ugyszólváu az osztrák birodalmi egység eszméje elleni folytonos küzdelemben, a magyar állami függetlenség megvédésére irányuló törekvésben merült ki. Ezek a főbb okai, hogy a városok a törvényhozás méltóbb teréhez eddig nem jutottak; innen magyarázható a közöny, amelylyel ország:s dolgok intézésénél a városok érdekei honorált attak, sőt az a bizonyos averzió, amellyel érdekeink szolgálata eddig találkozott. A nemzeti haladás folyamán azonbaa az állami élet súlypontja elöbb-utóbb a városokba fog kerülni. Eltekintve attól, hogy a városi polgárság a nemzet politikai és társadalmi átalakulásának részesévé lett és úgy ennél, mint reudszerint magasabb műveltségénél fogva is igényelheti, hogy az ország ügyeinek intézésénél pon- deráló szerephez jusson, de mert ide raktározódnak az állam erkölcsi és anyagi tőkéi, itt van az állam anyagi és szellemi működésének a szintere, szükséges, hogy ide terelődjék az állam politikai erőmér- legének a súlypontja is. Ezen igazság egyszerű hirdetésével, ezen eszme propagálásával célt elérni nem fogunk, mert a magyar parlament a mai összeállításával soha sem fogja lehetővé tenni, hogy a-z alkormányzat a városi érdekeknek megfelelő újabb és egészségesebb iránjt vegyen. A városok egy szebb, — Menjünk a legközelebbi gyógytárba —• rendelé M. Lardanchaux. Most a fiatal nő felnyitá szép, ábrándos szemeit s végtelen szomorúsággal tekintett M. Lardanchauxra, ki zavartan, meghatva dadogta : — Semmi, édes gyermekem, semmi baj! Mondja, hova menjünk ? — Nem tudom — felelte reszketve a fiatal n*. — Nincs lakása ? — Már többé nincs. M. Lardanchaux a kórházra gondolt. De midőn újra a szép, szomorú gyermekre tekintett, ösztönszerüleg bois-colombesi címét kiáltotta a soffőrnek. ♦ M. Lardanchaux jótékonysága hősies arányokat öltött. Dacolva a közvéleménynyel, házában ápolta a beteget s nemcsak a fiatal anyát, de az újszülött gyermeket is elhalmozta jósága látható jeleivel. Ez valami fájó gyönyört okozott neki. S szomorúan gondolt az időre, ha majd a fiatal asszony felépülve, elhagyja a házat. Mert az végre is elkerülhetetlen. Egy őszi délután elhatározd, hogy elindul Párisba. Édes, enyhe idő volt s az utcákon üde, szép leányok sétáltak. S ö keserűen nézte őket. Egy részük oly messze áll tő le, akár a Mars lakói, — a másik része undorra! töltötte el. Szomorú szivvel fordult te a Rue Vignon-ba. Itt egy fiatal asszony tűnt a szemébe. Arca sápadt volt és látható jelét viselte az elővigyázatlan — vagy talán mindennel szemb szál!ó szerelemnek. De M. Lardanchaux irigyelte a csábitót, mert a fiatal nő még igy is bájos volt — s bizony nyal százszorta bajosabb lehetett rendes állapotában. A fiatal asszony egyszerre m^gtántoro- dott és elájult. M. Lardanhaux-nek nem volt köböl a szive. Rendőr nem mutatkozott a tájékon, aki segítségül jöhetett volna s ő résztvevőén hajolt a sápadt, keskeny arcocska fölé, melyet lehúzott a dús tömött haj koszorú. Egy taxi autó robogott arra. Az öreg, örülve, hogy volaki segítségére jő, intett a soffőrnek. Pillanatig habozott, de csakhamar szánalommal telt pillantást vetett társnőjére... Az ilyen pillantásokat művésznek kellene márványba vésni, arany vésővel . . . A találmány. M. Lardanchaux ötven éves korában nyugalomba volt. Nyolcezernégyszáz frank évi jövedelmével tökéletes boldog embernek érezte magát. Szép kis házat vásárolt magának Bois Colombesban, árnyas kert közepette virágzó rózsatőkkel, saláta és eperágyakkai. Egy jó szakácsnő kitűnő ebédeket főzött számára, szolgálja rendben tartotta házát s ő kedvenc könyveivel elszórakozhatott a közeli, hüs erdőben. És mégis elégedetlen, mogorva volt. Párisban, kis könyves boltjában gyorsan repültek tova az évek. Észre sem vette, hogy megöregedett. Foglalkozása annyira lekötötte, hogy semmi egyébre nem maradt ide. Még a szerelemnek is csak futólag áldozott. Igazán nem szeretett soha. S most itt a falusi csöndben látta, hogy a« arca barázdás, a haja fehér — és keserűség töltötte el a szivét az elveszített időért. Valósággal dühös volt! Sohasem élt — sohasem szeretett — s ezt többé soha ki nem pótolhatja !
