Szamos, 1909. december (41. évfolyam, 274-298. szám)
1909-12-25 / 294. szám
(1'ti)'■>dev;- "25 ' ‘291. szita. S Z A M 0 3 7-ik oldal. A csavargó. Irta. Jávor Bella — Jaj . . . Jónapot, Früstök, izé . . • Jacura bácsi. Hogy futottam, de hogy. Utolértem magát. Nézzen csak hátra mert én nem merek. Nem jön utánam a mamáin, vagy a papám; Istenem jaj . . . Hogy elfáradtam, mert nagyon futottam. Álljon meg egy kicsit, Jacura bácsi. Hadd üljek ide erre a kőre addig. Hogy szúr itt a mellem . . . mint a múltkor, tudja Jakura bácsi ez azóta volt, mióta maga nem járt erre. Labdáztam és szaladgáltam, meg nem fogadtam, szót. Hát azért szúrt akkor is a mellem. Ágyba fektetettek, de ott is csak szúrt és szúrt ... És ott kellett az ágyban lennem addig, mig az a sok jeges- cukor az ereszekről mind lenem olvadt, de még akkor se szánhattam le az ágyról. Fölültem és kinéztem az ablakon. Láttam, hogy a jeges-cukor pocsolyát csinált az udvaron és sírtam. De mégse engedtek ki. Egyszerre elkezdett a nap sütni minden reggel, de még olyankor, mikor én aludtam. Érről, meg hogy a sok pocsolya már kiszáradt az udvaron, tudtam, hogy Jacura bácsi erre fog járni.--- Hehehe, ezt jól eltaláltad, fiam. — Jacura bácsi! Én már összegyűjtöttem azt a sok pénzt. Adtak. És adtak volna még többet is, ha akartam von. Mert sok keserű orvosságot itattak velem. És ón ezt a sok pénzt mind magának adom. — Hehehe, nekem adod. És nekem kell, mert ón egy szegény nyomorék vagyok. Nincs lábom. Elvesztettem a csatában. Ez nem láb, csak rongyokból csináltam egy olyat, mintha láb lenne. — Nem láb ? — kérdezte csalódottan a fiúcska. — Én azt hittem, hogy az. Mikor tavaly itt volt, azt mondta, hogy csupa seb a lába, mert keresztül lőtték a csatában. S hogy azóta húsz esztendő múlt el és nem akar meggyógyulni. De meggyógyítanák fönn,Pesten, ha lenne magának sok pénze. És addig koldul maga, mig az a sok-sok pénz össze nem gyűl. Akkor majd meggyógyul. Hát nem láb? — Az, de nem mondják az ilyenre, hogy láb. Csak az olyanra mint a tiéd, fiam. — Mert a magáé rongyokból van. — mondta nagyon halkan, nagyon elszomorodva a sápadt, beteges kis fiú. — Nem értettél meg, fiam. Csak a beteg, az átlyukasztott lábamat göngyöl- gettem bé ebbe a sok rongyba. Mert tudod, fiam fáj, ha esni szokott. — Most is esik. — Igen és most is fájt. Jaj . . . Egész télen feküdtem. De nem úgy mint te. Téged nem eresztettek ki a jő, meleg dunyhás ágyból, engem meg kergettek, még színből, a fáskamarákból is. Egyszer nagyon hideg volt — és mikor hideg van, nagyon fáj a lábom — nem ^tudtam járni kóregetni, hát be mentem egy udvarba. Sötét volt, elkezdtem tapogatózni, hogy hol találok valami ajtót és neki estein egy öl fának, hogy betörött a fejem. És ott maradtam fekve. Akár meg is dögölhettem vón ott, de a kutya elkezdett veszettül ugatni. Arra kijött a gazda. Egy kicsit hörül nózdelődött a sötétben és mert nem látott, hát meggyujtotta azt a fene masinát. Ákkor már meglátott. Azt hitte, tolvaj vagyok- Elkezdett pisszegni. „Bunkó, pszt, pszt. Öreg pajtás gyér ide. Már megint itt egy csavargó, ki fát akar lopni.“ Akkor rám ugrott a kutya. Tépte a rongyokat róllam. És a fogával egészen belevájt a husamba. A gazda meg egyre bizgatta. „Harapd vón pajtás, harapd.“ Á kis fiú már sirt. — Szegény bácsi, szegény Früstök, mennyit kellett szenvedni. — Most már bánta, hogy nem gyűjtött több pénzt. Ám hirtelen valami eszébe jutott. Nagy szemével kétkedőn nézett az öreg csavargóra s az erős nézés alatt fölszáradtak szeméből a könyek. De nem szólt. Az öreg beszélt tovább. — De a kutya megszagolta ezt a beteg lábam, ni, és nem akarta többet harapni. A gazda rámkiáltott: és most takarodj te világ szégyene, te vén csavargó, te!“ Belé rúgott, a, hátamba, úgy akart fölállitni a földről. En nem is mozdultam, úgy feküdtem, mintha meghaltam vón. A gezda nagyon megijedt. Azt hitte,megölt már a kutyája. Reszketett a hangja, mikor letérdelt mellén és mondta: „Ne bolondozz öreg testvér, kelj fel mán nó, hisz csak egy kicsit volt.“ Es mert akkor se szóltam egy kukkot se és nem mozdultam, hát behurcolt a konyhába, Lefektettek az ágyra és az a fene sok szolgáló mind szaladt bótba, patikába. Dögönyözték a hátam, kenegették a lábam. A számba meg a legfinomabb pálinkákat öntögettók, hát azért, meg mert a gazda felesége vi- songatott: Mit tettél János, mit tettél!“ Kinyitottam a szemem. Elkezdtem jajgatni. Az asszony hozzám szaladt: „Csakhogy nem halt meg jó ember, hogy megijesztett.“ Ott tartottak egy hétig. Jóllakattak mindenféle jóval és utravalót annyit adtak, hogy a tarisznyámba is alig fért. A zsebembe is tettem, meg a süvegem alá is. Attól aztán annyi egórféle csinálódott, hogy hét nap és hét éjjel mindég állva aludtam. Mert ha lefeküdtem vón, még keresztül rágják az oldalom. Ivét krajcárért káneelisztet vettem azt megpörköltem a rőzsónél és telehintettem vele a zsebem, meg a süvegem. Attól ozt‘ elpártolt tőlem mindahány besle állatja volt a zsebemnek . . . Itt elhallgatott az öreg. Az ingujjával végig boronálta a bajszát; megigazította a valaha báránybőr süvegnek nevezett valamint a tején, krákogott egyet-kettőt s előbb benyomkodta vaskos botját a puha mocsár s földbe jó erősen, azután ő maga is mellé támaszkodott, hogy elindulhasson . . — Jacura bácsi, — kezdte a kis fiú — hol van az a fiú, ki a tavaly kézen fogva vezette ? Az nagyon jó kis fiú volt. Az nem hagyta vón magát bántani. A maga kis fia. Emlékszik lehúztam a, cipőm és neki adtam, mert mezítláb járt. Ő olyan szépen megköszönte. Akkor ón mentem haza mezítláb. Es attól olyan beteg lettem, hogy még. Hol van az a kis fiú ? Küldje hozzám, úgy szeretnék vele játszani. Mondja meg neki Javura bácsi, hogy uj labdám van. Olyan nagy, mint a maga kis fiának a feje. És olyan kemény. — Hehehe, fiam. Olyan kemény. Nincs már meg az a kis fiú. Nem az enyém volt az. Úgy fogadtam egy napra kettőre. Most már megyek. Áldjon patak, öcsém, szervusz! És már ment is. Egy asszony jött vele szemközt annak odaszólt: — Lőcs karika a lábam. Egy krajcár sincs nálam. — Szegény bolond, nyomorék — mondta az asszony és egy krajcárt dobott az öreg markába. — legyen hát mosolyott és tovább ment. A kis fiú, a vézna sápadt urigyerek pedig csak állt, állt és nagyon busultazon, hogy az a kis fiú, akinek kemény volt a feje, már nincs meg. — Jakura bácsi! — kiáltotta utána. Az öreg visszafordult és megvárta a gyereket, mig közelébe ér. — Huh, huh, te kis nyápisz. Máris köhögsz. Mi kell nó ? Ne fus hát ha nem bírod. A kis fiúnak már izzadság gyöngyözött a homlokán, a feje fájt s a melle nehezen hörgött. — Egész elfelejtettem — sóhajtott a kis fiú. — Nekem ilyen cukrom van ni. Ebből be kell venni bárom szemet, ha nem akarok beteg lenni. Kóstolja meg maga is Jacura bácsi. Úgy e milyen jó édes ? Jacura bácsi maga elmegy s csak jövőre jön vissza. Addig én feküdni fogok és addig mindig magára fogok gondolni, meg arra, hogy Jacura bácsit harapják a kutyák, mert nincs mellette az a jó kis fiú, kinek olyan kemény volt a,feje, hogy még a labdától se tört össze. És ón szeretnék elmenni magával . . . Hogy ne bántsák a kutyák, mert nagyon rossz lenne folyton arra gondolni az ágyban. Ha elvinne Jacura bácsi magával, nem lennék beteg. Én segitnék magának kóregetni. Hogy is kell ? Így : Beteg a lábam ? — Nem: Lőcskarika a lábam. — Megtanulnám én. De nem mehetek. Kikapok. Jaj, a papám, a mamám!. Már biztosan keresnek. Mi lesz most! És ón beteg leszek újból, mert most is szúr . . . Jacura bácsi jöjjön velem. Ügy félek. Agyba dugnak és magát nem látom egy évig, megint... Jöjjön hát édes, drága... — Megyek már kis bogaram, ne félj hát. De add ide azt a pénzecskét előbb. Hogy elfelejtettem. Pedig ígérted. — Hogyne, hogyne. Az ágyamba dugtam. Majd kidobom az ablakon. Álljon majd oda.gÉn bemászok a szobámba. Nézze, nézze! Ott lakunk látja! Nem lát meg minket senki. Álljon csak ide! A kis fiú az öreg vállán keresztül bemászott a szoba ablakán. Lázasan kutatta át az ágyát, mig megtalálta a kis bársony erszénybe rejtett vagyonkát. Sietve kidobta az ablakon és odasugta a nyomorék lábúnak: — De most már Isten áldja Jacura bácsi. Menjen Pestre és gyógyitassa meg a lábát. Menjen, menjen gyorsan! Jön a mamám, hallom, engem keress. Siessen, siessen! — Hehehe, megyek már, — nevetett az öreg. A beteg gyerek odaszoritotta lázas Jhomlokát a hüs ablaküveghez és azon keresztül bámult merően a távozó csavargó után, mig bejött a mamája. — Lázas vagy édes kicsikém megint, — suttogta az anyja, gyöngéden a divánra fektetve kis fiát. — Várj bezárom az ablakot. Bezárta, de azért a gyerek igy is jól hallotta a távozó csavargó hangját: „Lőcskarika a lábam . . .“ S szegény kis szive fáj dalmasan, csalódottan remegett meg. — Jaj, mégis koldul! LevélIrta: Vajthó Lajos. Bocsásson meg Irénke Nagysám, De én Önt meg nem érthetem! Ezt írja nékem: . . . Isten véle, Váljunk el hát szép csöndesen. Felejtsen el engem örökre, Ne gondoljon többé reám, Ne gondoljon rá, hogy volt egyszer Egy szőke, kék szemű leány . , . így ir ma Ön s ón Isten úgyse', Megérteni ezt nem birom, Hisz’ még tegnap ... no de csitt erről, Tudja Ön, ha le sem irom, S ma már ezt Írja! .. . Ejnye !... Ejnye .. „ I Biz’ Isten ez fura dolog — Hát olyan hűtlen szivecskéje, Hogy mindennap másért dobog ! ? Avagy talán nem aludt éjjel? Vagy gyomrát elrontotta tán? — Nem vesz a papa uj kalapot ? Vagy fölmondott a szobalány ? Avagy talán . . . ah . . . hát ez a baj ! Megunta már az életet, S meghalni vágyik 1 ... Óh borzalom ! — Ily ifjan még 1 . . . — Ki hitt ilyet ? I Azt hiszi, ugy-e: milyen jó lesz, Majd megpihenni ott alant 1 Sőt tán egy szörnyű öngyilkos terv, Agyában már meg is fogant!
