Szamos, 1909. április (41. évfolyam, 74-98. szám)
1909-04-11 / 83. szám
8-ik oldal. SZAMOS szara. (1909. april. 11.) Egy fogoly naplójából. Irta: Dénes Sándor. A fogházfelügyelő a folyosó régén levő szobát jelölte ki a számomra. Az úgynevezett .müveit osztályt.“ Így hivták tudniillik a többi rabok, mert ebben a szobában csak az úri gonosztevők ültek, akikben az egyszerű ember már a jókabáljánál fogva sejti a műveltséget. No meg azért is, mert lakóinak állandóan kijár a tenta meg a papiros, írhatnak kedvükre egész nap, a mit akarnak, mig a többi rab csak egyszer egy héten kapott Írószert, akkor is csak levelet írhatott vele. Megkülömböztetett voltánál fogva ezt a szobát használták államfogház- jiak is . . . Ide internáltak hát arra a pár napra, a mit valami lovagias szamárságért rótt rám az igazságszolgál tatás. Hamar otthon találtain magam a köny- hyü rabságban. Egyszeriben megbarátkoztam az egyszerű, fehér falu szoba yal, a sárgára festett bútordarabokkal a melyek — ha beszélni tudtak volm ■— bizonyára sok érdekes dolgot be szélhettek volna elődeimnek, a „müvei osztály“ lakóinak életéről, Szóba ereszkedtem a folyosói cirkáló fogházőrrel, a kit minden ké órában más váltott fel. így a társasá gom is változatos volt Egyik-másik beszédesebb aztái sokat magyarázott a fogházi élettől, i rabokról, meg az elődeimről,a szobám ban ült rabtársakról. Legérdekesebb a legutolsó vol közöttük.Egy halvány képű, szotnori vonásit fiatal ember. Vizsgálati fogságban volt itt valami gyilkosság! historic miatt. Szótían, különc ember volt a; elődöm. Nem érdekelte senki, semmi Nem szólott senkihez, nem törödöt semmivel. Csak heverészett egész naj a vaságyra hanyattfekve. Még a séta időt sem vette igénybe, a mit a fog ház rendje megengedett. Sűrű gesztenye szinü haja volt mikor behozták, aztán napról-napri fehéredett a feje, az arca bőrével ver senyt. Egész fehér volt, mikor elmenl Azaz dehogy ment. Vitték. Festetlei fakoporsóban. Mert nagy ravasz vol az az ember. A végén kiderült, hog min jártatta az eszét. Szökni készüli Mig a padlást nézegette a vaságyo; fekve, azon törte a fejét, hogyan hagy hatná ezt a nagy házat a háta mögötl Egy éjjel aztán kötelet font a ágy lepedőjéből. Kifeszitett egy vasié cet az ablakrácsból (nagyerejü embe volt,) odakötözte a lepedőt, azon eresz kedett lefelé az emeletről a földszinti Le bizony, egészen a más világ mély séges fenekére. Addig meg sem állót1 mivelhogy elszakadt a kötél. Reggelr ott találták meg az udvar kövezeté szétzúzott fejjel, ügy megszökött, hog azt ugyan a világ semmiféle zsandárj elő nem állítja többet. A hogy felszedték a kövezetrő egy gyűrött papiros csomót találta mellette. Nyilván a zsebéből hullatt ki. Kusza zavaros Írásokkal volt tel a papiros. Megszereztem magamna! Ott hánykodott az örszobában, egy-eg darab le volt rongyolva, tépve róla. Felvittem a szobámba, ott bőr gesztem a jobbra-balra dőlt betűit. Szomorú, bánatos volt az irás, mit az elődöm elfelejtett magával vii ni az első emeletről — a másvilágri * * * . . . Nagyon szerettem azt a Mi donnnaarcu, fehér nőt — igy szólt e irás — forró, igaz, tiszta szerelemmé Szerettem fiatal szivem izzó hévévé ejj egész eusure Kiuaiu vna szenveueiy- Ível. u volt egyetlen célja életemnek,! egyedüli álma éjszakáimnak, róla áb- j rándozva éltem végig napjaimat. Nem j létezett a világon számomra senki, csak; a fehér nő. Ö is szeretett. Legalább erre esküdött. Megerősítette csókkal,; öleléssel S az ő első csókja volt az j én időszámításom kezdőpontja. Izzó, forró pontja annak az életnek, melynek egyedüli nagy szerencsétlenségei ez a szerelem volt . . . . . . Ha valami bolond szobrász; megleste volna, mikor forró öleléssel,! csókkal bizonyítottuk szerelmünket s • ércbe öntötte volna az alakunkat, a késő korszak szerelmesei ehhez a szoborhoz zarándokollak volna megtanul-; ni, hogy kellett igazán szeretni . . . ... A fehér nő azonban rajtam kivül mást is szeretett. Jobban, mint engem. Szerette, imádta a ragyogást, a fényt, a pompát . . . ... A legszerelmesehb női szivet1 is ha felboncolod, találsz benne helyek : mely a csillogás, a fény iránti rajongással van tele . . . ... Az életét egy rothaiu, púpos j pénzes zsákhoz kötötte a fehér nő. Is j teni és emberi törvények szerint A szivét, c-ókjainak tüzét, ölelésének hevét nekem adta. A szerelem örök törvényei szerint. Gyűlöltem a rőthajut. Nem magamat éreztem bűnösnek, amiért felrúgtam az emberi és isteni törvényeket, de öt átkoztam, mert ellopta szivem boldogságát. A fehér nő semmikép sem akarta eldobni magától a púpos embert.; Egyik kezében a szivemet tartotta, másik kezévei meg görcsösen ragaszko-1 dott a pupos pénzes zsákhoz. Kellett | neki a pénze. A kincséért a vagyona- j ért neki is adott a csókjából, az öleléséből, fehér bársony testéből. * ...Egy tavaszi estén együtt ültünk. A,*fehér nő, a rőthaju meg ón. Boroztunk is. Nehéz bort ittunk, italhoz nem szokott fejemben felkorbácsolta a vért, a szivemet izgató, szerelmes gondolatok tüzelték . . . Nyilván a púposnak is. Mert odaült a fehér nő mellé. És én hevesen dobogó szívvel, kimeresztett szemmel néztem, hogy teszik csúffá a társadalmi törvények a szerelem gyö- j nyörü parancsait. Pedig a mit a szív diktál, az erősebb a gyenge emberi elme alkotta minden törvénynél . . . A pupos enyelgett a fehér nővel. Megcsókolta forró, kicsi ajkát, amely egy egész világot rejtett magában az én számomra. Azokat az ajkakat, mely- j nek parancsait annál szívesebben kö-! vettem, mennél nagyobb őrültségre kész- tettek . . . Átölelte karcsú derekát, mely körül ha átfcnhattam karomat ; éreztem, hogy az életem, a boldogsá-! gom fonom körül azon a fehér testen.! Durva, vörös keze végig siklott a fe-! hér nö 'keblén . . . Ezért a kebelért j ölni tudtam volna . . . Tudtam is . . . * . . . Nem emlékszem tisztán, hogy történt a dolog . . . Valahogy a rőthaju mellé kerültem. A nehéz bor ero- ■ sen dolgozott a fejemben, a vérem a | szivemre tolult. Az a hitvány husdarab, amit szívnek neveznek, majd kiugrott a helyéből. Tréfásan borközi állapotban birkózni hívtam a púpost. Felállott . . . Hozzám jött . . . Birkózni akart ő is . . . Mellettem állott rőt fejével, de én boros fővel még mindig ott láttam a kezét a fehér nő keblén. Aztán birkóztunk ... A rőthaju gáncsot vetett nekem. Megtántorodtam. Ész j«kedvű adakozók a magyar tudoiná- ■yoiaág és irodalom erősségére emeltek ? Amikor majd előáll a száz meg száz magasratörő erőtlen közül egy igazi erős és hatalmas karjával összezúzza a gyulaipálok átkos kotyvasz- tókemencójét, mondván: — Ez a lombik nekem nagyon szüle ! * Olvashatták a múltkor az Uj Időkben a Szabolcsba versét, amely talán epitáfiumnak volt szánva a Holnap és társai sírkövére. A hősi kirohanáshoz az akáevirá- gok költője a magyar ps,eudoanakre- ont hívta segítségül. És Endrődy Sándor, aki elől az összes jó verseket elírták Anakreon meg mások, valószínűleg a földnek porában látja immár az elmésen aposztrofált Nagy Látások fiait. Ez a győzelem nekik, a kirohanóknak valami mámorosán boldog érzés lehet. De ki vigasztalja majd meg a temetőt járó utókort, amely a Nagy Látások fiainak sírkövén egy irgalmatlanul rossz verset fog olvasni ? * Magyar irók, — közös gyermekágyban szülöttek a sorsharaggal, sokat panaszkodnak a közönségre, amely a pártolatlanság mélyébe taszítja le őket a már-már megmászott Parnasszusról. Nem is olyan régen nagy sikert aratott nálunk Brieuxnek U avar ci- mü drámája. Egy patologikus téma morális mezbe öltöztetése ez a darab, — tehát nem pikáns, nem frivol, de azért végig fut az ember hátán a hideg, amikor leplezetlenül mondanak ki a színpadon olyan dolgokat, amelyekről beszólni nem szokás. A publikum azonban kegyeibe fogadta a derék morálistát és minden undoro- dása dacára is tapsolt. Nehány évvel A métely bemutatója előtt volt nekünk magyaroknak egy heti lapunk, úgy hivták hogy Pikáns Lapok. Ez a kiváló sajtóorgánum képviselte akkor nálunk a pornográfiát. Valami nagyon finom dologgoi akart a Pikáns Lapok kedveskedni a közönségnek. A finom [dolog Brieux drámája volt Beteg emberek cim alatt. Ebből az újságból fogadta először a magyar publikum a Brieux féle relevációket. Akkor is kegyesen fogadta. Magyar irók, — édes testvérek a sorsharaggal, ne bántsátok a publikumot. ! D’or. ismerkedés. Irta: Kiss Endre. Wígytisztitást, fcliaefestlst, gözatosäsf, fftyVasalfci W Szatmár, Vardomb-utcza 12.-------------------- IjifogástalanHl UZl($Z(N f«(VctcU<: Kazlncy-utca f*. ^Guttmaa páuta Bá tory Jenő egyike a fiatalabb írói nemzedék legtehetségesebb tagjainak, Glück Adolf pedig rőföskereskedéssel íoglalkozik, tehát a társadalmi állásuk különbözősége igazán nem látszik arra utalni, hogy mint ugyanazon novella főszereplői mulattassák, vagy esetleg untassák egy félórán keresztül az olvasót. Valószinüleg nem is tudnának az egymás létezéséről, habár a főváros ugyanazon háromemeletes házában laknak, ha az emlitett derék rőföskeres- kedőnek nem lenne egy nagyon csinos és nagyon szép kis felesége, akinek vonzó megjelenését csak azért nem irom le részletesebben, mert nem akarom Glück Adolf urat az általános irigység tárgyává tenni. Sajátságos, de igaz, hogy a fiatal poéták sokkal inkább szoktak a rőfösíélkűl kapkodtam. A kezein wsegsiklstt,I inkételenünl a nyakához kaptam . . ,! íagyon nehéz volt a bor . . a szí- j rém úgy tüzelt ... a fehér nő keb- j én egy vörös kezet láttam . . , az aj- cára oda volt tapadva a rőthaju vastag,} mdoriíó ajka. Pedig a kezeim közt volt. ] is én fogtam, szorítottam csúnya, szép- j ős nyakát . . . Szorítottam, nyomtam; eljes erővel ... A pupos nem szólt; igy szót sem. Az arca vörös volt. Nem ehetett látni, hol végződik a haja . . . Jsak egy vörös szörnyeteget láttam majám előtt, amint kidobta a nyelvét . . . fieresztette a karomat, azután végigvett a padlón . . . oda a fehér nő ábai elé. Ott maradt arcra borulva . . . A fehér nő kétségbeesve látta jsszeomlani a pénzes zsákját. Felugrott! i kétségbeesve sikoltozott : — Gyilkos! Gyilkos! Ott nyomban elfogtak. Azután de kerültem . . . * .-I, * . . . Odakünn tél van De én nem j irzem. Végigdőlök az ágyamon s ál- nodozom. Illatos nagy kertben járok j i fehér nővel. Átölelem a derekát. A •őíhaju ott ül a virágos lombok között 'a tetején, bokrok tövében. A nyelvét íyujtogatja ránk. Néha a lábam elé jotlik . . . Nagyot rugók rajta. Forrón jsókolom a fehér nő ajkát. Visszacsó- col . . . Olyan szép itt minden . . . * Nem bírom ki tovább. Szököm. Látni akarom a fehér nőt. Látnom sell, ha csak messziről is, külömben negőrülök. Csak még egyszer lássam ’ehér arcát, apró, csókos ajkát, karcsú ierekít . . . Látni akarom. Hátha a íezót is megcsókolhatnám. Ma éjjel megszököm -. . . * Több nem volt az írásban. A folytatását az udvar kövezetére irta az 3lödöm a saját vérével . . . Glosszák. Az esztétika az időkhöz igazodik. Minden szellemi irányváltozás uj szabályokat dobott oda a szóptudomány- nak és a Sturm und Drang, a preszi- 5zök kora ópugy megteremtette a maga külön esztétáit mint a hogy Arisztotelészeket szült a klasszicimus. Pár évvel ezelőtt a magyar irodalom és művészet életében forradalom tört ki. Lehet beszólni arról, hogy a nyugat befolyása szította ezt a harci lázat, de nem lehet eltagadni, hogy az uj irány immár csaknem minden vonalon győzedelmeskedett. A közönség, — kivéve talán a sajtkereskedőket, akiknek kezén az Akadémia kiadványai megfordulnak — osztatlan kegyeibe fogadta a frondőröket, akiket valamikor dekadenseknek nevezett. Ma már befejezett dolog ez a térfoglalás, amely az olvasók között korlátlan is. Minden következetessége ellenére egyedül az esztétika nem változott együtt az időkkel. A forradalmi irányzattól gőgös undorodással fordul el a mi derék veterán szóptudományunk, amelyet boldog emlékű Kazinczy Ferenc ringatott bölcsőjében és amely egyugyanazon lombikban főzte ki fe- lülbirálhatatlan ítéletét Eötvös József és Zola, Dugonics András és Ibsen fellett. Kérdés, beikor lesz teljessé az uj irány diadala, mikor sikerül végre bevennie azt a sötét várat, amelvet
