Szamos, 1907. október (39. évfolyam, 79-87. szám)
1907-10-06 / 80. szám
SZAMOS POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI LAP A „Szatmármegyei Községi- és Körjegyzők Egyesületéinek hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. sor x [a \ .» ‘ £tÍ<i'Í>A Előfizetési ár: Ejész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rékóozy-utczs 9. sz. Telefon: 107. Mindennemű düak Sestmiron, a iap kiadóhiva'.aiahnn ÍUrtenddfe HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a iegjutányosabb árban közCltetnek Nyilttér sora 20 fillér. Az apró hirdetések között minden bzó 4 fillér. Október 6. (ih.) „Az összes teremtettség sóhajtozik és nyög fájdalmában, és mi magunk is sóhajtozunk.“ Mintha setét borongás vonulna át a természet felett; gyászol a min- denség, a körültünk megzendülő levegő, árvák, rónák, bércek, szomorú gyászlepel a néma vidéken; a szellő sóhajt, a bánatos felhők könycseppeket hullatnak, erdők, ligetek zokognak, a hervadó virág, a törtlombu fák, a hulló levelek egyetemben sóhajtoznak. Akkor is igy volt! „Mi magunk is sóhajtozunk.“ Ötvennyolc év távolán keresztül előttünk áll a rettenetes tragédia. Hiába csititod: lázad; hiába akarod lelejteni: véredben zug, abban él és ott kiált. Mennyi áldozat, mennyi küzdelem s a bér — nyomorúság és bitó ! — Szenved az igazság, sir a szeretet, átkozódik a hit: ez hát az isteni gondviselés, mely teremtményeinek ennyi kínt és sújtó bánatot szabott ki osztályrészül ?! Az elvekben nincs ihlet, őrültség a tan, az eszme, vértenger az igazi ideál! Hiú ábránd a szeretet felséges tana, hazugság az igazság győzelmébe vetett remény, átok az emberiség jobb részén a szabadság utáni vágyakozás és törekvés! Gyötörjük magunkat egy rettenetes gondolattal és e gyötrődésben mintha az emlékezés is tépné és szaggatná szívsebeinket, ügy éget ma a pusztulás, a vész gondolata, mint egykoron a költőt a kietlen rengeteg ölén tátongó pokolkapu; úgy sajog ma bent szivünkben valami kinos fájdalom, melyet még jobban növel a jelen nyomott, kétes hangulata. Delejes, bénító ereje szinte szédít annak a mélységnek, amely mintha ma is azt kiáltaná felénk: „Hagyjatok fel a reménnyel!“ — Érthetetlen előttünk a természet és erkölcsi világ törvénye, mely a jog és az igazság diadalát hirdeti s azután keserves csálódással áltatja a remélő szivet; háborgásba, panaszkodásba hoz az emlékezés, mely a sok csalódásban mindig csak azt juttatja eszünkbe, hogy az árvának, mikor a mindenség készül átviha- rozni feje felett, nincs joga remélni, alázza meg magát a föld poráig, némán tűrjön és szenvedjen. Ez az élet tragédiája. Mikor szive összetörik a fájdalom és nyomorúság súlya alatt, mikor már kín élnie, remélni botorság s hinni esztelen- ség: zárja magába fájdalmát s né- muljon el a keservek alatt. Ez az ember tragédiája! Leszálljunk-e ma abba a mélységbe, mely ötvennyolc éven át ma is betömetlen áll s amelyből egy íélszázad távolából vonul fel újra előttünk az egész isteni színjáték, nemzetünk gyászsorsa? — Hátha megejt a kétségbeesés, hátha eltévedünk a szenvedés világának útvesztőiben, hátha fólsóhajtanak a régi sebek, mint a költő szenvedő, vértsiró szomorú fái: „ Miért szaggatsz engemet?!“ „Mi magunk is sóhajtozunk!“ Borús emlékezésünk árján holttestek úsznak lelki szemeink előtt, a haldokló ősz bubánata megtelik a gyász könyeivel s a sajgó szivek mélyén ott jajgat valami fojtott ossiáni ének. — Itt van közöttünk a gyász költészete. A rejtett könycsepp újra szemünkre szökken s rajta a megtört sugarak elibünk állítják az aradi bilófákat. Alájuk állunk ma emlékezésünkkel, nem reménytelenségből, nem kétségbeeséssel, hiszen az emlékezés próbája a nemzeti reménységnek. Itt van előttünk tizenhárom vértanúnak fényes apotheozisa! Mintha látnok őket, mint törik szét a láncokat, miket a zsarnokság fűzött milliók nyakára, milliók lelkére, mint állnak élére a megsértett jog és igazságnak s diadalról- diadalra viszik előre azt a zászlót, melyre csak egyetlen szó van írva: népszabadság; mint mutatják meg a kiváncsi és kétkedő emberiségnek, hogy nem halt ki még a földről az eszmény, van ihlet a szivekben és erő az akaratban, melyet az átok súlya ideig-óráig nyomhat, de le nem igáz soha! • Aztán . . . mintha látnok a tizenhárom vércseppet nemzetünk homlokán, hallanók a kettétört kardok utolsó pengését, a megölt dicsőség sóhaját, a megfojtott nemzet fel- jajdulását s éreznők, hogy bujdosók lettünk, mert ezen a földön, mely a mienk Isten és ember előtt, még sirni sem volt szabad !. . . „Laetius e trunco ílorebit.“ Vigasztaljuk magunkat e gondolattal. — Azok a bitófák azóta lombokat hajtottak, mint a bibliai Áron pálcája, jelezve, hogy küldetését még nem fejezte be népünk. Ezeket a lombokat ma onnan le nem tépheti semmi erőszakos kéz. Hasztalan rémit a jelen kétes hangulata, ezek a kizöldült bitófák óva intenek és intve figyelmeztetnek, hogy csak azt szeressük igazán, azért éljünk igazán, aminek története van. S van-e valaminek szomorúbb és szebb története, mint a magyar népszabadságnak ? A mai nemzedék köti össze az ezer éves múltat s abban e kimagasló korszakot dicsőségével és fájdalmával együtt a jövendővel. Épen ezért őrizkednünk kell a gyors és könnyelmű vigasztalódástól, feledni pedig nem szabad soha ! Mert mi a feledés? Sürü köd, amely eltakarja a napot előlünk, a múlt dicsőségének sugarait; a feledő lélek nem ismeri a nemzeti dicsőség ragyogását, valamint a nemzeti fájdalom sajogását sem. A feledő lelket könnyen lehet csalárd külszinOktóber hatodik án. Kora délutántól késő estig exerciroz- tak az önkéntesek a gyakorlótéren. Már egész besötótedebt, mikor kapitány ur Komorovcsák szivarra gyújtott és kiadta a parancsot: Bevonulni! Az elosigázolt újoncok megrezzentek, a fáradt térdek megfeszültek és mint halk szél mormolása hallatszott: — Hála Istennek! Eltelt egy nap megint! Megkönnyebbülten lélekzett fel még a főhadnagy ur is, az ezred Fricije. Pedig ő nem lehetett valami nagyon fáradt, mert egész délután csak a kavicsokkal játszadozott a gyakorlótéren. Duhajosan kiáltotta el magát : Sorakozz! Futólépés! Egy perc alatt állott a gléda. Olyan egyenesen, mint a linea. — Csupa önkéntes, csak a szárnyakat támogatták a kiképzésben segédkező káplárok. Barnapiros ábrázatuk éles ellentéte volt, a fehér önkéntes arcoknak. A kővetkező percben már ropogott a kavics az újoncok kemény bakkancsa alatt. Verték a marsot a fiuk teljes erőből, csakhogy hamarabb otthon legyenek. — Szokatlan erőfeszítéstől sajgó, dagadozó talpukat, úgy csap- dosták oda a földhöz, mintha nem is a sajátjuk volna. De még ez se volt jó a kapitány urnák. Haragosan kiabálni kezdett. Hangja ostorként süvöltött, csattogott: — Jobban, keményebben ! A föld dübörgött a csapat alatt. Kapitány ur Komorovcsák úgy titokban meg is volt elégedve, de nem árulta volna el ezt a világért se. Azt csak nem mondhatja az önkénteseknek, hogy ne fárasszák magukat, hiszen egy esztendő múlva, a szokásos percent kivételével, úgy is hazamennek. így hát tovább kiáltozott. — önkéntes Boros ! Hogy megy maga ! Úgy megy egy önkéntes? Nem, hanem egy tehén, ha jóllakott! Azt a filo- zopterjét! A filozopter ijedten kapta fel pápaszemes fejét és eszeveszetten kezdette verni talpával, sarkával a kavicsot, hogy osak úgy fröccsent. Önkéntes Boros cseppet se volt katonás alak, járása csakugyan veszedelmesen hasonlított a sétáló szarvasmarháéhoz. Különösen, ha úgy eleresztette a fejét, mint most. Az alkonyat sötétségében csak a kapitány ur éles szeme ismerhette fel a lomhajárásu fílozoptert. A csapat maga már csak valami sötét, hosszú kás tömegnek látszott, mely ütemesen kígyózott az óriási gyakorlótér szürke talaján a város felé a kaszárnyába. Amint a kapuőr kitárta a nagy szárnyas kaput, szemközt is megnyílt egy kapu és rajta nagy muzsikaszóval bevonult egy disszázad. Parancsnoka tisztelgést vezényelt, mire kapitány ur Komorovcsák is kirántotta kardját s harsány hangon kommandi- rozott: Vigyázz ! Szakasz jobbra nézz! Zuhogva vágódtak le a lábak a földre, Ziháló mellel verték a parádé- marsot, már úgy, ahogy újoncok tudják, ezt a mindennél nagyobb katonai művészetet, a kiképzés első hetében. — Vigyázz! Szakasz állj ! A disz- század már megállt az udvar közepén. Oldalt tőle az önkéntes osztály. A parancsnok rekedt hangon vezényelt: Vigyázz : Szakasz jobbra nézz : A dobok megperdültek, a trombiták felharsantak, dübörgött a nagy dob, csattogott a réztányér és mialatt a század jobb szárnyáról feszeB lépésben elindult a zászlótartó s a zászlótiszt, a hangzavarból a Gotterhalte bontakozott ki. A zászlónak szólt a tisztelgés, amint bevitték az örszo Mm Rótta Simon nagy választékú cipóraktárát pú ajánljuk a t. vevő-közönségnek;, mint legolcsóbb bevásárlási forrást. Közvetlen a ,Pannónia* szálloda mellett — Siatmár és vidéke lepag/obb ozipéraiuira. ítaakí az °sz* ®s téli idényre megrendelt úri, női és gyermek-lábbelik, — valódi box és schevraux bőrből készült ezipők a lecidivatosabb kivitelben. —-—
