Szamos, 1907. október (39. évfolyam, 79-87. szám)

1907-10-31 / 87. szám

XXXIX, évfolyam­Szatmár, 1907. ektóber hó 31. (csütörtök) 87. szám. ; SZAMOS. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI LA%^ A „Szatmármegyei Községi- és Körjegyzők Egyesületéinek hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár: E4-é8í évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG éá KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Telefon: 107. MLindermeraü dijak SzatmároB, a lap kiadóhivataléban fizetendő* HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közOltetiek Nyilttár sora 20 fillér. Az apró hirdetések között minden szó 4 fillér. Az első évforduló. Irta Vájná Géza dr. Messze idegenben volt a nyu- govásod. Idegen íöld röge nyomta haló porod. Idegen hant fölött szálldogáló szellő járt-e erre, nálunk; vitt-e hirt felőlünk, vitt-e hirt mirólunk a távol hazából, szép Magyaror­szágból, messzi idedenbe ? Marmora-tengernek osöndes mor- mogása, zugó harsogása elmondta-e Néked tenger szenvedésünk, hulló könyeinknek patakzó folyását, szi,- vünk sajdulását, vérünk csordulá­sát, idegen hant alatt, idegen íöld mélyén ? Kétszáz esztendőnek néma só­várgása, hangtalan keserve, meg­újuló gyásza megrezegteté-e a sírod boritó árva vadvirágot? Kétszáz esztendőkig siratgattunk Téged, vágyódtunk utánad, imád­koztunk érted, a nyomorgatottak, az elhagyott árvák. McgdicsŐült lelked visszaszállt mihozzánk, itt bolygott közöttünk, lelkűnkben tanyázott. Nagy, nehéz napokban, megpróbáltatások súlyos idejében, kétségbeesések sötét kor­szakában Te voltál reményünk, hitünk, erősségünk ; lelkednek ereje, nevednek varázsa, szent, csodás hatása volt a talizmánunk, uj életre keltőnk. Régen porladoztál .... és mi egyre vártunk . . . hogy csak meg­jössz egyszer, pirosló hajnalon, vi­téz kuruciddal, a dicső sereggel, szent, nemes haraggal, bosszút állni értünk, láncaink letörni, égő gyalázatunk marcangoló szennyét arcunkról lemosni. Vártunk, egyre vártunk. Vágyó sóhajtásunk küldözgettük érted, hívogattunk Téged. Nem jöttél. Elmúltál. Csak szi­vünkben éltél. Szent, csodás erő­vel őriztük emléked, kétszáz esz­tendőnek vérén, könnyén által. És hogy még se jöttél, mi men­tünk Teérted. Távol idegenbe, a Marmora-tenger ciprusos partjára. Haza hoztunk Téged. Nem halotti menet volt a teme­tésed ; diadalmi ut volt. Amerre j csak hoztunk, idegen népek közt, meghajolt előtted a kunyhók sze­génye, fényes palotáknak koronás lakója. A hazai földön hervadó mező­kön, lombjahullt erdőkön vitt utad keresztül. És amerre jöttél, nem őszi hervadás fogadott itt Téged : vi-' rágós mezőként vett körül a néped, j Úgy temettünk Téged . . . Ami virágunk volt, mind Te- néked hoztuk, ami panaszunk voit, mind feléd zokogtuk, — megvál­tást remélve, jobb jövőbe bízva. ügy hoztunk, úgy tettünk a hazai földbe, a hazai sírba, csön­des nyugovásra, örök álmodásra. Oltár lett a sirod. Ahová eljá­runk, ha nehéz küzdelmek, meg­próbáltatások zord időszakában euyhületre vágyunk, — uj erőt óhajtunk. Oltár lett a sirod. Oda járunk Hozzád, oda visszük Neked lelkünk sok keservét, sok nehéz fájdalmát. . . . Messze voltál tőlünk. S ak­kor is nevedet sóhajtotta ajkunk, mikor ellenségink ádáz gyülöl- séggel tapostak mirajtunk, marcan­golták testünk, fojtogatták lelkünk. A Te nagy lelkedet szólaltatá meg a bus, kesergő nóta, amilyen azóta nem termett e földön — s nem is terem többé, de szent marad ne­künk, szent marad örökké, amíg magyar lakja ezt a síkot, bércet. Kétszáz esztendőkig együtt sir­tunk Véled. S hogy uj airba tettünk, itt se ha­gyunk nyugton, panaszos sóhajunk útnak indul hozzád, át lombtalan erdőn, zördülő haraszton. Azt hittük, csöndes lesz itt a nyu- govásod. A hazai földben, hazai rög alatt édes lesz az álmod. Amerre Te jöttél, virágok fakad­tak: erős, nagy remények nyíltak körülöttünk. Hittük uj jövőnek el- megérkezését, íorró vágyainknak megvalósulását: a független, sza­bad, nagy Magyarországnak elköve tkezésé t. Egy kerek esztendő forgott le azóta. Egy kerek esztendő. . . . Zord, őszvégi szellő süvit el fölöttünk, egy nemzet szivéből kelő sóhajtásként. Száll fölfelé, arra. A kassai dómnak nehéz kripta zára dérhullajtó éjfél csöndes órájában megzördül magára, A mi lelkünk zokog, zörget a vasajtón, mi sóhajtjuk neved, vá­gyódva, panaszlón, álmatlan éjeken Nem Téged siratunk, siratjuk magunkat. — Szép reményeinket, nagy bizodalmunkat, azt a sok vi­rágot, azt a sok-sok álmot, amik akkor nyíltak, amikor Tehozzád, Teérted készültünk, amiktől meg­váltást, uj erőt reméltünk. Siratjuk hitünket, amit elvesz­tettünk. Nagy, súlyos csalódás nyomja le a lelkünk sok zsenge reményét, sok nyíló virágát. Amik a Te véred, könyed nyomán kel­tek, amikért Te és ők, sokan, igen sokan mindent odadobtak, mindent elvesztettek. . . . Hideg őszi éjjel megrezdül a kripta. Hang támad a sírba. Zá­ros érckoporsó hármas falán által, mintha a Te kebled sóhajtása volna, amitől megreszket az érc és a szikla, zugó szélvész árad és száll szét a rónán, átszáguld a bércen, bezörög a kunyhón, nagy paloták tornyán. Száll a vészes orkán. Vad, nehéz haraggal vihar­zik a lelked bősz haragja benne. Bánata, szégyene a Te nagy lel­kednek, — bánatunk, szégyenünk, hogy ily korcsok lettünk, igy el­fajulhattunk. Zugó, vészes vihar beszédeit halljuk. Üzeneted értjük. Éjféli órá­kon, álmatlan időkben mibennünk is ébred nehéz, zugó vihar. A Te lelked szárnya ébresztgeti, szítja. És erős törekvés ébred a szivünk­ben. Kiszállni már egyszer a har­coló síkra, mint ahogy tevétek Ti, akkoron, régen. Ajkunkat feszíti, torkunk foj­togatja egy harci kiáltás, amit Te hagytál ránk: Eb ura fakó! Félre már az útból sok hamis tanáccsal, álokoskodással. Elég volt a szóból, mézes-mázos jóból, szép Ígéretekből, sok halogatásból. Kinek hite gyönge, kiqek. szive nincsen, a karja erőtlen, —Sáiljpíi ki közülünk! Aki a vezérünk : ne nézzen se jobbra, ne nézzen se balra, vissza se tekintsen, csak menjen előre! Ott leszünk mögötte ! Nemzeti kincsünket, ősi jogain­kat, függetlenségünket, szent sza­badságunkat idegen kezektől orvul elrabolni nem engedjük többé. Aki velünk nincsen, ellenünknek nézzük. Aszerint lészen majd jó­ban, roszban részük. — Koncleső gyáváknak, megalázk» lóknak kifelé a rudját! Akik elalkudják szent alkotmányunkat, akik cserbenhagy­ják nemzeti ügyünket, — szót se higyjünk többé. Eb ura fakó! Eleget tűrtünk már. Mindig hitegettek, — mindig lóvá tettek. Kilosztogattak — és aztán kinevettek. Gúnyt űztek be­lőlünk, világc8ufja lettünk, komédia tárgya hires, dicső nevünk. Elég volt belőle ! Aki most is gyáva, aki most is dőre, az maradjon hátra. Mi megyünk előre! Ha gyönge is karunk, de a szi­vünk erős. Sok keserv, csalódás erőssé edzette. Föl, — ki hát a sikra! Ne hall­gassunk másra, csak amit egy dik­tál : szivünk dobbanása. Nagy időket élünk. Nehéz napok járnak. A jövő reményi ültetésre várnak. Mi tőlünk függ, hogy nagy, erős erdő lessz-e, vagy satnya re­kettye a plántálgatásunk. Tettre készen állunk. Csak ve­zérre várunk. Aki erős, bátor, akivel a tábor győzelemre szállhat. Harcra készen várjuk, aki kézbe fogja, aki majd kibontja a magyar szabadság tépett lobogóját. Szivszorongva várjuk. Róth Simon nagyválasztéku cipóraktárát tjánljuk a t. vevő-közönségnek, mint legolcsóbb bevásápliai forrist» Közvetlen a .Pannónia' szálloda mellett. - Szatmár és vidéke legaag/oél) «IpJnöin. az őszi és téli idényre box és sehevranx borból megrendelt úri, női és gyermek-lábbelik, — valódi keszdát czipők a legdivatosabb kivitelben. -----■

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents