Szamos, 1907. szeptember (39. évfolyam, 70-78. szám)
1907-09-08 / 72. szám
2-Ik oldal. SZAMOS 72. szám. hanem hogy rettenetes tisztítást végezzen, mint Agamemnon fia.“ Ez utóbbival fejezi ki a német költő az idealizmus azen törekvését. hogy meg kívánja nemesíteni, a népiesből, a köznapiból, a közönségesből kiemelni a művészetet. Megfigyelések. (th.) Vasárnap. — Régi idők boldogító hite, biztató reménye, kedves emléke fűződik e szóhoz Elpiheu a mindennapi goad, vallásos áhítattól magasztosult a leiek, imára nyílik a beszédes ajk Szeretet, testvériség a templomban; szeretet, testvériség az életben. Boldog idők kedves emléke, gyermekkorunk édes ábrándja, vasarnap, rólad emlékezem, téged idézlek; jer, ihless újra, szükségünk van reád, szükségünk van a te szellemedre! Ne mondja nekem senki, hogy az ábrándos lélek naiv hite, a vallásos költészet üres phantasmagoriája létesítette e napot; emberi lényünk és életünk örök szüksége : a lelki és érzéki lét kölcsönhatása teremtette még. „Hat napokon teremté az Ur a mennyet és a földet, a hetedik napon megnyugovók, annakokáórt megáldá és megszűnteié azt.“ — Megáldotta és megszentelte, hogy benne és vele uj erők hassák át a mindennapi élet küzdelmeit, uj ideálok revelálják a a súlyos és emésztő hétköznapi gondok közepette kifáradt lelket, irányt szabjanak vágyának és reményének, sikert biztosítsanak a boldogító öntudatban s a csendes és pihentető megnyugvásban edző törekvéseinek. Nincs felségesebb kymnus a vasárnap reggeli harangszónál. Hallatára édes sejtelemmel telik el a szív, elnémul a panasz, a keserűség, hogy helyet adjon a szeretetnek, a hitnek ; hívogat az istenháza. Azt szokták mondani, hogy a he lyeknek hangulata, szelleme van. — Mindig vonz a szülőföld varázsa, mindig emel a nagy eseméuyek történeti színhelye. Mennyivel inkább vonz és emel az Istenháza. Én hiszem, hogy lehetnek s vannak is pillanatok, a mikor az ember magát kiváló honpolgárnak, államférfinak, jó hivatal noknak, hü munkásnak, gondos édes apának, szerető édes anyának, engedelmes gyermeknek tudja és érzi ; de azt is hiszem, tudom és érzem, hogy a templom az egyedüli hely, hol megszűnik a legridegebb önzés is, hogy helyet adjon annak a fölemelő tudatnak : „Nem csupán a magamé va gyök !“ Itt felülemelkedem az egyéni önző érdekek csábitó bűvkörén, nem kiszakítva az életből, de az élet közepébe helyezve érzem magam. Szivem kibontakozik világi kötelékeiből, a vallásos érzés kinő szivemből, belenő gondolataimba, elhatározásaimba, mindennapi életembe. Élek többé nem én, hanem ói bennem a rendeltetése igaz tudatára eszmélt ember. így volt ez egykoron. És most? A mai vasárnapok nem igazi ünnepnapjai az embereknek. Az ünnepbe beleerőszakolt munka elrabolta a vasárnapi pihenést, lélekemelő és nemesítő hangulatát. — Az utcák képe alig különbözik a hétköznapiétól Az erőuek, a terhes muukáuak, a gondnak, a sürgő-forgó embertömegnek szédületes khaoszában önkónyteleuül tolul az ember ajkira a kérdés ; hát e siető tömegben oly kevés ember akad, aki ráér egy héten legalább egyszer, vasárnap az Istenre, a templomra gondolni ? Nem szeretünk már senkit, a kiért imádkozzunk? Nincs örömünk, hogy hálát adjunk, nem szeuvedünk, hogy vigaszért esedezzünk ? Nincs-e munkánk, hogy erőért imádkozzunk? — Nincsenek-e féltett kincseink, melyeknek oltalmát kérjük ? Kihalt már végkép az emberek szi véből az eszmény, a melyért érdemes élni, lelkesedni, imádkozni ? Tudom, hogy imádságnak háza az egész föld, minden hely, hol van szív, mely érzi az Isten jelenlétét; de azt is tud:>m, hogy az egyéniség csak a közösségben felelhet mag mindenféle rendeltetéseknek. Az egyéniség csak erkölcsi szabadság, a közösség pedig erkölcsi szolgálat; amaz az eszmény, emez a reális élet; egyik az ember, mísik az emberiség — Az egyén kiragadva a közösségből csak anyag, a közösség ben élő valóság. Egy élet a magány ban nem teljes élet, az ima is mindig a magányban nem teljes istentisztelet. Hajdan egy kö jelölte a szent helyet, ma a templom ; hajdan a lélek belső szüksége vitte az embereket ide, ma külső törvényekkel kell a vasárnap üunepi jellegét biztosítani. Mintha a levegőben is terjedne s onnan is ihletné az emberi tudákosság által mesterségesen praeparált sziveket az a felfogás, bogy a templom csak a műveletlen gondolkodásnak való, az ünneplés nem fór össze a teremtő ész lényegével, a munka hatalmával, moly pihenést nem ismer, megszentelödósre nincs szüksége. A világ legelső államában a főváros utcáinak vasárnapi képe intő példa s fényes bizonyság, hogy a vasárnap nem ellensége, hanem jól- tevője a haladásnak, a szellemi és erkölcsi s a gazdasági fejlődésnek. A hétköznapi zűrzavar helyett csendes nyugalom mindenütt; az emberek, kik a mindennapi élet kenyér- harcában ellenségeknek tekintik egymást, a harangok hivó szavára egy közös óhajban egyesülve sietnek a templomokba, hogy szivüket, lelkűket megerősítsék a kővetkező napok munkáira. Hajdan elég volt a szívbe irt erkölcsi törvény, ma külső törvények is szükségesek a vasárnap ünneppé tételére s még egyetlen állam sem bánta meg, hogy ilyen irányú törvényeket létesített. — Nekünk is vaunak ilyen törvényeink, de még nem teljesek. — Épen azért ma még a mi vasárnapjaink nem igazi ünnepnapjaink. De van reményünk, hogy nem sokára ismét azokká lesznek. A tanácsból. Miniszteri jóváhagyás. A városi tanács tudomásul vette a m. kir. belügyminiszter azon határo’ zatát, mely engedélyezi, hogy a Kos' suth-kerfri vízvezeték költségére előirányzott 20,999 kor. 73 f. az 1905. évi pénztári maradványból nyerjen fedezetet. Jelölés a honvédhadapród iskolába. A m. kir. honvédelmi miniszter értesítette a várost, hogy az általa tett egyik hadapródiskolái alapítványi helyre vonatkozólag hozzájárult a tanács azon határozatához, miszerint a felvételnél első helyen Werner Sándor, második helyen Rácz István és harmadik helyen Tóth Kálmán jelöltessek. Kövezetvám. A m. kir. államvasutak igazgatósága értesítette a város közönségét, hogy ez óv május havában a város részére helybeli indóházaknál 1362 kor. 17 f. tiszta jövedelem folyt be. A pénz felvételére s annak elszámolására a tanács a számvevőséget utasította. Postaügy. A nagyváradi m. kir. postaigazgatóság értesítette a városi tanácsot, hogy a Szatmárhegyeu egy kézbesítőt akar tartani, — E végből kérdést intézett az igazgatóság, vájjon mibe kerül egy 18 éves megbízható ifjúnak ottani évi ellátása s a Hegynek meny- uyi a területe. Köszönö irat. Özv. gróf Károlyi Istvánná, a férje halála alkalmából a törvényhatóság által hozzá intézett részvét iratra, a következő köszönő levelet irta : „B. e. férjem elhunyta fölött közgyűlésükben megnyilatkozott őszinte részvétük úgy nekem, mint családomnak szomorú napjainkban nagy vigasztalást nyújtott, mert ezen részvét azoktól ered, kik iránt a megboldogult mindenkor meleg ro- konszenvvel viseltetett. Ezért a törvényhatóságnak a magam s családom nevében hálás köszönetemet nyilvánítom. — özv, gróf Károlyi Istvánné.“ Kár az ilyen emberekért, talpig férfi volt és kissé vakmerő. Bólintott. Mi pedig kötelességszerően sejtettük, amit sejtenünk kellett. — Szellemes ember volt — mondta Malvin. — Gyakran vitatkoztunk. Ő azok közé tartozott, akik még a vereségeiket is disztingváltan tudják beismerni. Pedig az nem könnyű mesterség. És egész férfi volt, minden gyengeség nélkül. A modora nyers voltát kissé túlozta is. Ismerte kapitány ur ? — Nem, mondta a kapitány. Azzal visSzasülyedt a hallgatásba. Itt meg keli jegyeznem, hogy ez a Csedö igazi úri elegánciával tudott hallgatni. — Meglátszott rajta, hogy nem fajankó volta miatt hallgat, hanem azért, mert nem szereti a fölösleges beszédet. A zsurfiu ekkor elérkezettnek látta az időt. Annak az embernek a biztos mosolyával, akinek kezében van az utolsó ütés, megszólalt : — Csodálatos. Nem először hallom én és bizonyára nem is utoljára, hogy Sólyomi nem ismerte a gyengeséget. — Pedig hiszen ilyen talpig férfi nincs is a világon. Hogy Sólyomi nyers volt ? És mindenben nagy bolondul ment a maga óra után ? Az mind külsőség és csupa látszat. Mindenkinek van gyengéje, van önöknek is., nekem is, volt ő neki is. Az ifjú itt elhallgatott egy nehány pillanatra, azután a márványasztalhoz kitünően simuló mozdulat kíséretében igy szólt : — Ha szabad nehány percüket igénybe vennem, bebizonyítom azt, amit mondtam. Elmondok egy esetet Sólyomiról. Végre is egy időben el- válhatatlanok voltunk ; tudok róla egyet-mást. Azt bizonyára méltóztat- nak tudni, hogy Sólyomi fiatal felesége két évi házasság után meghalt. Én ott voltam a temetésén. Akkor történt az, amit elmondok. Bocsána tot kérek, ha részletezek, de az hozzá tartozik a hangulat megértéséhez. — Mondom, ott voltam a temetésen. — A szertartás után Sólyomival visszamentünk a ravatalterembe, az még telve volt a hervadozó koszorúk nehéz szagával és a viaszgyertyák penetráns füstjével A padlón zörgö, öoszeszáradt levelek hevertek és a szoba közepén ridegen ott merészkedett a pusztává lett állvány. Valami rémes csüggedtség nehezedett rám. Szerettem volna ezer kilométerre röppeni onnan, de mivel az ilyesmi min dig csak vágy marad, leültem az egyik székre, amelyiken az előbb a koszorúk voltak. Sólyomi föl-alá járt a teremben. — Egyszerre, ahogy ott hallgatunk, felnyílik az ajtó és belép a szolga. Halkan oda megy a gazdájához és a fülébe súgja: — Nagyságos ur, a Weisz ügyvéd segédje van itt! A nagyságos asszony biztosítási kötvényét kéri. Holnap utazik Bécsbe, akkor egyben azt is leszámítolta tná. Ez a Weisz a Sólyomi ügyvédje volt. Sólyomi nem felelt. Bosszús arccal bement a másik szobába. Utána siettem, hogy talán segítségére lehetek. Kinyitotta az egyik szekrényt és kivett belőle egy halványsárga szalaggal átkötött csomagot. Már amikor a szalagot megoldotta, láttam, hogy a keze remeg s hogy fáj neki a halott dolgait feldúlnia. Végre kezébe akadt a kötvény. Már át is akarta adni a szolgának, amikor észrevette, hogy az ív hátuljára ceruzával néhány halvány szó vau felírva. Elolvasta Ott álltam közvetlenül mellette s mielőtt eszembe juthatott volna, hogy elforduljak, már önkéntelenül megláttam, hogy az irás a felesége írása. Azt pedig móltóz- tatnak tudni, hogy az idegen kézírás minő erővel vonza az embert. Ez volt: „Az ón kedves, jó Alfródom névnapi ajándéka.“ Szóról-szóra emlékszem még reá. Sólyomi az Íróasztalhoz közeledett, hogy kitürje az Írást. De egyszerre csak valóságos dühroham fogta el. Rákiáltott a szolgára: — Mondd meg annak a zsidónak, hogy hordja el magát! Nem találom a kötvényt. S azzal gyöngéden zsebretette az ivet. — íme hölgyeim, — folytatta az ifjuur, — ez gyengeség. Különösen Sólyomitól, aki egész életében azt kiabálta, hogy mire valók az értelmetlenségek és céltalanságok ? ! Mondjanak a hölgyek és az urak akármit; ón az ilyesmit gyengeségnek nevezem. Nem is említve, hogy a kis jelenet netto ötezer pengőbe került légyen Sólyominak. Az ügyvódnó, aki teljes életében kacérkodott a saját nyelvével, negédes mosollyal azt mondta : — Mit gondol, Stefi, hátha magp, lett volna ott ? Mert magáról mindenki tudja ám, hogy fecsegő! Mivel azután hozzám fordult, ón is kénytelen voltam mondani valamit’. Olyasfélét kockáztam meg, hogy az embert egyáltalán nem tartom illetékesnek arra, hogy a másik ember legkisebb tettét is megbírálja. Egyébként mondhattam volna bármit, teljesen közönyös lett volna, mert akkor már a szellemes Malvinon volt a sor, aki persze tisztában volt azzal, hogy a véleményekre neki kell feltenni a koronát. Felbiggyesztette az ajkát és azt mondta: — Sólyomi ? ! Valami különös jut az eszembe . . . Azonban, — fordult hirtelen Csedőhöz, — MArs, hallgat? önnek, kapitány ur, nincs semmi véleménye ? — De van ! — felelte Csedö olyan hangon, mintha kommandirozna. — Az, hogy az ilyesmi nem való kávé- házba ! Az idő ijesztően eljárt. Bizony ma már csak arra emlékszem, hogy a szellemes Malvin adós maradt a saját véleményével. Cholnoky László. Roth Simon nagyválasztéku cipőraktárát jgfjM sÍánlJuk * t vevő-köaőaségnok, mint legolcsóbb bevósáplási foppás" ^ Közvetlen a .Pannónia' szálloda mellett. - Szatmár és vidéke legnagyobb czipäraktira. F igyelineztelés! az előre haladott nyári idény miatt a még raktáron levó nyári árok az eddigi árnál jóval olcsóbban kaphatók.
