Szamos, 1906. december (38. évfolyam, 96-103. szám)
1906-12-30 / 103. szám
2 ik oldal s e ä m o s buzgó tevékenységéről ismert barátomat, mint e lap uj szerkesztőjét örömmel üdvözlöm s n hivatását hosszú időn át becsülettel teljesítő „Szamos“-!, melynek munkatársi szélesebb kötelékében a rendelkezésemre álló időmhöz képpest szívesen maradtam, — továbbra is a n. é. közönség szives jóindulatába ajánlom. Szatmárit, 190G. decz. 30. Hazafias üdvözlettel: Dr. Hantz Jenő ref. főgimn. tanár. Megszokott s a legtöbb esetben indokolt követelmény az olvasó közönség részéről az, hogy szerkesztő-változás esetén az uj szerkesztő programr.szerüleg mutassa lel azokat a főbb elveket, melyek a lap vezetésében jövő működését irányítani fogják. Én úgy érzem, hogy most, midőn a „Szamos“ szerkesztését átveszem, e kötelezettség alul fel vagyok mentve. Fölment pedig e lapnak szép, tanulságos és gazdag múltja. Négy évtizede annak, hogy a „Szamos“ a becsületes és lelkiismeretes sajtó minden tisztes ;éges eszközével szolgálta a városnak, a társadalomnak s abban oly sok humanitárius és kulturális intézmények érdekét s mindig magáért a közjóért, nem kimébe sem a szellemi, sem az anyagi áldozatokat. Ez a szép múlt erős biztosíték a lap jövendő irányára nézve s biztos útmutató minden szerkesztőnek magatartására nézve is. — Ebben a múltban vannak az én szerkesztői irányelveim is tisztán és világosan kifejezve ; mindig, minden körülmények között az igazság és méltányosság erős fegyverével, lankadatlan kitartással, más becsületes meggyőződésének tiszteletben tartásával küzdeni, dolgozni városunk jólétéért, a köz- és társadalmi érdekért és soha se térni arra az útra, melyen a tisztességes sajtó nemes céljának megbecs- telenitésével az önzés és személyeskedés mételyezik meg magát a közmorált s bontják meg a kölcsönös megbecsülésből és bizalom ból fakadó s abból élő társadalmi konsensust. Ez az én irányelvem s ehez kérem a m. t. közönség szives támogatását. Ajándékozzon meg engem is nagyrabecsült bizalmával ; viszonzásképen legyen szabad annyit ígérnem, hogy erőm és tehetségem szerint igyekezni fogok azt a közjó, mindnyájunk érdekében felhasználni. Egyben tisztelettel kérem azon dolgozótársait is e lapnak, kik szives támogatásukkal lehetővé tették, hogy közhasznú tevékenységét kifejthesse, — ne vonják meg tőlem sem ezt a támogatást, hogy továbbra is közösen és együttesen munkaijuk azt a nemes célt, mely a szerkesztő-változás mellett is egy és ugyanaz marad. Szatmárit, 1906. decz. 30. Hazafias üdvözlettel: Osváth Elemér ref. főgimn. tanár. Egy olajcsepp a fájó sebre. A XX-ik század kezdetén uralkodó eszmévé izmosult a szocializmus. Magasztos, szép eszme, mely ott szén- dergett már a keresztyónsóg bölcsőjében a krisztusi eszmék és igazságok mellett. Olvassuk a bibliában, hogyr az első keresztyének testvérekként tekintették egymást, javaikat megosztó* ták egymás között. Az istentiszteletet szeretet-vendógsóggel re- keszteitók be, amely abban állott, hogy a gazdagabbak által összehordott élelemből megvendégelték a szegényeket. Ez a keresztyén szociáliz- mus, mely ma is alapelve a kér. egyháznak. Ezt az ös keresztyén kuítúsz- formát látjuk fölelevenedni ma is a szatmári ref. egyházban minden ka rácsouy estéjén, midőn a tehetősebb, vagyonosabb hívek összehordják az élelmet s az egyház diakónusai asztalt terítenek s kiosztják az élelmet, ruhát és pénzt a szegények között. Tudjuk', hogy ez csak egy olajcsepp a szegénység fájó sebére. De a mi társadalmunk sok ilyen gyógycsep- pet hu1 lat azokra a sebekre. A város maga évenkint sok ezer koronát oszt szét a szegények között. A Nőegylet, a Népkonyha, az Ezres, a Deák Kálmán asztaltársaságok, a Fillóregylet, a káptalan, a tápintézetek, árvaházak, iskolák stb. számokban ki sem fejezhető összegeket áldoznak éven- kint a szegényügy ellátására. Nincs oly humánus érzésű szív, mely bezárná ajtaját a szegénység jajkiáltása előtt, nincs igaz ember, akit a szánalom és részvét foglyul ne ejtene, ha látja szenvedni munkára képtelen embertársát, nincs okos fő, aki hive ne volna a nemes értelemben vett szocializmusnak, hogy nekivánná megszüntetni a nyomort a társadalomban. Még az sem tartja vissza a humanizmust, ha azt látja, hogy a szegénység jogával sokan visszaélnek, hogy annak leple alatt bűnök tenyésznek a valódi szegények kárára. Az igaz ember megy a maga utján, teljesiti emberi kötelességét s nem vár azért hálát, jutalmat, elismerést, jutalma neki a nyugodt öntudat, Hanem a valódi szegénység érdekében konstatálnunk kell, hogy társadalmunknak s magának a városnak rendezni keli a szegóuy-ügyet. Ki kell mondanunk, hogy az élelmesség nem lehet jogcím a segélyezésre s a szemérmes szegények leszorítására. Mert azt tapasztaljuk, hogy a szerény, szemérmes szegény elrejtőzik az emberi köűyörüiet elől, mig az élelmes mindenütt ott van s már nem kér, hanem követel. Rendet kell behozni a segélyezésekben Meg kell állapítani hivatalosan a munkaképtelen, elaggott szegényeket, özvegyeket és árvákat, akik valóban rá vannak utalva a tár sadaiom könyörületór9 s azoknak névsorát közölni a jótékony intézmények vezetőivel, hogy a könyörület nevében összeadott, összegyűjtött fillérekből első sorban és főképen c*ek nyerjenek segítséget. Ki kellene mutatni e névjegyzékben, hogy ki mennyi segedelmet nyer havonként a várostól s a jótékony egyesületek mivel segítették őket egyenként. Szóval bizonyos rendszert hozni be a szegényügy ellátásában, hogy igy a munkaképesek csak második sorban kerüljenek a jótékonyság asztala elé. Azokról a szegényekről pedig, akik a nyilvános bizottságok elé soha nem jönnek, holott a segítségre nagyon rászorultak, bizalmas értesítést adnának egymás103 szám. nak a jótékony intézetek, egyesületek vezetői. A segítség pedig állana természetbeni adományokban, ruha, élelem, tűzifa stb s legkevésbé pénzben. Ez nem lenne rendszabályozása, csak rendezése a szegényügynek, mely valóbau nagy előnyére válna a valódi szegénységnek. Kisértse meg a város vagy valamelyik egyesület vezetősége ez irányban megkezdeni a rendezést, összehívni a különböző társadalmi intézmények vezetőit tanácskozásra, hogy mit kellene tenni egyesült erővel, hogy minél helyesebben oldhatnánk meg a szegényügyet városunkban. —V. SZÍNHÁZ. Szombaton Kada Elek „Helyre asszony“ c. énekes népszínművét kellett bevennie, mint nagy újdonságot, az első előadások illusztris közönségének. Bizony, sokkal jobban tenné Krémer, ha ilyen újdonság helyett valamelyik régi jó darab reprisével lepne meg bennünket. Ami magát az előadást illeti, arra nem panaszkodhatunk, mert színészeink mindent elkövettek, hogy életet vigyenek bele az unalmas népszínműbe. A második felvonásban sikerült is Fábián Lin- kának (Karáné) és Tisztainak (Bőszén Tamás) jókedvű játékukkal némi lendületet adni a darabnak, melyet egészen még Yáradi (Pető Miklós) szép dalai sem tudtak megmenteni. Szegényes meséje a következő: Pető Miklós bocskai hajdút egyik ellensége lólopással vádolja. A véletlen is ellene szegődik és nem tudja ártatlau- ságát bebizonyítani. Börtönbe kerül, elítélik s már-már lefejezik, midőn Karáné, a város szakács-asszonya ügyes praktikával kideríti az igazságot, felfedezi a valódi lótolvajt Haj- dár személyében, akit aztán le is fejeznek. A kiszabadult Pető pedig boldog férje lesz a főbíró leányának, Katának. — Kisebb, epizód-szerepeikben jók voltak Barna Mariska (Kata), Kőszegi (skolamester), Erdélyi (Gergely) és Tihanyi (Igó lótőzsór), aki pár szavas szerepéből igazi kabinet- alakítást csinált. Es a fiatal, törekvő színész nem ismer határt az igyekezetben. A legjelentóktelenebb szerepből is tud csinálni valamit. Igazán nem tudjak, hogy sokoldalúságát, rátermettségét, avagy szép ambícióját dicsérj tik. Csakhogy megnőve küldte őt az ég. Egy kedves röpke óra múlva Az ablakomnál megvonulva Beszéltem véle halkan, csendesen, Megfogta lágyan mind a két kezem, Ahogy ilyenkor már szokás ... Most jő, most jő a vallomás ! A vallomás a bakfis álma, Mi egyszer szent valóra válva A legszebb kinccsel is felér ! Pipacs valék, hol falfehér, így vártam én a vallomást; v vallott, vallott — ah, de mást ... Megvallá, — mert oly szép vagyok! Mért tölt ő most itt két napot: Eljött titkos menyasszonyáért — A szép Balassa Klárikáért. A sasok szárnya nem oly röppenő, Mint szivem boldogsága volt, S aki szétüzte ő volt, éppen ő, Ki álmaimban megrabolt. És mig- a homály eltakarta Lepergő, fénylő könnyeim, Boldogsággal, meg nem zavarva Beszélt, beszélt csak egyre róla, Akire várt már évek óta, Amíg most megdőlt az akadály S szabad szivének útja már . .. Hagyjon ! szóltam én bambán, ostobán S magamra zártam aztán kis szobám. Leszállt az est, eljött az éjjel: Az álomtündér elmaradt; A szivem lázas lüktetéssel Már majd, hogy ketté nem hasadt, Mig végre könnyeimnek árja Becsalta mégis kis szobámba ... Hogy óbredék, az ablakon Már ott játszott a napsugár S ugrálgatott a friss havon Néhány pár szürke, vig madár . .. Az álom-tündér bűvé gyengén Még fogva tartá balga elmém: Azt hittem, hogy ragyogva, tüzbe Tavaszi nap sugara tűz le És hogy ellszáUott álmom végkép, Vigasztalásul megmaradt még : A fecskék, bimbók visszatérnek, És nyoma se lesz itt a télnek. Felkeltem ; gyűrött volt a párna, Hol az álmát hiába várta Meggyötrőit délibábos lelkem; Ha a mama tudná ? !... szégyeltem Bolondos álmom már nagyon Kadétom úgy mint hadnagyom; Szerettem vón‘ nevetni egyet! Elébb szobámba hoztam rendet, Aztán fejembe ; igy bizony ! Mert fogtam ékszer-dobozom, Még ott pihent az ólom kardom, A szivámitó nyomorait, De, hogy nézem s forgatva tartom A szemem künybe nem borult, Nem ám ! Addig csavartam, törtem, Mig le nem hullott összetörtén. De szivem ép ! És hogyha tán Bárkinek nappal, éjszakán Én lennék már régóta álma: Előre, csak : szabad a pálya !! Pilleszárnyak. Egy sétauton ketten mentek együtt; egy öreges ur, asztmás, elhízott termetű és egy ifjú hölgy, kinek szépsége makulátlan volt, de ezzel szemben erénye annál jogosabb kifogás •alá eshetett. Mentek együtt, az ur némileg szuszogva, a hölgy pedig kedvetlenül. Nem beszéltek egymással,, mert egy kis differenczia volt köztük egy túlságosan borsosáru bril- liáns butonnak miatta. Közvetlen előttük az utón pedig mind tovább, majd tovább röppent egy pillangó. Pár lépésre bevárta őket, aztán ismét elöreszállt, mintha az irányt mutatná nekik. Különösen fejlett, szép példány volt. Mikor a szárnyát széttárva megpihent, a szi várvány minden színében ragyogott. Mikor pedig föl repült, hasonlatos volt egy levegőben libegő drágakőhöz A leány nem tudta levenni szemét a röpkedö csodáról. A borsosáru briliáns butonnak miatta nagyon haragos volt, igy hát ártani akart valaminek s mikor a pillét már-már beérték, utánalópett, hogy eltapossa. — Ne, ne bántsa! — kérte a szu- szogós ember. De ezzel a kéréssel csak azt érte el, hogy a nő most már igazán meg akarta keríteni a lepkét. Jött a legközelebbi alkalom De a pille fürge szárnnyal újra kimenekült az apró láb halálos nyomása alól, de a leány egy ügyes kézmozdulattal a levegőben elkapta. Ott vergődött szegény az ékszeres, keskeny kacsók közt. A leány vógigdörzsölte a szárnyait. A durva fogás alatt egyszerre eltűnt azokról a káprázatos ragyogás. Azután megfogta az egyik szárnyat s nyugodt, biztos mozdulattal letépte. A pille megmaradt szárnyával kétség- beesetten verdesett. A leány pedig hirtelen letépte ezt a szárnyat is. A gyönyörű csodából mi maradt ? Egy kicsi utálatos pondró, mely kínjában jobbra-balra görbült a leány hófehér tenyerén. — Milyen kegyetlen maga, Olga ! — mondta összeborzadva a kövórkós asztmás ember. — Nem sajnálja? Olga válasz helyett eldobta magától a kicsi férget s agyontaposta. Csak aztán felelt: — Ti talán sajnáltok bennünket, amikor miattatok elpocsékoljuk szépségünket, ifjúságunkat ? S gyűlölettel és undorral nézett a szuszogó emberkére, ki asztmás mellét kidüllesztve szaporán szedegedte o o o Q AZ EGYEDÜL ELISMERT KELLEMES IZÜ TERMÉSZETES H Q a o a
