Szamos, 1906. augusztus (38. évfolyam, 61-69. szám)
1906-08-23 / 67. szám
XXXVIII, évfolyam. 68. szám. Szatmar, 1906. augusztus hó 26. (vasárnap) _______________ SZ AMOS. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI „A Szatmármegyei Községi- és Körjegyzők Egyesületének“ hivatalos lapja. MEGJELENIK VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ár: SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. Rékóczy-utcza 9. sz. Telefon: 107. Mindennemű dijak Szatmaron, a lap kiadohivataiaban íiAeteadok HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban kőzöltetnek Nyilttér sora 20 fillér. Az apró hirdetések között minden szó 4- fillér. A iiorvát testvériség. A nemzeti ellenállás a katonai jelvényeknek a magyar államiság kifejezésének megfelelő rendezését tűzte ki egyik elsőrangú feladatául. Ez a követelés, úgy látszik, jó időre elaludt; a kormány szerint előbbrevaló feladat ennél a praktikus kérdések megoldása. Hát hagyján ; hiszen a nemzetnek egy része a nemzeti ellenállás ideje alatt is igy gondolkozott. Most azonban nem erről van szó, hanem arról, hogy horvát testvéreink, kivált mióta a testvériség frigyét Polonyiék szorosabbra fűzték, egymásután, rövid időközökben követnek el olyan sértéseket magyar államiságunk ellen, amiket továbbra is tétlenül nézni és a feledés ködében elenyészni hagyni lehetetlen. Emlékezzünk csak vissza. Addig, mig a közjogi ellenzék eleven erejét nem bágyasztotta el a kormányhatalom melege, milyen nagy port vert fel egy-egy zászlósértés! Mily felbuzdulás fakadt egy-egy olyan horvát-tény nyomában, mely magyar államiságunk arculcsapását jelentette. Most azonban mióta a horvát testvériség frigyét a sző vetkezett ellenzék megerősítette, mily nagy hajlandóság mutatkozik arra, hogy egy kis diskusszió után a dolog felett napirendre térjünk. Pedig a mostani szentistvánnapi zászlósértést nem is az utca, nem is a gyűlölettől elvakult ifjú horvát diákok követték el, hanem a horvát közigazgatásnak teljesen beszámítható hivatalos közegei öntudatosan és előre megfontoltan követték el a gyalázatos merényletet. HörvaíÖ'rszág Ottocsác községében maga a községtanács rendelte el, hogy a középületekről, úgy az erdészeti, mint a posta- hivatal épületéről a Szent István- napján oda kitűzött magyar zászlót eltávolítsák. Államiságunk szimbóluma ellen ez oly nyílt, alávaló rut támadás, a milyenre nem is emlékezünk, mert ez a zászlósértés nem privát mulatságon, sem valami társas ünnepség alkalmából való fellobogózáskor történt, hanem olyan napon és olyan alkalomból, amikor egyenes kötelezettsége volt a községtanácsnak a középületekre a magyar zászlót kitűzni. Zászlóink eltávolításának tényében a nemzetünk iránt táplált ős horvát gyűlölet nyilatkozott meg. Mit eredményezett tehát az ujabbi nagy testvériesülés ? Azt, hogy a horvát sovinizmust már olyan tultengésbe ejtette, hogy elvakultságában lábbal tapodja a törvényt; az önálló horvát nemzeti államról való álmadozásukat a gaz merénylő elszántságával akarják megvalósítani. A törvény világosan szól, hogy minden középületeknél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával és minden magyar hajóban a nemzeti lobogó és az ország címere használtassák. Egyébiránt a kapcsolt részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország színei és címere melleti saját színeiket és címerüket is használhassák. Vagy lehet-e tagadni azt, hogy Szent-ístvánTtapjá nem nyilvános ünnep ? Kell-e ennél kifejezettebb törvény- sértés, hogy a horvátok a magyar állam jelvényét a magyar állam területéhez tartozó horvát községben az állam törvényes ünnepnapján eltávolították ? E merénylet méltó folytatása annak a túlzó sovinizmusnak, mely elég vakmerő volt Fiúmé kikötővárosunkat is Horvátországnak vindikálni ! Most sem látják még be nagy államféríiaink, hogy mennyire felültek a horvát testvérieskedésnek ? Ez sem elég jele még annak, hogy a horvát nép egyáltalán nem szereti a magyart ? Nem veszik-e ésÉre, hogy az egész nagy barát- kozás csak arra való volt a horvát politikusoknak, hogy mennél több jogot, mennél több kedvezményt csikarjanak ki a magyar politikusoktól ! Úgy látszik, azok nagyon is jól tudták, hogy miért hízelegtek magyar politikusaink hiúságának. Lehetetlen, hogy államféríiaink föl ne ébredjenek annyi vakmerő öntudatos és következetesen megújuló arculcsapások után. Lehetetlen, hogy a nemzeti kormány erélyes elégtételt ne szerezzen valahára nemzeti államiságunknak. Vagy azóta, mióta nemzeti kormány ül a hatalomban, minden lehetséges volna, a mi ellen köröm- szakadtig tudott küzdeni az előtt a közjogi ellenzék ? Magyarország gabona termése. Aggódó reménységgel várta a magyar gazdaközönség a földmivelésügyi miniszter ur által kiadott hivatalos jelentés megjelenését, amely számot ad az ország idei várható termésének mennyiségéről és minőségéről. A junius és julius havában uralkodott túlsók zivatar, jégeső és zápor nagyban csökkentette a terméskilátást, a mely vidékenként, mint pl. a Dunántúl, Bácskában és a Délvidéken kitűnőnek Ígérkezett és a felvidék népeit is azzal kecsegtette. Az erdélyi részekre különösen a sokszor előfordult zivatar hozott sok szerencsétlenséget, a mely a termékeny Marosvölgyót sújtotta legjobban és igy ezt a lakosságot érte várakozásában némi csalódás. A Dunántúlon is a gyakran előforduló zivatar és jégeső vitt nagy pusztítást különösen Somogybán, amely vármegyében a termésátlag jóval a tavalyi mögött maradt, mert mig a tavaly 1Ö—13 1 ! ’'LiLIIL ... - - . ...... Ak i legtöbbet adott. Vájjon ki bírná soron tartani azt a tömérdek mondát, amely Mátyás királynak, az igazság apostolának regés alakjához fűződik. Ezek egyike ez a kis történet is. Béke idején esett meg, amikor nem kardjával, de igazságos nagy szivével egyengette népe számára a boldogulás útját. H. megyének székvárosába vetődött el a nagy király, szokása szerint álöltözetben fürkészve a nép ügyót- baját és arról győződött meg, hogy ott bizony tulon-tul sok a nagyon módos ember és viszont kelleténél több a nagyon szegény ember. Gondolt egyet. Olyan gondolat volt ez, amelyhez nemcsak bölcs eszének, de szinarany szivének is volt köze. Közhírré adatta, hogy a magyarok nagy királya abbeli óhaját féjezi ki: gyűlne össze a környék lakosága egy napon a községházán és a közeledő télre való tekintettel enyhítse azt a nyomort, amely ilyenkor kettős suly- lyal szakad a sors mostoha gyermekeire. Adakozzék a lakosság tehetős része azok számára, akik olyan na"| szükséget látnak. Néhány élelmes polgár kiszimatolta hogy egy udvari személy lappang s, városban, aki közvetlen meggyőződést akar szerezni afelől, mekkora jótékonyságot fejt ki a lakosság és pontos értesítést visz róla a királynak, aki nem hagyja méltatás nélkül azokat, akik erre rászolgálnak. A kitűzött nap reggelén már nagytömeg tartotta megszállva a községház udvarát. Egy hatalmas iv volt kiterítve a tanácsterem asztalán, a hol hamarosan szaporodtak a kisebb nagyobb pénzdarabok, vagy följegyzése annak, hogy ki mit és mennyit ad természetben a szegények számára. Sugra Pál a város egyik leggazdagabb polgára, aki mint a többiek, egyedül lépett a terembe, ahol rajta és egy, az udvartól jött ellenőrző személyiségen kívül senki se volt, ezzel a bizalmas kérdéssel fordult az idegenhez : — Hát aztán tudomására esik-e nagy királynak, hogy ki és mennyit adományozott a szegényeknek. —• Az utolsó batkáig uram, felelte az idegen. — És ... és jó szívvel veszi, ha minél többet juttatunk ? — Nemcsak jó szívvel veszi, de meg is jutalmazza azt, aki legtöbbet adott. — Hatalmas összeget kanyarito.tt oda Sugra Pál. De hát ha Sugra Pálnak volt magához való esze, Pellérdy Márton, aki szintén könyökig vájkált a jómódban, sem esett a feje lágyára és ö sem mulasztotta el, hogy amazóhoz hasonló kérdést intézzen az ismeretlenhez. Mert mi tűrés-tagadás benne, ár- mányos népség lakozott H. megyében. Értették a csiziót meg a régi hasznos elvet: egyik kéz mossa a másikat. Az idegen, aki közvetlen értesítést vitt a királynak, sok szép és hízelgő szót hallott az adakozók részéről. Sőt holmi apró figyelmek sem maradtak el, mint pl. egy-egy köteg pompás szüzdohány, egy átalag nemes fürtökből sajtolt arany-, avagy rubinszinii nedű s más eféle kézzel fogható csapda. Tokodi Vörös István, kinek két határba nyúlt a birtoka, egy ropogós százassal öregbítette az eredményt, öblös hangon vágva oda: — Ezzel már csak beéri a nagy király, remélem azt az egyet, — De, sőt az se lehetetlen, hogy egy-két pöttyel kiböviti a nemesi koronádat, — jegyezte meg az idegen. . — Hm, Tokodi Vörös István báró, vagy gróf! Tyü, a hetedik ükapját neki, e‘ már mondja ! Egy másik százassal is megtoldta az adományát. Tehette, a fél lajbi- zsebóből kirázott tiz ennyit. Egyikük azt a bizalmas kérdést kockáztatta meg : ,,Mikor lesz nyilvánvalóvá, hogy ki adott legtöbbet és mikorra várható a jótékonyságért való elismerés ?“ — Napestére itt hirdetjük mindenkinek fülehallatára az eredményt. Bizony mondom, hogy nemcsak H. vármegye, de hetedhétország se látta úgy buzogni a jótékonyság forrását, Róth Fülöp kárlsbadi ezipőr aktár át ajánljuk a t. vevő-közönségnek, mint legolcsóbb bevásárlási forrást. Közvetlen a Pannónia szálloda mellett. — Szatmár és viliké legnagyobb ezipMiíra. Üüisfeütei, $g§T a nyári idényre megrendelt úri, női és gyermek-lábbelik;, — valódi box és sebevraux bőrbői készült ezipők a legdivatosabb kivitelben. -
