Szamos, 1906. június (38. évfolyam, 44-51. szám)
1906-06-28 / 51. szám
XXXVIII. évfolyam. Szatmár, 1906. juntos hó 28. (csütörtök) \ SZÁM OS. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI LAP „A Szatmármegyei Községi- és Körjegyzők Egyesületének“ hivatalos lapja. MEGJELENIK VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Telefon: 107. Mindennemű dijak Szatmaron, a lap kiadóhivatalaban fizetendők HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Nyilttér sora 20 fillér. Az apró hirdetések között minden szó 4 fillér. Pályaválasztás előtt. Elérkeztünk az iskolai év ^végéhez és ezzel kapcsolatosan ismét aktuálissá válik a pályaválasztás kérdése. Ezer és ezerre menő ifjú kerül ki a középiskolákból. Ezeknek legnagyobb részét az egyetem nyeli el s csak elenyésző csekély az a rész, amely ipari, kereskedelmi, vagy katonai pályán keresi boldogulását. A mikor e sorokat Írjuk, szigorúan ragaszkodunk a statisztika által szolgáltatott adatokhoz s a kép, amit nyerünk, bizony nem valami kecsegtető. Iíjaink legnagyobb része az egyetemre tódul, a nélkül, hogy e lépés előtt meggondolnák úgy ők, mint szüleik azt a nagy kockázatot, a mivel jelen viszonyaink között jár a tudományos pályán való boldogulás. Vegyük a legjobb esetei t, i ezt, hogy az ifjú minden akadály nélkül keresztül küzdi magát az évek hosszú során át tartó egyetemi életen s kezében a diplomával kikerül az életbe, hogy mint orvos, ügyvéd, mérnök, vagy tanár exisztenciát teremtsen magának. Szomorú csalódás vár ezen diplomás emberek legnagyobb részére. A legtöbbje nem rendelkezik annyi anyagival, hogy befejezvén tanulmányait, azonnal önállósítsa magát. Egy része nem is akar önállóan működni, hanem vagy állami szolgáá&otykaíhs, vagy valamelyik nagy vállalat — értjük ezt mérnökökre — kötelékébe igyekszik jutni. Az eredmény pedig semmiképen sem kielégítő. Közhivatalaink nem elegendők az év- ről-évre talán legnagyobb számmal jelentkező jogvégzettek befogadására. Ezeknek egy része ügyvédi irodában sínylődik, a másik részével állami, vagy községi hivatalaink segédhivatalaiban találkozunk, hol mint napidijasok kénytelenek működni oly silány bérért, ami igazán indokolatlanná teszi a drága és sokaknál bizony keserves egyetemi éveket. Egy kis része jut csak valamelyes exisztenciához mint állami hivatalnok, vagy mint önálló irodával rendelkező ügyvéd, de ezek legnagyobb része szintén vegetál s épen ez adja annak a magyarázatát s ez teszi indokolttá azt, hogy az ügyvédek legnagyobb része ügynökösködni kénytelen. Kevés kivétellel ugyanez áll az orvosokra is. Kórházaink az évről- évre jelentkező uj orvosok igen kis részének adhat alkalmazást. Bizony igen sok orvos boldog, ha egy 400 íorintos községi orvosi állást kap valamelyik kis faluban az Isten háta megett. Talán legkeservesebb és legel- szomoritóbb a mérnökök helyzete. Ez annál inkább szomorú, mert közgazdasági viszonyainkra vet élénk világot. Országunkban a gyár nagyon kevés, iparvállalataink tengődnek s ily körülmények között elképzelhető, hogy mérnökeinkre, kik az egyetemből kikerülnek, nem valami rózsás jövő vár. Egy-egy 40—50 forintos rajzolói állásra jelentkezők legnagyobb része bizony diplomás mérnök s még tekintetbe véve ezen körülményt is, igen nagy azok száma, kik jóíor- í ián éheznek, a kiket egyáltalán rrm tudunk foglalkoztatni. A tanárok sorsáról igazán jobb egyáltalán nem is beszélni. A legnagyobb részének a leckeadás s ccrrepetitoroskodás jut osztályrészül, Az itt elmondottak bizony szomorú dolgok s most ily körülmények között csupán a szülőkön áll, h )gy ez a tarthatatlan állapot megváltozzék. Ez évtizedek előitéleté- r; g közönyének és nembánomsá- gának megfelelő reakciója. Nem bírunk foglalkoztatni annyi diplomás embert ? Adjuk tehát olyan pályára gyermekeinket, amely jelen viszonyainkat, fejlődő iparunkat, kereskedelmünket tekintve legalább bizonyos mértékben garanciát nyuj t arra nézve, hogy a pályavégzettek számára biztos megélhetés nyilik. Az önálló vámterület meghonosításával, — amelynek 1917-re való megvalósitása immár kétségtelen, —- ezer és ezer ága fog megnyílni nálunk az iparnak és a kereskedelemnek, a melynek mindegyike biztos kilátást nyújt nekünk arra nézve, hogy gyermekeinket iparosoknak, kereskedőknek nevelve maguknak biztos exisztenciát teremthetnek. Most, amikor még tiz év van hátra, kell megkezdeni az akciót, hogy ha előáll az önálló vámterület, megvalósulása egy fejlett, képzett s minden izében modern s müveit iparos és kereskedő gárdát találjon. Meg kell szűnni ebben az országban azon nagyfokú előítéletnek, amellyel eddig is viseltettek a szőlők a nem tudományos pályák iránt, aminek azután az lett az elszomorító következménye, hogy 100 meg 100 számra szaporodott ez országban úgy is fölös számmal levő proletárok száma. A katonai pálya szintén nem megvetendő s a szülők nagyon okosan gondoskodnak gyermekeikről, ha bármelyik katonai akadémia gondjaira bízzák gyermekeiket. Különösen kívánatos volna, ha a haditengerészetet keresnék fel számosabban, mert e téren a magyar elem úgy is nagyon kis mértékben van képviselve. A kereskedelmi és ipari pályák előnyét és országunk jövő gazdasági kialakulását tekintve fontosságát is nem győzzük eléggé hangsúlyozni. Ipar és kereskedelem ez a két tényező, amely manapság a Ä pótolhatatlanok. (Színházi leleplezések.) Heine egy barátjához irt levelében két dolgot mond pótolhatatlannak : a napsugárt s önmagát. Ezek nólk ül — mondja a fordulatok nagy mestere — nem volna képes a tavaszt megzengeni. Az opera tagjai jóval szerényebbek ; — a világot jelentő deszkákon mindenki csak saját magát tartja pótolhatatlannak. És a pótolhatatlanok érzése, az ambíció e szu- perlativusa, sehol keblet úgy nem dagaszt, orrhordozást oly fennhéjjá- zóvá nem tesz, mint az énekművészet légkörében. Ott mindenki Isten kegyelméből való színpadi királynak tartja magát, ki zsarnokilag uralkod- hatik sziveken s füleken és könyökig a színházi pénztárban. Egy énekessel sok mindent el lehet hitetni, de azt soha, hogy őt más valaki méltóan pótolhatja. Mindegyik a babonás meggyőződés szívósságával hiszi, hogy torkában milliók rejlenek és nem győz eleget csodálkozni, hogy az igazgatóság azokat nem folyósítja. A magánéletben általában igen csendes, nyájas emberek, sőt bizonyos nyárspolgári vonás sem hiányzik ló nyűkből. Értenek hozzá ólire verni a garast és megháziurasodni, de ha szerepről van szó, ha művészi képességük, hangjuk, játékuk kerül szőnyegre, akkor azonnal megbokrosodott félistenekké válnak, kiket pótolni maga Jupiter, az olimpi intendáns, sem volna képes, ki pedig a rendes költségvetésen felül aranyesővel is tudta honorálni saját külön primadonnáit. És ez érzés közös a hőstenorral, közös a legkopottabb kasírozott lándzsát hordozó nómajátókosokkal. Csak nemrég történt, hogy egy olasz kórista, ki mint tenorszebund derekasan helyt ált, a pótolhatatlanság érzésének viszketegsógétől elkapatva, kétszáz forintnyi gázsijavitást kért. Megtagadták. A karok dalosa mélyen felháborodott az igazgatóság e süketséggel vegyes vakságán ; ott hagyta az operát és Becsbe szerződött. Szentül hitte, hogy pótolhatatlan űrt hagyott maga után, hogy nála nélkül a karok összemennek, a műsor megbomlik, sőt titkon remegett, hogy becsukják az operát. Végre is ő nem tehet róla. Mohón olvasta Bécsben a budapesti lapokat, kereste a skandalumokat, melyeknek okvetlen be kellett következniük távozásával. Nem győzött eleget csodálkozni, hogy a lapok csak mások által előidézett skandalumokról adtak hirt. Ez azonban nem feszélyezte őt abban, hogy Bécsben épp oly nélkülözhetetlennek ne tartsa magát s ehhez képest ott háromszáz forint gázsiemelóst kórt. Mikor a szűkkeblű bécsi intendatura ezt megtagadta, visszaszerződött Budapestre, hogy ne távol, hanem jelenlétével demontsrálja pótolhatatlanságát, A minap a „Zsidónő“ előadása után az öreg Ellingerrel együtt jöttem ki az operából, a ruhatárban betten segítettünk neki fölöltőjét föladni. Az agg hőstenor azt kódi tőlem: — Nos, mit szól a mai előadáshoz? — Rég nem láttam ily csekély közönséget. — Csekély közönség . . ? No bizony, hát mórt nem énekeltetik velem Eleázárt? Persze ma már mindenki azt hiszi, hogy Eleázárt énekelni tudja. Ahhoz hang kell, uram, hang ! És a nyolczvan éves agg szemében ifjonta lobogott a pótolhatatlanság érzésének villamos tüze. Mikor az öreg Stóger hazajött, azt kérdi tőle egy ismerőse, hogy látta-e már az op eraházat ? — Láttam — mondá a kiérdemült tenorista vállvonitva — nevetséges az egész, most építenek operát, mikor nincs tenoristájuk. Kidobott pénz az egész . . . A rátartiság különösen azoknál az énekeseknél éri el a zenithet, kik külfölről jöttek haza. Találóan jele- mezte ezt egy hang nélkül szűkölködő, de jó humoru bécsi baritonista, mikor Becsbe hazajött egy kollégája azt kérdezte tőle, hogy tanult-e valamit útjában ? — Tanulni, nem igen tanultam, hanem arrogáns lettem. Ugyanez a baritonista egy apró- cseprő duodéc német hercegség udvari színpadján vendégszerepeit, de Róth Fülöp kárlsbádi ezipőraktárát ajánljuk a t. vevő-közönségnek, mint legolcsóbb bevásárlási forrást. Közvetlen a Pannónia szálloda mellett. — Szatmár és vidéke legnagyobb cziporaktára. W“ a nyári idényre megrendelt úri, női és gyermek-lábbelik, — valódi box és sclievraux bőrből xészüLt ezipők a legdivatosabb kivitelben. — ..
