Szamos, 1906. május (38. évfolyam, 35-43. szám)
1906-05-20 / 40. szám
2-ik oldal SZAMOS 40. szára véget a török háborúnak s ő kész elvállalni a békeközvetités szerepét. A Bocskay-féle fölkelés nem lázadás volt, melyet rombolás vágya vezet, hanem az a mély belátástól támogatott követelés, hogy a császár világpolitikája mellett nemzeti politikát folytasson, a nemzeti állam megerősödjék. Bocskay István megérte még eszméinek diadalát. A bécsi béke egy időre helyreállította az egyensúlyt király és nemzet, erőszak és lelkiismereti szabadság között. Igaz, hogy csak egy időre, mert azokért az eszmékért, melyeket zászlójára tűzött, még sok hazafi vérének kellett omolnia, de kétszázötven év múlva mégis olyan uralkodónk állott a nemzet élén, ki egész teljességében megértette a Bocskay eszméinek örök igazságát. A bécsi béke háromszázados évfordulóján a Bocskay nagy alakjára száll most vissza a nemzeti emlékezés. Az utókor magát becsüli meg azzal, ha emlékének ünnepeket áldoz. Legyenek ez ünnepélyek a lelkekre termékenyítők s a Bocskay eszméi mint örök igazságok éljenek és erősödjenek az utódokban a nemzeti és lelki- ismereti szabadság védelme érdekében, ha ezek nevében kell hoznunk áldozatokat! Nyílt szó a nyílt levélre, Varga Benő kedves barátomhoz. Kedves Benőm ! — Mindenki előtt bocsánatodat kérem a késedelemért, hogy a „Szamos“ 33-ik számában hozzám írott kedves soraidra nem voltam képes eddig válaszolni. Halomszámra közbejött halaszthatatlan dolgaim s még más is, amit csak te erezhetsz meg, — gátoltak ebben. Az az érzelemvihar, mely lelkemen átzugott, midőn te a régi, kedves napok emlékét pár ecsetvouással elém varázsiád, hát az nem engedte hamar felvenni a tollat, mert nyugalom, az én, egyszerűséghez szokott lelkemnek csendes szemlélődése kellett ahhoz, hogy tisztán lássak, halljak és gondolkozzam. Itt életemnek hanyatló borszakához érve, itt érzem azt, mily kevés teremtő erővel rendelkezik az ember, mily keveset tehet, alkothat ahoz képest, a mit nemes ambitióval, ifjú lelkesedéssel s talán még egyenértékű akaraterővel is megrajzol magának azon a munkatéren, hova teljes viruló épségben a gondviselés őt beállította. Az a kép, mit egykor ón is, 36 évvel ezelőtt megrajzoltam magamnak, bizony' nagyon szép, ideálisan elragadó alkotásra hivott engem s megaranyozta életem küzdő törekvéseit, de hát micsoda emberi tervezgetés- nek és minő rajongó léleknek álom szövetei nem avulnak el az idő vasmarka hatása alatt ? Vájjon minden mi, mesterinek vélt épitgetóseink kiállhatják-é a fejlődő és rohanó kor szellemének kritikáját ? Midőn igy felteszem magamnak ezt a kérdést és tapasz'alati életfilozófiámmal próbálok arra megfelelni, bizony gyarlóan s az előre meghatározott útvonalon igen szegényesen fest a kép, mely egykori keretében megavultnak s bizonyos tekintetben és különösen egyes vonásaiban csak másolásnak tűnik fel szemem előtt. És a mikor igy lebecsülöm becsületes törekvésem és munkám eredményét, valóságos teherként nehezedik, lelkemre az a felém özönlő jóakarat és őszinte üdvözlet sokszoros megnyilatkozása, mely nem várt és nem remélt kitüntetésem alkalmából engem, egyszerű otthonomban felkeres. Teherként, mert hiszen ón tudom legjobban, hogy tulajdonképpen nem történt az én életemben semmi egyóbb, mint az, hogy igaz lélekkel szerettem hivatásomat s igyekeztem, bár gyarló emberi erővel megtenni mindazt, ami kötelességem, ami a kitűzött czól elérését biztosítja s legfeljebb annyit tartottam szem előtt, hogy munkaeszközeim épek, egészségesek és használhatók maradjanak s a fejlődés szelleme mindig ébren találjon enge- met és kicsiny körömben a haladás útvonalán avult eszközök ne akadályozzanak az ópitgetósben, hanem a tisztultabb felfogás, a pontos készenlét frissen tartsa fent akaraterőmet. Nos, édes barátom, — azt hiszem, ennyi minden becsületes embernek kötelessége, aki a közjó érdekében kiván munkálkodni és a kinek ép lelke s helyes gondolkozása van. Ez a kötelesség teljesítés pedig, — ha talán méltánylást kívánhat is, még nem érdem, hiszen kevesebbet tenni: ha- szontalanság, csak sablonosán huzni a munka jármát és nem érezni annak felmagasztositó édes gyönyörűségét. : lefokozása az emberi méltóságnak. Ám találjon méltánylást a hű, a becsületes munka, nem az egyénért, maga a közjó érdekében történik ez ; de tulságba ne essék e méltánylásnál még a jó barátok, még az egynemű hivatás mezején munkálkodó kartársak szeretetéből fakadó megnyilatkozása sem — soha. Mese a domboldalról. A gyermekek sóskát szedtek a domb oldalán, a domb voltaképpen a nagy lucernáskert vége volt, amely lanká- san ereszkedett le a faluvógi szántóföldeknek. Puha, selymes gyep födte a hegyoldalt. Néhol magasra nőtt a fü, a melyben a gyerekek kacagva meghemperegtek. A sóska-szedés lassan ment. Hol egy kékszemü ibolya kukucskált ki a lóhere levelek és füvek közül, hol egy-egy zöldszinü, aranyszarnyu bogár nyújtózott el a pitypanvirágok sárga himporában. A gyermekek diadalmasan csaptak rá erre is, arra is s a sóskát majdnem, hogy elfelejtették. A fiú eleven, fürgeszemü rövid- nadrágos gyerek volt, a térde a me- melyet pirosra csípett a csilán, kibújt a rongyos nadrágocska alól. A kalapjával csapott rá az aranyszárnyu bogárra, hogy el ne repüljenek, pedig ezek a kis állatok olyan lusták voltak, mint holmi kövérkés asszonyságok. A lány a kötényét terítette rá az ibolyákra, mintha azok is elrepülnének. Ilyenkor felcsillant a szeme, amely olyan kék volt, akár a réti ibolya. A lucernáskert túlsó végén Rádi, a csizmadia verte feleségét. A lankás dombról be lehetett látni az udvarukba. A lábszij suhogott az asszony hátán, aki jajgatott, sivitott, ahogy csak a torkán kifért. A két gyermek szepegve bujt le a fü közé és mint két kis megijedt nyúl figyelt arrafelé. A csizmadia, úgy látszik, kifáradt. Bement a házba, az asszony pedig kiült a konyhaajtó elé és ott sirdogált a napon. A műhely nyitott ablakán át kihallatszott a mester dühös kalapálása. A két gyermek lassanként lecsila- podott. A fiú szóllalt meg büszke és önérzetes hangon. — Az én apám is ellátja az anyámat. Kötéllel. Az jobban fáj. — Hát nem szereted az anyádat ? — kérdezte a leány. — De igen, hanem az ón apám kötólverő. — Az enyém kovács! mondta ki, fölcsillanó tekintettel a leány. A fiú fitymáló hangon jelentette ki: — Az semmi! — Miért? A fiú nem felelt. Mintha nem volna érdemes a feleletre ez a kérdés, gőgös hangon mondta tovább: — Az én anyám nem is szereti az apámat! A leány csodálkozott. — Igazán ? — De még milyen igazán! Utálja. Elhallgattak. A fiú sóskát fedezett fel, marokkal letépte és enni kezdte. — Hát az apád ? — Kérdezte nagykésőn a leány. — Bolond! Ő igen. Hiszen azért veri, mert szereti. Ne érts félre, édes barátom, nem a te nyílt leveledet terheli ez a panasz, hiszen az a sokaság között is értékes és kedves nekem a múltba pillantó emlékezésért. Ez a levél csak alkalom nekem arra, hogy nyíltan megmondjam én is, mi nekem és más hasonló gondolkozásu embernek is a teher; mert hiszen a jólelkü és a ragaszkodásszülte megnyilatkozások igen sokszor emberimádásszerü útra tévednek, ami ellen egész életem komoly tiltakozás és melynek láttára önkéntelenül is az a kérdés tolul ajkamra: mit tettem, vagyis inkább mit vétettem én szegény falusi iskolamester, hogy ezeket nekem el kell hordani? Nem a helyes és igazságos elismerés ellen foglalok itt állást, emberileg nem zárkózom el magam sem eunek megnyilatkozása elöl, hiszen nem az egyént, hanem az ügyet és azon testületet, amelyhez az egyén tartozik, teszem mérlegre itt mindannyiszor s ezekért szükséges sokszor a közvélemény helyes megnyilatkozás?. És amennyiben az engem ért kitüntetés becses előttem, az abban nyer teljes magaslatot, hogy a tanítói munka és ehhez kapcsolt tanítótestület nyeri el ez esetben s minden hasonló alkalomban is az elismerést, az érdemkoszorut a társadalom magasabb fóruma részéről. Ez a valódi érték, az egyén megbecsülésében a testület igaz értéke s megbecsülése. Es épen azért óvakodnunk kell az egyén túlságos ünneplésétől. Iskolamesteri terhem nekem könnyű s igám gyönyörűséges vala mindig s ha valamit mégis építhettem, az a boldogsága, csendes nyugalma az én lelkemnek. A külső fény, a hangos dicséretek ne háborítsák meg soha az ón csendességemet. Isten áldjon téged tieiddel. Krassó, 1906. május 15. Hived : Sinket Lajos. .m A „Szamos“ eredeti táviratai. Bécs, május 19. Wekerle miniszterelnök, ki ma reggel ide érkezett, délelőtt megbeszélést folytatott Zichy Aladár miniszterrel ; majd Daruváry kabinetirodai főnökkel tanácskozott. Később fölkereste az osztrák miniszterelnököt. A két miniszterelnök tanácskozása, a melyen a monarkia mindkét államát érintő kérdésekről volt szó, mintegy másfél óráig tartott. A miniszterelnök délben a Hofburgba ment, hol a király kihallgatáson fogadta. A minisz— Na! — Miért na? Amikor veri, mindig azt mondja az anyámnak; Ha nem szeretnélek, rád se tenném a kezemet. — Szegény ! — Ki? — Az anyád. — Nem árt neki. Mórt olyan? — Milyen ? A fiú elgondolkozott. Ezen a kérdésen megakadt s bár akart rá felelni, nem találta meg a helyes kifejezést. Valami motozkált a fejében, de nem volt tisztában a lényegével. Végre is kurtán, ridegen vetette oda a választ: — Hát olyan! A leány nem mert kérdezősködni. Lebujt a fü közé és kereste a sóskát. A mezőn árnyak szaladtak keresztül. Hirtelen uj bogarak szárnyaltak fel valahonnan a fűzfák felől. Szúnyogok, amelyek csak alkonyatkor indulnak útra és telimuzsikáljak a levegőt halk, egyhangú, agyörlő melódiával. Egy fa sudarán megkoppant valami. Barna- hátú, fehércsipkés, feketehasu cserebogár volt. A kis leány felsikoltott: — Jaj mindjárt este van. Haza megyek, mert megvernek. A fiú megvetőleg mondta: — Ah, te rongyos! látszik, hogy csak lány vagy. Éngem nem vernek meg. Nekem haza sem kell menni. — Miért? — Mert az apám vásáron van. A te apád nem megy vásárra ? terelnek jelentést tett a királynak az országgyűlés megnyitásával kapcsolatos ügyekről. A miniszterelnök ma visszautazik Budapestre. * Budapest, május 19. Tóth János, a képviselőház ház- nag.yja ma megtette az utolsó intézkedéseket a hétfői ülésre. A Ház képe egészen megváltozott, miután a miniszteri székeket a szélső baloldal felé terelték. A miniszteri helyeket teljesen kicserélték, az uj rendezés szerint a miniszterek a következő sorrendben fognak ülni: a szélsőbal- oldalelőtt Kossuth Ferencz, Apponyi, Polonyi, középen Zichy Aladár, Darányi, azután Jékelfalussy, Andrássy, Wekerle. Ami a képviselőház alelnöki állását illeti, erre nézve ma Kossuth több újságírónak kijelentette, hogy állja a paktumot, mely a szövetkezett pártok között létre jött és pártjának csekély töredékével szemben ragaszkodni fog ahhoz, hogy az elnöki állások az eddigi arányokban osztassanak el. * Választás. Újbányán a mai képviselő-választáson dr. Wildfeuer Károly néppárti jelöltet egyhangúlag képviselővé választották. * Toldy Ferencz hírneves iró özvegye ma Budapesten elhunyt. HÍRROVAT. Meghívó. Tisztelettel felkérem Szatmár- vármegye törvényhatóságának tagjait, szíveskedjenek a tavaszi rendes közgyűlés fontos tárgyainak előzetes megbeszélése s lehetőleg egyöntetű megállapodás céljából Szatmáron, a Károlyi-ház termében 1906. május 23-án d. e. 11 órakor tartandó megyei értekezleten megjelenni. Több megyebizottsági tag megbizásából Dr. Böszörményi Emil. Felkérjük laptársainkat e közlemény átvételére s lapunk olvasóit arra, hogy mivel ezen értekezletre külön meghívók nem bocsáttatnak ki, szíveskedjenek saját körükben a megyebizottság tagjaival az értekezlet idejét és célját közölni s a megjelenésre felhívni. * Érettségi kormánybiztos. A szatmári ref. főgimnáziumban tartandó érettségi vizsgálatokra a kormány dr. Ferenczy Zoltán egyetemi nyilv. rdk. tanárt és egyetemi könyvtár-igazgatót, — Nem. Az enyém igen. Ujjé, milyen nagy szekér viszi, csupa kötél van rajta. Most is elment messzire. Csak este j jön haza. Arról né ! A fiú diadalmasan mutatott az országúira. Az országút a domb kaptatóján ereszkedett le. Most egyszerre a domb tetején egy nagy szekér tűnt fel. A szekér oldalához sátorfák voltak kötve, az egész szekér tele volt rakva ládákkal. Az egyik láda tetején egykedvűen ült egy bozontos szakállu ember. — Az apa! — kiáltott fel örömmel, de némi félelemmel a fiú és a lucernáson keresztül rohant ki az országutra. A leány sietve kapta fel kötényébe a sóskát és futott a fiú után. Nem mert egyedül maradni a mezőn. A fiú átvetette magát a lucernás kerítésen és kiszaladt az útra. Az apja észrevette. — No, mit akarsz? — szolt közömbösen a láda tetejéről. — Mért csatangolsz erre ? — Az édes anyám elhajtott házul . .. — No né! Bizonyosan gazember voltál ? He ? — Nem. Aszonta estig eljátszhatom valamerre. — Aztán ? — Aztán ott van a Kerekes! — Mili? . . . Hördült fel egyszerre a kötólverő hangja.
