Szamos, 1905. november (37. évfolyam, 88-96. szám)
1905-11-09 / 90. szám
SZAMOS 90. szán?. 2-ik oldal Mi a közeledést december 19-ig valószinünek, a helyzet logikájából kifolyónak tartjuk s ennek mutatkozó jeleit komolynak tekintjük s ezzel kapcsolatban nem tartjuk kizártnak azt a lehetőséget, hogy uj választásra, uj izgalmakra csakugyan nem lesz szükség. Közművelődési) É jelen állapota.*) Nem foglalkoztam még vidéki irodalmi életünkkel s ha erre csak most térek át, indokolom azzal, hogy ez az a terület kulturális életünk tágas mezein, melyre legmélyebben szántottunk, Más kérdés az, vájjon jól vetettünk-e s tevékenységünknek megvan-e a bő aratásban jutaima ? ! Az eredmény e téren sem kielégítő, a magyar közönség nem olvas. Errőí szomorú tanúságot tehetnek a könyvkiadók és a szerzők, de még szomorúbban az összehasonlító statisztika a magyar és külföldi szerzők munkáinak kelendőségéről, valamint az a tény is, hogy csak elvétve kerül a piacra a könyv, mely második és több kiadást érjen, szintúgy, hogy Jókai kivételével talán egy írónk sincs, ki irói tiszteletdijaiból vagyont gyűjthetett volna. Nem olvas a magyar közönség kevés, sőt elenyésző csekély kivétellel, egyebet a napilapnál s abban is a politikai részt és a napihirek, események rovatát, már az irodalom és művésze; rovatainak alig vau közönsége. Könyves polczo- kat a lakásokban alig látunk s valóban úgy áll ma a dolog, hogy az a néhány diszmü, a mit a „szalon asztalokon“ látunk, inkább azért van ott, hogy dísztárgy, szobadísz legyen, semhogy a tulajbonos könyv- és iroda- lomszeretetéröl és pártolásáról tenne tanúságot, Mindezért pedig általában a közönséget szokás vádolni. Pedig a közönség kevósbbó hibás, mint azok az intézmények, melyeknek hivatásuk lett volna a magyar közönséggel az olvasást megkedveltetni. De kevésbbé hibáztatható a közönség már azért is, mert az elfogulatlan szemlélő rövid megfigyelés után is arra a tapasztalatra jut, hogy íróink „irodalmi“ termelése nem felel meg a várakozásnak. A mi íróink nem követhetik becsvágyaikat, hiszen kevés kivétellel mind újságot írnak s csak elvétve vannak sajnos azon helyzetben, hogy tehetségüket nagyobb alkotásokra fordít sák. Lehet-e őket ezért hibáztatni ? Nem. Ismétlem, ép úgy megvan a * Részlet Balogh Bertalan „Magyar Nemzeti Közmiivelés“ ez. röpiratából. joguk a tisztességes megélhetésre, mint mindnyájunknak e földön, a szövetségben részes egyesületekre tehát az a feladat vár. hogy íróink asztala mellől űzzék el a merkuri gondokat s őket, magukat az Írókat, vezessük vissza .. múzsák illatos berkeibe Megdönthetetlen igazság ugyanis hogy az iró tollát, a festő ecsetjét, a szobrász vésőjét a közönség Ízlése vezeti. A mi végül magát a szorosan vett vidéki irodalmi életet illeti, megfigyeléseim közepett úgy latom, hogy itt is, ott is elszórtan mind nagyobb és nagyobb lendülettel lép föl. A szabad liczeumokat már több váró sunkban szép eredménnyel folytatják, irodalmi ünnepélyekről, felolvasásokról a napilapok mind sűrűbben hoznak értesítést, de arról, hogy ezek az ünnepélyek, felolvasások rendszere sittetnónek, hogy a közönséget mentül sűrűbben gyűjtenék össze egy két órára tisztán irodalmi élvezetekre, szóval, hogy ezek a felolvasások az egész ország arra alkalmas városaiban rendszeresittettek volna, erről, ismétlem ma még nem lehet beszélni. De kell beszélni ! Sőt meg is kell csinálni. Még pedig közös erővel, nem széttagoltan, mint most teszszük, hanem egymás támogatása mellett. És most végre áttérek arra, mit tesznek közművelődési egyesületeink a magyarosítás érdekében. E tekintetben közművelődési egyesületeinket két külön osztályba kell soroznom, nevezetesen vannak egyesületek, melyeknek működési köre tisztán magyar, és vaunak, melyek tevékenységüket nemzetiségi vidéken folytatják. Önként merül föl tehát a kérdés, vájjon vár-e valamely feladat tisztán magyar lakosságú vidékeken a magyarosítás szempontjából a közművelődési egyesületekre ? ! Igen és pedig fontos. Ez a feladat a magyarság erősítése és megóvása idegen befő lyásoktól. Lehet, hogy egyedül állok véleményemmel, mégis minden habozás nélkül kijelentem, miszerint nagy veszélyt látok abban, hogy magyar népünk kezd kivetkőzni százados szó kásáiból u. u. szépmüvészetét, melyet háziiparilag űzött, kezdi elhanyagolni, nyelvét idegen szavakkal keveri, teljes mértékben rabja az alkohol élvezetének s ennek folyományaként erkölcseiben eldurvul. Mint már említem, az iuteligencia utánzásában di valtá tette a jellemével homlokegyenest ellenkező idegen szokások használatát, karakterisztikus házi eszközeit elhanyagolta s ma bútorban, kelmében, házi és gazdasági eszköze iben u. n. „bécsi rongyokat“ használ, nyelvét idegen szavakkal keveri, szóval azon az utón van, hogy a maga mivoltából teljesen kivetkőzzék, azaz többé nem „magyar paraszt“, hanem magyarul beszélő paraszt lesz. Mennyivel inkább kell nemzetfenntartó munkát teljesíteniük azon egyesületeknek, melyek nemzetiségi vidékeken alakulta«, a melyekre tehát az a nagy feladat vár, hogy idegen nemzetiségű polgártársainkat hazafias érzésükben és nyelvükben egyaránt magyarrá tegyék. Nagyon jól tudom, hogy e tekintetben sokan azt vélik, miszerint mi okból avatkoznának a helyi jellegű közművelődési egyesületek az első sorban magyarositási czélzattal alakult erdélyrószi, felsőmagyarországi, dunántúli és délvidéki magyar közművelődési egyesületek ügykörébe. — tízó sincs erről. Nem ezt gondolom, hogy beleavatkozzanak, hanem azt, hogy velük karöltve dolgozzanak. — Miért ? Mert a czól oly' fontos, hogy nem lehetünk elegen, a kik annak diadalrajutása érdekében fáradozzunk és do'gozzunk. Minden egyes polgára a hazának, ki a magyarosítás iránt érdeklődik s tenni akar, számokban ki nem fejezhető nyereséget jelent az ügyre s minden közművelődési egye sülét, mely a magy'arositás munkájából részt kíván, egy uj szigetet jelent, melynek paliján a pánszláv, dákoromán és az altdeutsch aspirációk ha jótörest szenvedhetnek. Nem hiszem, hogy az említettem országos jellegű közművelődési egyesületek ne fogadnák szívesen a helyi jellegű egyesületek közreműködését, hiszen érdekük, hogy a területen, hol működésűket folytatják mzntül több pontról intézzék a támadást az idegen aspirácziók ellen s mentül több ponton védjék a kevés magyarságot, mert ez a kettős küzdelem vau hivatva megnyerni a magyar nemzeti állam diadalát. És most tisztelettel kérdem, mit tesznek különféle elnevezésű társa- dadalrai egyesületeink, melyek a közművelődés szolgálatában állanak s a melyeket ón röviden egy' gyűjtőnév '„közművelődési egyesületek“ néven nevezek, ismétlem, mit tesznek a magyarság erősítésére és idegeu befolyásoktól való megőrzésére? — Kérdem továbbá, folytatnak-e ezen egyesületek bármely akciót az egész ország lakosságának megmagyarositása érdekében ? * Évek óta foglalkozom a gondolattal, miként voina lehetséges az egész magyar társadalmat a magyaros, kultúra iránt való közönyéből felébreszteni. Lehet, hogy sötótebben látok a valónál, de nekem mégis úgy tetszik, mintha nagyon kevés honfitársam volna áthatva azon kötelességektől, melyek az államf'entartás munkájában mindnyájunkra várnak, mintha a nagy tömeg nem tudná, vagy' nem akarná felismerni azokat az állami feladatokat, melyeket nem a törvény betűi, hanem a hazafiui érzéstől áthatott szív parancsol. A vágy, hogy a magyarság nagy tömegeit lássam nemzeti államunk teljes kiépítésének nagy' munkájában közreműködni, adta a gondolatot, hogy közművelődési egyesületeinket tömörülésre, a gyakori érintkezés keresésére a közös czélok szolgálatában egyesülésre, szövetségre hívjam föl. Teljes lelkemmel meg vagyok róla győződve, hogy e tanulmányom közreadásával nem ártottam. Talán inkább használtam. Legalább is használni reményiek. Sötét színekkel festettem. Ám a festő nem festheti kópét más színekkel, mint a minőnek a valóságban látja. En is igy tettem j s gondolom : híven festettem. HÍRROVAT. * Előléptetések a közöshadseregnél. A szatmári cs. és kir. 5. gyalo g- ezrednél e hó 1-sö napjával Baibiezer Vilmos és boldogfalvai Bartl Róbert hadnagyok, főhadnagyokká léptek elő. * Szerenád. Azon alkalomból, hogy Őfelsége a király Kiss Zsigmond szatmári dandárparancsnokot tábornokká léptette elő, a helybeli m. kir. honvéd ezred tisztikara a honvédzenekar által e hó 4-ón este szerenáddal tisztelte meg a népszerű tábornokot. A honvéd zenekar ez alkalommal szebbnél szebb darabokat adott elő, a melyeket az egybegyült sétáló közönség nagy élvezettel hallgatott végig. A szerenád alkalmával a helybeli honvéd gyalogezred összes tisztjei is kivonultak. * A püspök eskütétele. Szatmár uj püspöke dr. Mayer Bála. többi kinevezett püspök társaival együtt, a hivatalos esküt e hó 4-én délelőtt tette le Őfelsége kezeihez, a bécsi Burgban. Az eskü lététéinél ez alkalommal jelen voltak : Lukács György vallás- és közoktztásügyi miniszter, Csekonics Endre gróf zászlós ur és Vórtessy Géza miuiszteri tanácsos, ki az eskü-mintát ol/asta fel a püspökök előtt. Az uj püspök mint értesülünk a jövő óv márczius havában foglalja el uj székhelyét. * Áthelyezés. Az igazságügymiuisz- ter Kádár Ferencz naszódi kir. járás- birósági írnokot a szatmárnémeti kir. törvényszékbe helyezte át. * Visszahelyezés. A szatmári Jézus-társasági atyák rendházához Páter Tamás Jánost a rend kormányzósága újból visszahelyezte. Végre rózsaszínű, pici csőrével a szárnya alá nyúlt s kiszakított hirtelen engemet, Szegény pihegő vadgalamb ! Ez volt első fájdalma, mert még eddig soha sem szenvedett. — így kerültem ón a fészek pelyhes fenekére. Nemsokára már három kerek fehér tojás pihent keblemen. Hány éjét és napot töltött a gondos anya a fészekben, melengetve, költve a szunyadó kicsinyeket» Egy napon aztán a tomboló vihar egy letört súlyos gályát dobott a fészekre s az aláhulló törött faág két tojást könyörtelenül összezúzott. Nem is beszélek a lesújtó gyászról, amely mint komor, sötét felhő borította el a szülői bánatos sziveket. Egyetlen vigaszuk a harmadik tojás maradt, mely nemsokára szépen megrepedt s a nyíláson át vígan mutatta parányi csőrét a várva-várt vadgalamb fiók. Nyolc napra már fölöslegessé vált a szűkre szabott, békés, meleg bölcső, mert a család pihegő uj tagja ugyancsak bátrau tartá magát a szomszédos lombon. Én a fészek fenekéről dobogó szívvel, éber figyelemmel kísértem a vidám kis galamb vakmerő szárnypróbálgatásait. Es ime! Az első siker megszéditó a kedvenc fejecskéjét s midőn szár nyait szerte boutá, hogy a magasba szálljon, hirtelen a mélységbe zuhant s kiömlő friss, meleg vére pirosra feste olt alaut a zöld vadvirágokat. Szegény vadgalamb-anya ! Kétségbeesve sirt, zokogott egyetlen magzata szétroncsolt testén, azután visszatért a már üres fészekbe s szárnya alá rejtvén fejét egész nap mozdulatlan maradt helyén. Este felé a kastély felügyelője észrevette a kis holttetemet. „Nini, mondá, ott fenu fészket látok. Lehozom azonnal.“ Le is hozott bennünket s a vadga- lamb-pár most gyermek s hajlók nélkül ki tudja, hová-merre szállt ? A fészket pedig a kastély nagytermébe vitték, ahol egy tiszta fehér függönyös ágyban egy szenvedő gyermek pihent. Soha sem felejtem el láztól égő, lángoló két orcáját. Teste átlátszó volt, mint a hegyi finom kristályüveg, mintha lobogó gyertya égett volna keblében, mélyen odabenn. Tán szabadulni vágyó, röpülésre készen álló lelke volt az örök elválás, az örök búcsú küszöbén. Szemében csodás tűz égett, pattogott s oly szende szépség mosolygott, minőt az élet reményteljes, virágos tavaszán is a földön csak ritkán találhatunk. A leáldozó nap egy halaváuy sugara lopózott be a nyitott ablakon s mosolyogva csókolgatta, aranyozta meg a beteg barna, sürü fürtéit. Az ágy közelében egy megtörött barna asszonj' ült; csak nem régen is szépnek, fiatalnak kellett lennie, de a gondok terhe alatt összeroskadt s arcán, homlokán széles barázdákat szántott az aggódó fájdalom. Szeme éjfekete, fényes és jóságos volt, mint a haldokló gyermeké s ha egy erősebb köhögás gyötörte betegét, a szegény asszony ijedten összerezzent, mintha nehéz vaskalapács ütése érte volna. A felügyelő odanyujtá az üres fészket s igy szólt: „A kis fiú számára játékszernek hoztam. Mindig kért, mig egészséges volt, hogy szerezzek neki egy madár fészket.“ „És a kicsiny hova lett?“ kérdó a szomorú nő. „Repülni próbáit s lezuhant.“ Áz anya keskeny, fehér kezével lassan végigsimitá homlokát és üalk hangon válaszolta : „Köszönöm, de fiam nagyon beteg, nem játszhatik.“ A felügyelő távozott és magával vitte a fészket s benne engem is. — Már sajnálni kezdtem a kis beteget és édes anyját, szerettem volna tovább is velük maradni, amidőn a felnyitott ajtón beömlő levegő a fészek fenekéről a földre, az ágy felé sodort engem. A gyermek észrevett, forró kis kezével felemelt s égő, piros arcához szorított: „Édes jó anyám, igy szólt, az én őrangyalom van mellettem, ime egy toll, egy selymes pihe felém terjesztett, engem védő fehér szárnyából ! Nagyon boldog leszek, ha látni, szemlélni fogom égi ragyogó arcát. Hiszen te tudod, kis jó anyám, hogy ha a gyermek beteg, az őrangyal őt szárnya alá keblére szorítja s úgy repül vele a bennünket szerető jó Istenhez. De most már fázom, reszketek, szeretném, ha ilyen édes pelyhek melengetnének. Nézd, nézd, mily puha, mily nagyon kedves. íme, néked adom.“ A bánatos hölgy egy gombostűvel keblére tűzött engem. Aztán amikor oly halvánnyá, oly fehérré lett, mint én voltam, még mélyebben hajolt a kék függönyös kis ágy felé s forrró ajkait zokogva tapasztotta oda az elnémult fiú jéghideg homlokára; A gyermek meghalt. Hófehér lelkét menybevittók a hófehér angyalok. A gyászbaborult nő egész éjjel a
