Szamos, 1905. április (37. évfolyam, 27-35. szám)
1905-04-27 / 34. szám
2-ik oldal SZAMOS 34. szátn „ azért nagy idegenkedést tanúsítanak aziránt, hogy a kínálkozó rendszeres háziipari foglalkozásra ráadják magukat. Pedig ennek a foglalkozásnak anyagi haszna mellett mily nagy volna az erkölcsi értéke is! A kisértő nyomor mennyi csábításainak állhatna ellent az, akiben megerősödnék az az öntudat, hogy munkája által a társadalomnak számottevő hasznos tagja válhatik. Meg van a kínálkozó jó alkalom s csodálkoznunk kell, hogy erre csupán 40 ember akad városunkból ! Ez az eredmény annál szomorúbb tanulságot rejt magában, mert épen ma vitatják legtöbben, hogy az állam vámterületi különválása a gyáripar fellendülésében fog kárpótolni a nyers terményeknél bekövetkezendő veszteségekért. Bizony, aggódva kérdezzük, hogy vájjon hol fognánk találni elegendő számú gyáripari munkást, mikor egy aránylag ilyen kisebb jelentőségű könnyű ipari foglalkozásra is csak 40 embert lehet összetoborozni városunkból! Érdemes e társadalmi jelenségről gondolkozni s a maga értékére leszállítani azon jóakaratu társadalmi mozgalom eredményét, melynek, ugylátszik, meddő marad az az általánosan hangoztatott felhívása, hogy : pártoljuk a házi ipart! Divat. Ma ez már nem illeszthető be a napi programmba. E nélkül is alig lehet elvégezni a nap teendőit. Ha volnának olyanok, akik talán nem tudnák, kedvökért szívesen elmondom: felkelés reggel 8 órakor, 9-ig a reggeli elköltése és a fésülő nő várása, 10-ig öltözködés, fél 11-ig értekezés a szakácsnéval és annak bevásárlás végett való elküldése, 11-ig a szobaleánynak adandó utasítások, 11-től fél 1-ig korzó, 2-ig ebédelés, 8-ig az eddigi ténykedés kipihenése, 4-ig regény és újság olvasás, 4—5-ig fogadása a barátoknak és barátnőknek, 5—7-ig ozsonna, fél 8-ig virágcsokor feltüzése és * készülés a színházba, mely után az előzetesen megállapított terv szerint összejövetel a Pannóniában. Bizony ez nem kis strapació és megvallva az igazat, sok egy gyenge idegzetű nőnek. Igaz, hogy nem szívesen, de hát mégis meg kell tenniök, ha magukat nem akarják megszólatni. És ha mind ezt tudva és látva mégis akad követelő férj, hát annak nincs szive, de esze is kevés van. Ily jelesül beosztott munkaprogramul sikeres elvégzése után, melyik asszonynak volna kedve bíbelődni a gyermekekkel, hogyan nézhetne körül háza táján s miként vehetné észre, — már ahol ez igy van — hogy bútorain újnyi vastag a por, konyhája, éléskamarája felfordulva áll? Ej, de miért is tenné, hiszen igy az udvarlónak nem kell papiros és irón a kezébe, csak az ujját, vagy a körmét jártatja végig egyes bútordarabokon és egy szép mondás, vagy egy alkalmi vers azonnal elkészül ; aztán meg igy nem áll hadi lábon szobalánnyal, szakácsnéval, kik különben is kényesek a maguk munká- jokra, teendőiket jól tudják és úgy végzik, ahogy nekik tetszik. Az kellene még csak, hogy őket utasitgassák, ez nem hozzájok méltó s inkább felmondanak. Máskülönben az elmondottak mind oly tulajdonságok, miket legalább közönséges halandók nem utánozhatnak s ez egyszer védve vannak úri kedvteléseikben. No tisztelt hölgyeim ebben alaposan csalódnak és én a törekvés és haladás nevében óvást jelentek be az érdekeltek részéről. Az volna még j_____________________________________ a szép, ha önök — úri nők — éppen ma — a felfedezés és haladás korában — akarnának ilyet tenni és maguk részére lefoglalni. — Nem oda Buda, ahova Temesvár. Másnak is van esze. Van bizony és ma mit sem tud jobban senki, mint az időnek a szórakozásra való kellemes beosztását. Más formában teszi ugyan a polgár és polgárnő, másban az iparos- és kereskedő-segéd, másban a gazdálkodást űzők és másban a cselédek ; de egyben mindnyájan megegyeznek t. i. hogy a dologgal magukat agyon ne gyötörjék. Utoljára is nem rab az ember és csak tud magának anynyi időt szakasztani talán, hogy becsületes vendéglőseink is tisztességesen megélhessenek. Nem is akarok remek ízléssel berendezett kávéházaikról szólam, hol a szórakozásnak tenger faja kínálkozik, mert végre is ma már ezek életszükségletek. Ezen nincs mit dicsérni való. Meg lehet őket figyelni más oldalról is, aztán bizonyosan elösmerés- sel adózunk szakértelmüknek. Ügyes emberek ezek majd mind és hála Istennek boldogulnak is. A zóna-reggelit nem azért találták fel, hogy arra két, három pohár sör el ne csússzék. Noéh apánk sem azért ültette a szőlő-tőkét, hogy utódai az ebből kikerülő nediit megvessék. És ha végül valakinek sem egyik, sem másik nem tetszik, van még ezeken kívül más nemes ital is, mivel a szomjuhozó torkát leöblíthesse. Ugyan ki előtt volna ma ismeretlen folyadék a konyak, benedikti- ner, sartrőz stb. és miért volna cukrászda a világon, ha az emberek nem tudnák, hogy az mire való ? Tudják biz azt és meg is látogatja azt úr és polgár, úrnő és polgárnő, kocsis és szobalány egyaránt. Akik meg idáig nem emelkedtek, azon se aggódjunk. Jó utón vannak már azok is. Lassan, de biztosan haladnak. Igaz, hogy még csak a narancsnál, csokoládé- és töltött selyem ezukornál tartanak, de remélhetőleg felérnek rövid idő alatt ők is idáig. És ha már ez igy van és a becsületes munkafelosztás elvét valljuk, mi kifogás lehet abban, hogy nőiak a varrást, kötést, szövést, fonást, foltozást, kézimunka-készítést száműzték majdnem mindenünnen. — Hát senki sem gondol arra, hogy ezek igen zavarólag hatnak a szórakozásra ? Hát lehet ezek mellett szomszé- dolni ; délelőtt, délután piacra és boltokba járni; fényképeket és kirakatokat megbámulni, térzenét hallgatni és ruhapróbákra járni? Kérdezheti valaki, hogy micsoda ruhapróbára ? Furcsa kérdés. Talán csak nem veheti mindenki ruháját Tausskinál, Monasterli, Holezer és Árváinál. Van nekünk hol készíttessük. — Páskuj, Weisz Etel, Patakiné, Niszli Fáni és sok fel nem sorolt jó nevű szabónőnk nem azért rendezték be modern divat-termüket, hogy azt ne látogassák. Ösmerik ezeket úrnők és polgárnők egyaránt, sőt a szobalányok is maholnap ide tartanak. Nem is lehet ez ellen semmi kifogás. Nőink a külsőt illetőleg festői képek, a velők való érintkezésben elragadóan bájosak. Egyéb tekintetben kinek mi közük hozzájuk. Seperjen mindenki a maga háza előtt. Hölgyeim, hogy én ily kiállha- tatlan gonosz nyelvű és szókimondó vagyok, mély bocsánatért esedezem. Régen én sem voltam ilyen, habár láttam és tudtam is mindezeket. — Akkor nekem is jól esett az ilyen költői rendetlenség és kedves volt a ruhámon haza cipelt por. Ma sok minden megváltozott és ón is megváltoztam ; ami régen kedves volt, 'az ma bosszant ; amit régen bűnnek tartottam csak négy szemközt is felemlíteni, azt ma világgá kürtölöm. Szóval ón is divatozok. Hajdan amit tanítottam — t. i. hogy : — „Ha az igazság kimondása másnak ártana és senkinek sem használna, azt nem szükség kimondani* hát nem tartom meg. i ___________________________________ Pi > fr * % A -. i ' a sok száz aggódó áldozati gyertya helyett, melyet én az idő folyamán szentjeim oltárán meggyujtottam . . . A nagy szerelemre már késő. De legalább egyszer még a kis szerelmet [ a rég megszokottat utoljára ... De, hogy vannak ők ? Utóbbi időben gyakran elmúlt egy egész délelőtt anélkül, hogy a csengő az előszobában megszólalt volna. Legfeljebb, egy biztositó ügynök, vagy egy bor- utazó — ritkán egy barát — kereste fel, de soha többé egy nő. Elkeseredve nézett ki a vasárnap délutáni képet öltött utczára, hol a márcziusi aranyos napfényben a szerelmes párocskák ablaka előtt sétáltak el és nevetgéltek. Olyan boldogok voltak. És ő szomorú volt, elhagyott, hiába vágyakozva az utolsó legutolsó boldogságra. Az ajtó zajtalanul nyílt ki. A szolga jött be a szobába. — A gróf mérgesen fordul felé. „Mi az újság ?“ „Megbocsát gróf ur . . , valaki jött...“ „Hogyan ? Nem hallottam csengetni ...“ „Nem — nem mer úgy látszik. Véletlenül láttam keresztülnézve a kulcslyukon, hogy a lépcsőn áll...“ „Nő ? Kicsoda ?“ „Ej . .. azt gondoltam, a gróf ur tudja már .. . „Tehát egy hölgy . .. ?“ „Igen .. . tulajdonképen egy fiatal leány . . „És mit akar ?“ ..Azt mondta, szeretne négyszem- között beszólni a gróf úrral .. .“ „Csinos ?“ „Nagyon“ „Megnevezte magát ?“ „Meg. Valami Dornány ... Beér utozából. . . Nehezen érthető ... egész lassan beszól . ..“ A szolga alig észrevehető lenézésének és sajnálkozásának adott kifejezést hangjában. A Beér-utczából nem valami finom kerül ki. „Valóban!“ monda a megszürkült gróf gondolkozva és nevetve dörzsölte akaratlanul kezeit. Arcza megélénkült egyszerre, mintha egy pohár bort ivott volna. Érezte dobogni szivét és kellemes elfogultságot érzett keblében. Emellett azonban gondola : milyen is lesz az ember idővel... De föltámadt benne a gyanú : Vajon nem átadni jött talán egy számlát? Kérdezze még egyszer...“ A szolga eltávozott és mindjárt visszajött „Nem. Csak tudni akarja, hogy a gróf ur itthon van-e !“ „No — Isten nevében . . .“ Nagyon felvolt izgatva ezen lemondó hangulatában a kicsike irányában, ki a legutolsó azok közzül, mely utmu tató az öregségre és a lemondásra ... Kinyitotta az ajtót és Ő ott állott — közepes, fiatal, bályos, csino- nosan öltözve — muffal és ernyővel kezében. Nagyon elfogult volt és alig hallhatóan mondá : „Jó napot, gróf ur!“ A leány szavaira a vér arczába szökött. Zavarba jött, mint a leány. Csakugyan megvónült. „Tessék, üljön le!“ — mondá a gróf, — mire ő minden elfogultság nélkül helyet foglalt, de úgy, mint egy kalapárus-leány az úrnő előszobájában — a szók sarkán. Ibolyaillat terjedt szót kabátja gomblyukába tűzött virágról. A nap épen sötét barna hajára sütött és megaranyozta a selyemszalagot nyakán. A leány magával hozta a tavaszt a csendes szobába, — csak egy fővárosi tavaszi délutánt természetesen, — nyerspolgáriast, mindennapit, tartózkodót, de a melegség melegség marad ... a nő közelsége és a fiatalság. A gróf vele szemben ült, mosolygott és hevesen kérdé: „Na, mivel szolgálhatok? Do . . Do . . kisasszony. Hogyis hívják ?“ „Dornány, gróf ur!“ „És a keresztneve ?“ A leány mosolygott és a padlóra bámult. „Miczi, gróf ur !“ A gróf elégedetten bólintott. „Miczi. Igazán a megfelelő név egy ilyen csinos kis Beór-utczai fővárosi leánynak.“ A leány tovább folytatá : „Anyám küldött ! . . .“ „Az anyja ! ügy, úgy! Az egy nagyon okos asszouy lehet,“ Eközben meghajlott. — „Szép. Csak tovább ! Semmi féUlem! Nem harapok! Mi fekszik a szivén ?“ Egy kissé akadozott, de azután elmondott egyfolytában mindent, látszott, hogy előre elkészült rá. „Tudniillik . . . gróf ur, mint ön tudja, atyám meghalt ... és anyára, alig hogy megél a zöltségáruiásból a Beér-utczában ... és én szabadidőmben üzletben jártam . . . mint árusitó- nő . . . ott a Nagy-körut sarkán. Ez egy kis fehérnemű üzlet ... és most olcsón eladó . . . egész vevő-körrel. . . mert az öreg tulajdonos kisasszony beteg és rokonaihoz vidékre költözik . . . 1000 koronáért átvehetnék.“ „Ki az az átvehetnők ? Talán anyja és ön?“ — „Igen — anyámat szintén magunkhoz vesszük . . „ügy — tehát . . . Ön férjhez megy erre . . . hogy az üzlethez hozzá jusson.“ „Igen, gróf ur! Ő is a fehérnemű -szakban van. Amint anyám mondá, olyan szépen beoszthatjuk a munkát . . .“ »ügy — a fehérnemű szakból. És hogy hívják ?“ „Schmiedhammer.“ »ügyi — Schmiedhammer — ismétlő a gróf szórakozottan a német nevet. El volt kábulva kissé. Végre