Szamos, 1904. június (36. évfolyam, 44-52. szám)
1904-06-02 / 44. szám
XXXVI. évfolyam. Szatmáf, 1904. csütörtök június hó 2. 44-ik szára. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI L MEGJELENIK VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Eeyes szám ára 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Telefon: 107. Mindennemű dijak Séütmaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a Iegjutányosabb árban közöltetnek Nyilttér sora 20 fillér. Az apró hirdetések között minden szó 4 fillér. Á kivándorlás ellenszere. A gazdasági pangás nagy nyomorúságában különösen két íontos kérdés köti le utóbbi időben a magyar társadalom figyelmét. Az egyik a kivándorlás kérdése, a másik a telepítés ügye Érdekes, hogy egyik a másikat egészíti ki. Tudvalévőén kivándorlásunknak egyik főoka, hogy a parasztság földhöz jutni nem bir, a mind rövidebb időre összeszoruló aratási idény alatt nem tud annyit keresni, a mennyi eltartására elegendő lenne. Akárhogyan forgatjuk is a kérdést, bizonyos, hogy a telepítési ügynek messze kiható fontossága van állami életünkben. Nem csupán gazdasági, hanem nemzetiségi háttere is. Láttuk csak nem régiben is, hogy a kormány mintegy 5000 holdas birtokot vásárolt a délvidéken, hogy ott telepítést eszközöljön. Ha a kormánynak ezzel az volt a szándéka, hogy a szerbek közé magyarokat telepítvén, a magyar íensőségnek kiván utat egyengetni, akkor ezt a legteljesebb dicsérettel vehetjük tudomásul. Abh^TThdulunk ki ugyanis, hogy a kormány teljesen tisztában van a kezdő telepesek bajaival s azokban őket hathatósan támogatván, egyúttal a magyar gazdasági érvényesülésnek szerez elismerést a nemzetiségek előtt. Azt természetesen még csak fel se akarjuk tételezni, hogy a kormány nem a legteljesebb rokonszenwel és ami fő, állandóan gondoskodó figyelemmel kiséri a telepesek sorsát, mert ez esetbeu a fiaskó a magyar állam kudarcza lenne. A múltban elég keserves tapasztalatot tettünk arra nézve, hogy a telepítési kérdéseknél a legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk, mert hiszen azzal kell mindenkor számot vetni, hogy a tömegek ellenálló és illetve asszimiláló ereje nagyon is változékony. Hogy csak egy jellemző esetet említsünk, néhány évvel ezelőtt a Muraközben dunántúli magyarokat telepítettek le. A telepítésnél az volt a vezére1'', hogy íe/cpas községek egynegyed résznyi hor- vát lakosságával szemben háromnegyed rész magyar telepes legyen. Bárki is természetesnek tartotta volna, hogy a túlsúlyban lévő magyarok részükre hódítják az elenyésző számban levő horvát lakosságot; de bizony nem igy történt. Megesett az a csoda, hogy a 25 százaléknyi horvát lakosság aránylag rövid idő alatt teljesen horváttá tette a 75 százaléknyi magyarságot. Ebből az esetből nem akarunk általános következtetéseket vonni, hiszen lehet, hogy ott különös körülmények játszottak közre, megtanít azonban arra, hogy a magyar államnak teljes hatalmi súlyával támogatnia kell a telepeseket asszimiláló munkájukban. Mint említettük is, pusztán az erkölcsi támogatás nem mindig vezet czélhoz. A telepesnek anyagilag függetlennek kell lennie, hogy a tudtán kívül vállalt kulturmissiót sikeresen szolgálhassa. Csak a legritkább esetben történik meg, hogy a telepes még anyagi gondjai közepeit is hű marad a magyar ál- -lan..JLínéliéz. X «.oángóteiepek e tekintetben követésre méltó példát nyújtanak. Bármily sok baja-gondja legyen ennek a derék népnek, — megedződvén az évszázados küzdelemben — mindent megmagya- rosit maga kürül. Ez a munkájuk mennyivel intenzivebb és nemzeti szempontból eredménydusabb lenne, ha anyagilag függetlenek lennének. A magyar állam immár törvényszerűen rendezte a kivándorlás ügyét, nem marad tehát egyéb hátra, mint az, hogy a telepítés ügyét is mielőbb rendezze. Erre kettős mód kínálkozik. Vagy egy u. n. telepitőtársaság alakul, mely eleve el-lenne látva az állami kedvezmények mértékével s igy ebben biztos üzleti alapot találhatna, vagy pedig maga az állam fogja a telepítés munkáját végezni. Az lenne a legjobb megoldás, ha külföldre s különösen Amerikába szakadt véreink egy-egy, a magyar állam által kijelölt intézetnél gyűjtenék össze megtakarított pénzüket s ezenközben mindig tudomására lehetne hozni, hogy hol vannak újabb telepítési földek. A hol az illetőnek megtetszik, azt az intézet megveszi részére s ő pedig a vételárat megtakarított pénzéből fedezi Midőn tehát a kivándorló hazajő, itthon tehermentes föld várja Rákóczi lelke. Látom a büszke kuruez daliákat, Mind óriások, égretörők — Látom a hareztért, min diadallal Rákóczi leik® átdübörög. Hallom, a rezgő tárogatókat Robogó paripák patkózaját — Látom, mint törnek szent diadalra Irtatlan erdőn, völgyeken át. Ott száguldanak a hősök előre, Tűz a szivükbe, szemükbe láng — Esküt mond néma, hallgatag ajkuk : „Meghalunk érted, drága hazánk !“ Két hosszú század múlt el azóta, Halálunk egy volt, éltünk örök S kárpátok alján nagy Duna mentén A lelkűk, a lelkűk átdübörög. Egyedi. Á nagyasszony kezei. A nagyasszony ibolya-szappannal mosta a kezeit. Puha, habos, apró kezei voltak a nagyasszonynak és az ibolya-szappan könnyű illata áradt ki a halvány-kékesen erezett fehér bőr alól. Bármilyen rátarti kis leány megirigyelhette volna a nagyasszony kezeit. Apró legény voltam ón akkor, de áhitatos bámulója a nagyasszony kezeinek. Valósággal beleszerettem a puha, ápolt, kezekbe, melyeken csil- logva-villogtak a drága gyémánttüzü gyűrűk és a puha, rózsaszínű csuklón a nehéz, értékes karkötők. Fehér, ezüstös haja volt a nagyasszonynak és néha bizony okulárét tett a szemére. Ez akkor volt, i,mi- kor a Gartenlaubet nézte mivelünk, gyermekekkel együtt s a puha, meleg kezeivel a hajunkat simogatta lágyan, szeretettel. Ilyenkor néha hátra dűlt a nagyasszony az óriási trónszerü, bársonyos karosszékében, ölébe tette az okulárét és mondott szép, kedves történeteket, gyermekeknek valót, busát, mely vígan végződik, vígat, amelynek a vége olyan szomorú volt Istenem, hogy még Laczkó, a léha Laczkó is sírni kezdett, a kit pedig mi, gyerekek fakutyának hittunk közönségesen. Lágy, dallamos hangja volt a nagyasszonynak mindig, de mi amellett folyton a kezeit néztük, amelyeken úgy villogtak a drága aranyka- rikák, bogy belekáprázott a szemünk. Ám a nagyasszony kezeit mindenki csodálta. Mári néni, aki bizony sokkal lehetett fiatalabb a nagyasz- szonynál, csak épen hogy okulárét nem hordott, Zsiga bácsi, akinek olyan bajusza volt. mint a kukoricza- kócz, amelyből a pöszke Ilonka csinált hajat a megkontyolt babájának és mindenki, mindenki, aki csak bejárt a házba Ezek a jó áldott kezek ! mondta néha Zsiga bácsi, amikor ebéd után nagyokat szuszogott az asztalnál és a nagj’asszony kezeit nézte, amelyek valami hímzésen babráltak. Nem is tudom, mióta ismertem én e hímzést. Én mindig úgy emlékeztem rá : egy lépcsőn jön le egy kurta ruhás, ezer fodros szoknyáju, finom kisasszony toronymagas konty- tyal, mellette csipkegalléros, rövid nadrágos ur kardal az oldalán, aki udvariasan karját nyújtja a finom kisasszonynak. A rövidnadrágos urnák hiányzott egyik lába és ezt hímezte a nagyasszony esztendők óta. A léha Laczkó egyszer meg is kérdezte a nagyasszonytól : — Nénike, hát ennek a bácsinak nem nőtt lába ? Amely csacsi kérdésért Laczkó később kikapott Zsiga bácsitól. Ám akárhogy is, csodás kezek voltak e puha, fehér kezek. Mindenki dicsérte és csodálta. — Óh, óh a jótevő, e drága kezek, a szegények és árvák istápolója ! — szokta mondani sírva Mári néni, aki nénémnek szólította a nagyasszonyt. — Bizony titeket is, én szegény árváim, e kezek tartanak fenn — szólt aztán hozzánk sóhajtozva és vörösre dörzsölte a szemeit. Laczkó, a fakutya, vigyorogva súgta a fülembe : — Igen, a nénike azért mutogatja annyit a kezeit, hogy lássuk, milyen szépek. — Hát nem szépek ? — kérdeztem megbotránkozva. — De szépek, szépek, hanem mindig úgy tesz, mintha imádkoznék velünk. A léha Laczkó tudniillik ellensége volt az imádkozásnak. Én meg úgy szerettem volna össze-vissza csókolni ezeket az imádkozó kezeket. De semmiképpen nem lehetett. A nagyasszony nem engedte meg a kózcsókot, a mi maszatos szájunkkal, teljesen indokolt volt. De még nagyoknak sem engedte meg, hogy megcsókolják a kezeit. Ebéd után Zsiga bácsinak rendesen nagyon jókedve volt és a mig szuszogva pislogott a nagyasszony kezeire, sűrűn mondogatván : — Óh ezek az áldott, jó kezek ! lekapta hirtelen a fejét sunyi módra és kezet akart csókolni. A nagyasszonynak pir szökött ilyenkor az arczába és haragosan szólt rá a bácsira : — De Zsigmoud ! Ne gyerekes- kedjék. Tudja, hogy nem szeretem.
