Szamos, 1903. június (35. évfolyam, 45-52. szám)

1903-06-25 / 51. szám

odaadás, önfeláldozás, emberszeretet tegye mindenkorra életképessé.

jI. A nőegylet tisztikara és választmánya:

Védnöknöje : Br. Vécsey Józsefné, sz. Dessewffy Blanka ö exczellencziája.

Elnök : özv. Hermán Mihálynó úrnő.

Alelnök : Jékey Károlyné úrnő.

Főtitkár: Dr. Fechtel János.

Pénztáros : Biki Károly.

Főjegyző: Tankóczi Gyula.

Jegyző : Palády Erzsiké k. a.

Ügyvéd : Dr. Harcsár Géza.

Orvos: Dr. Török István.

Választmány:

Házi szegények felügyelői:

Szatmáron : Id. Vajay Károlyné. Németi" ben : Novák Lajosné.

Árvaházi felügyelő bizottság:

Jékey Károlyné alelnöknő, Neuvirth Nán- dornó, dr. Wallon Gyuláné.

Számvizsgáló bizottság:

Elnök; Pirkler Józsefné, tagok: Neuvirth Nándorné és Literáty Elekné.

II. Az egylet belső életének története:

A múlt évben közgyűlést nem tartottunk, mert éppen a közgyűlés a rendes terminusát megelőző április hó 5-én halt meg szeretett és ügyünkért már évek hosszú során át buzgón munkálkodó elnökünknek feledhetetlen jó férje : Hérmán Mihály polgármester. A mély gyász, a mely nemcsak a családot, hanem egyesületünket és városunkat is sújtotta, lehetetlenné tette a közgyűlésnek a szokott időben való megtartását s igy az elnökség abban állapodott meg, hogy tekintettel a rendkívüli körülményekre, ez évben eltekint az egyesületi szabályok által követelt évi rendes közgyűlés megtartásának kötelezettségétől s csak a jövő évben, vagyis ez idén 1903-ban gyűjti össze a tagokat, egyszersmind az 1903. évi közgyűlésen jelentést tesz a felmerült erkölcsileg elháríthatatlan akadályokról és a történtekhez az egyesület utólagos hozzájárulását kéri. A mit ezennel meg is cselekszünk.

Hármán Mihály temetésén egyesületünk testületileg vett részt s az elhunyt koporsójára koszorút helyezett. Nem hagyhatom szó nélkül jelentésemben akkor, a mikor a halálesetről megemlékezem, azt a meleg érdeklődést, támogató jó akaratot, ritka figyelmet és áldozatkészséget, melylyel a boldogult egyesületünk iránt viseltetett. Tanácskozásainkban gyakran

dárszó a legszebb zenének tetszett előtte. Ekkor a jégeső is megszűnt kopogni a házfedólen és pompás levegő áradt be a nyitott ablakon.

— Azt hiszem a tavasz mégis eljött végre, kiáltott az óriás, kiugrott az ágyából és kitekintett.

Vájjon mit látott.

Valami nagyon különös dolgot. A falon kis lyuk volt, amin a g3'ermekek bemásztak és aztán felültek a fák ágaira ; minden ágon, ahová csak nézett, egy kis gyermek ült. A fák pedig örültek, hogy a gyermekek megint itt vannak, megteltek virággal és karjaikat szeretettel tárták a gyermekek feje fölé. A madarak ide-oda röpködtek, gyönyörűségükben csivogtak, a virágok pedig kikandikáltak a fűből és kaczag- tak. Kedves látvány volt. Csak a kert egyetlen zugában volt még komor tél. Egy kis gyermek állt ott. Olyan kicsi volt, hogy nem tudott felmászni a fára. Összo-vissza futkosott és keservesen sirt. A szegény fát még mindig jég és hó borította és az északi szél süvített körülötte.

— Kuszsz fel rám — mondta a fa és olyan mélyre bocsátotta le az ágait, ahogyan csak bírta, de a gyermek nagyon kicsi volt hozzá.

Az óriás szive ellágyult, mikor ezt látta.

— Milyen haszonleső voltam, - szólt — de most már tudom, miért nem akart eljönni hozzám a tavasz. A szegény kis fiút föl fogom a fára ültetni, a falat leromboltatom és a kertem örökké gyermekek látszótere lesz.

Igazán nagyon szomorkodott rajta, amit

tett.

Lebotorkált a lépcsőn, halkan kinyitotta az ajtót és kilépett a kertbe. De mikor a gyér mekek megpillantották, úgy megijedtek, hogy mind elszaladtak és a kertben megint tél lett.1

részt vett, jó tanácsokat adott, anyagilag támogatott és érettünk minden munkára, közbenjárásra készséggel vállalkozott s még végrendeletében sem feledkezett meg rólunk. Jó lelke, érző szive, a közjóért való önzetlen hevülcse minden alkalommal megnyilatkozott s azt mond hatnám, hogy az egylet kormányzásában tevékeny munkatársunk volt. Könyekkel állottunk nyílt sírjánál, mert benne jó barátot, nemeslelkü emberbarátot, munkás támogatót veszítettünk. Áldás legyen emlékezetén !

Még egy fájdalmas veszteségről kell ez úttal beszámolnom, mely veszteség a szivünkig nyilalott s melyen ütött seb még máig sajog.

Dr. Tanódy Mártonnét 1902. április hó 27-én ragadta ki a halál sorainkból. Dr. Tanó- dyné mintája volt a buzgólkodó, önfeláldozó, a szegényekért fáradhatatlanul dolgozó nőegyleti tagnak. Melyen érező, az emberszeretet tüzétől lángoló szive, egész lényének jellemző, szembeszökő szelíd nemessége, gyöngödsége, emelkedett felfogása oly fényes cszhangban mutatkoztak nála, hogy a ki ismerte, csak a legnagyobb tisztelettel és becsülóssel hajlott meg előtte. Betegeskedóse általános részvétet keltett, halála a gyász és leverő bánat fátyolát borította egye sületünkre. Az a hölgy, aki súlyos idegbajában is, a midőn a világ folyó dolgai nem igen érdé kelték többé, a nőegylet munkálkodását figyelemmel kisérte, sőt egy báli hangversenyén meg is jelent — utólszor a nyilvánosság előtt — bizony nagyon szerethette azt az ügyet, melyért annyit dolgozott, a melynek előmozdítását élete egyik legnemesebb feladatának tartotta. Emléke felett zeng ajkainkon a hála és elismerés szózata, emlékét ide iktatva, őrizze meg ezen egylet időtlen időkig, helyét pedig töltsék be hozzá hasonló erényekkel és lelkesedéssel biró nemes szivü hölgyek.

(Folyt, köv.)

HÍRROVAT.

Az 1. fél év lejártával felkérjük lapunk mélyen tisztelt megrendelőit, hogy hátralékaikat beküldeni s előfizetéseiket megújítani szíveskedjenek.

* Bankett. Fényesen sikerült bankett volt az, a melyet folyó hó 20-án este rendezett a szatmárnémetii kir. törvényszék Bernáth Elemér, a debreczeni kir. ítélőtábla elnökének tiszteletére a Kossuth-kerti kioszkban. A mintegy 50 főre menő közönség a kir. törvényszék bírói, jegyzői személyzetét s a vidéki kir. járásbíróságoktól megjelent egyének szine-javát foglalta magában. A választékos és fényes társaság este

Csak a kis fiú nem futott el, mert a szeme úgy tele volt könynyel, hogy nem is látta, amint az óriás jött. Áz óriás halkan hozzá sompoly- gott, nagy szeretettel a kezébe vette és felül tette a fára. A fa tüstént virágozni kezdett, a madarak rászálltak az ágaira és énekeltek, a gyermek pedig kitárta karját megölelte az óriás nyakát és megcsókolta. Mikor pedig a többi gyermek látt«1, hogy az óriás nem haragszik többé, visszajöttek és velük visszatért a tavasz is.

— A kert most a tietek, gyermekek — mondta az óriás. Nagy csákányt vett elő és lebontotta a kert falát. Hogy az emberek délben a piaczra mentek, látták, hogy az óriás játszik a gyermekekkel a legszebbik kertben, amilyet valaha csak láttak.

Egész napon át játszottak és este odamentek az óriáshoz, hogy jó éjszakát kívánjanak neki.

— De hol van a legkisebb pajtástok, kérdezte az óriás — az a kis fiú, akit a fára ültettem ?

Ezt a gyermeket szerette 1 ginkább, mert az megcsókolta.

— Nex tudjuk, felelték a gyermekek — elment.

— De megmondjátok neki, hogy holnap megint jöjjön, mondta az óriás. Hanem a gyermekek azt felelték, hogy nem tudják, hol lakik

[ és sohasem látták. Erre az óriás igen szomorujlett.

Naponkint iskola után a gyermekek a kertbe mentek játszani. A kis fiút azonban, akit az óriás szeretett, nem lehetett többé látni seholsem. Az óriás igen szives volt minden gyermekhez, de azért az ő kis eltűnt barátja után sóvárgott és gyakran beszólt róla:

— Be szeretném látni — mondogatta.

Evek múltak és az óriás igen öreg, igen

fél 9 órakor Bernáth Elemér it. táblai elnök megérkezése után a terített asztaloknál helyet foglalt s a második fogás után a pohárköszön- tök sorát dr. Róth Ferencz kir. törvényszéki elnök nyitotta meg a következőkben : Üraim! Midőn 0 méltóságát bátor voltam felkérni arra, hogy a mai estét körünkben töltse, ő ezt a meghívást örömmel fogadta el, azonban feltételhez kötötte, ahhoz tudniillik, hogy ezen az estén minden olyan körülmény távol tartassák, a mely a mulatság fesztelenségét zavarná és különösen, hogy legyen ez az este toasztmentes. O méltóságának ez az óhajtása mindnyájunk előtt parancs s nehogy megszegve legyen, szólaltam fel, de ha már felszólaltam, azért a magam részéről nem fejezhetem be felszólalásomat máskép, mint úgy, ha azt kívánom, hogy Ö méltóságát, a kinek kiváló egyéni tulajdonságait Ó3 nemes szivét megismerni szerencsés voltam, a gondviselés áldásaival halmozza el és sokáig éltesse! Ezután Bernáth Elemér kir. ítélőtáblái elnök a következőket mondta : Tény az Uraim, hogy midőn nekem az ón elnök ba- . átom kijelentette, hogy az urak oly szívesek lesznek, hogy a vacsorát együtt töltjük — megígértem, hogy ne legyen feszélyezett ez a mulatság semmi tekintetben s mert a zöld asztalnál — amúgy is komoly dolgokkal foglalkoztunk, nem akartam ezt tenni a fehér asztalnál. Midőn a törvényszéket vizsgáltam, a mint már azt az uraknak kijelentettem, meg voltam elégedve a vizsgálat eredményével, de megvallom, egy dologgal nem voltam megelégedve. A midón ugyanis felmentem a második emeletre — már az előző vizsgálataim utáu hozzá voltam szokva ahoz, hogy ott bizonyos kedélyes életet elevenséget lássak s ne a hideg négy falat — egyáltalában ott tapasztaltam hogy a háziasság hiányzik. Nem akarom kutatni, hogy annak mi az oka, hogy hiányzott, — hanem azt kívánom, hogy ha az Isten éltet s két év múlva vissza jövök, ez a dolog rendben legyen, a mi elnök barátunk ezt a hiányt, a mit a vizsgálatnál most tapasztaltam ezen a téren, hozza rendbe s hogy jövőre engem ne egyedül fogadjon. Az Isten éltesse őt sokáig! Ezután dr. Fekésházy Gyula kir. törvényszéki biró kórt szót a következőkben: A felállított tilalomfa a legilletókesebb tényező által lerontva, ez alkalmat ad nekem arra, hogy kegyes engedelmük- kel szólási jogommal ón is éljek. Darányi Ig- nácz, midőn miniszter lett, a tiszteletére rendezett lakomák egyikén többek közt azt mondta, hogy „valahányszor a sors mellőlem egyikmásik barátomat feljebb emelt, mindig visszahúzódtam és rendesen bevártam az illetőnek közeledését, most azonban a sors kedvencze ón lettem, arra kérem visszamaradt barátaimat,

gyönge lett. Már nem tudott a gyermekekkel játszani és ezért nagy karosszókében üldögélt ; nézte a gyermekek játékát és gyönyörködött a kertjében.

— Sok szép virágom van — szólt — de a gyermekek legszebbek köztük.

Egv téli reggelen öltözködés közben kinézett az ablakon. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, hogy ezalatt a tavasz csak hosszú álomba merült és a virágok pihennek. Egyszerre ámulva kezdte dörzsölni a szemét és nézett, csak né zett. A kert legtulsóbb zugában egy fa állt, amely tetőtől talpig fehér virággal volt borítva. Minden ága aranyból volt és alatta állott a gyermek, a kit szeretett.

Az óriás örvendezve sietett le a lépcsőn, ki a kertbe. Keresztül futott a gyepen és oda- szaladt a g3^ermekhez. Mikor a közelébe jutott haragtól pirult ki az arcza és szólt:

— Ki mert téged megsebesíteni ?

Mert a gyermek ten3Terón két szög nyoma látszott és két szög nyoma látszot kis lábán is.

— Ki mert téged megsebesíteni ? — kiáltott az óriás még egyszer — mondd meg nekem, mert előveszem a nagy kardomat és megölöm.

— Nem, — felelte a g3Termek — ezek a szeretet sebei.

— Ki vagy te ? — kérdezte az óriás és különös irtozat fogta el úgy, hogy letérdelt a gyermek elé.

A gyermek rámosolygott az óriásra és szólt:

— Megengedted egykor, hogy a k rtedben játszani, de ma te jössz az ón kertembe, a paradicsomba.

És mikor a gyermekek aznap délután berohantak a kertbe, látták, hogy az óriás holtan fekszik a fa alatt és teljesen el van boritva hófehér virággal.