Szamos, 1903. június (35. évfolyam, 45-52. szám)

1903-06-11 / 47. szám

/

« ■ ^ _

aszphalttal burkoltassék. Mindkét részről hozattak fel alapos érvek, amelyekkel álláspontjukat megvédelmezni Juvártták és ezek között nem csekély jelentőségű érv volt az, hogy a Kazinczy-utczán levő tanintézetek előtt a szekérút a legkevésbé zajos aszphalt burkolattal készíttessék. Azonban a többség meggyőződött arról, hogy az aszphalt teher közlekedésre nem alkalmas, a tömöritett aszphalt pedig még a keramitnál is drágább és keménységénél fogva igen síkos és köz- biztonsági szempontból veszélyes.

A lezajlott vita után a közgyűlés szavazás utján döntötte el a kérdést és ennek folytán elfogadta a mérnök előterjesztését és ahhoz kepest kimondotta, hogy ugv Kazinczy, mint Arpád-utczán keramit szekérburkolat készíttessék és annak fedezéséül a kövezet vám felemelése folytán előállott többlet bevételt jelölte ki.

A sár- és nagy mocsár erdőn tervezett erdőőri lakások felépítését a közgyűlés engedélyezte és annak végrehajtásával a tanácsot megbízta.

Végül kimondotta a közgyűlés, hogy a Szatmáriéi—Udvari határszélig vonuló törvényhatósági utat mintegy folytatólag a vármegye kavicsolással kiépíti.

Hatósági átirat is volt egy, a székes fővárosé, amelyben a külföldön lakó s hazánkból jövedelmet élvező birtokosok megadóztatása iránt az országgyűléshez intézett feliratát pártoltatni kéri. A közgyűlés elrendelte, hogy a kormányhatósághoz hasonló szellemű felirat intéztessék.

Ezek után Fodor György, Makai Kálmán, Békéssy Géza, Pethő György, Erdélyi István, Tankóczi Gyula és Hajdú Károly által kért szabadságokat a közgyűlés megadván, a főispán az ülést berekesztette,

Kérelem.

Városi zeneiskolánk szeptemberben megnyílik. A még szükséges előkészítő munka érdekében kívánatos tudnunk, hogy körülbelül hány növendékre számíthatunk és milyen szakban kívánnak azok oktatást nyerni? Evégből tisztelettel fölhívom az érdekelteket, elsősorban

a szülőket, hogy az imént előadott kérdésre 15 nap alatt felelni, illetve óhajtásaikat alulírottal akár előszóval, akár pedig levelező-lap utján közölni szíveskedjenek. Megjegyzem, hogy e bejelentés az illetőkre nézve semmiféle kötelezettséggel nem jár, és elhatározásukat a zeneiskola megnyitásáig tetszésök szerint megváltoztathatják.

Szatmár, 1903. junius 9.

Dr. Tanódy Márton.

Emlékbeszéd az Iparos dalárda Rákóczi-ünnepélyén.

Tartotta: Osváth Elemér ref. főgimn. tanár.

(Folytatás és vége.)

Azt mondtam előbb, hogy Rákóczy az önzetlen hazaszeretetnek örökólö eszményképe. Ám ennek bizonyságául hivatkozzunk végtelen szerénységére, mellyel a maga érdekeit mindig föláldozza a köznek, kétszer is visszautasítja a fölajánlott lengyel koronát s hogy az anyagiakban kimerült, kiszipolyozott nemzetét kímélje, éveken át saját birtokai jövedelméből fizeti, majdnem egész hadseregét. Hogy mennyire távol állott tőle minden személyes érdek, bizonyítja esküje: rÉdes hazánkért, nemzetünkért, szabadságunkért a hatalmas istennek se gitsógével, az ő hatalmas hadakozó karjának erejével, tökéletes szívvel, lélekkel szenteljük életünket s készek leszünk vérünket ontani egyedül hazánk s nemzetünk szabadságáért minden privatumnak vágyódása nélkül.“ A nemzethez intézett kiáltványának egyik pontja igy szól: „A magyarok természete a szolgásé got nem tűri és azt a halálnál súlyosabb állapotnak tartja. A kér. világ lássa mindebből fegyverfogásunknak indokát és ezek után ítélje meg annak jogos voltát, Ítélje meg igazságosan az ősi szabadságunk ellen intézett támadást s vegye szivére és támogassa az igazaiban jogtalanul megtámadott nemzetet. Mi miután a hitlevelek ismételt megsértőinek hinni nem lehet, édes hazánknak, mely mindannyiunknak közös kincsé, vagyonúnkat és minden csepp vérünket feláldozzuk és isten minden J szentje és a kér. világ előtt tiszta lelkiismerettel kijelentjük, hogy a fegyverfogásra nem uralmi, nem dicsőség vágy, és nem haszonlesés indított. Mi istenhez ragaszkodva bízunk az ő mindenhatóságában, hogy megsegít bennünket és lesújtott nemzetünk bűneit megbocsátja. S midőn a sok nyomor között az igaz ügy sajkáját a nagy tengerre eresztjük, reméljük, hogy hatalmas segélyével a régi boldognem látta soha, azt nem sirathatta, aki születésétől fogva vak volt. Leány szemek sugara nem bűvölhette meg, mert amivel azt felfoghatta volna, nem volt szeme fénye.

És a hegedű fája mégis rendezett, szakadozott, mikor bele sírta a lelkét Hagyó Miska. A sátrak népe sírásnak eredt, ha hallotta, mint ömlik a bánat a vak legény szivéből.

Csak egy leány nem értett semmit abból a muzsikaszóból, a „Marasztó“ csárda öreg bérlőjének, Sveiger Salamonnak a leánya, Mili. Nem is tudta talán, hogy a siró nóta neki szól ? Nem is sejtette talán, hogy amikor a kondorosi pusztán végig jajgat a szél, a Ragyó Miska lelke sir felé ? Hiszen egyetlen egyszer látta azt a szegény, vak czigány legényt. Mikor alkonyat tájban megült a csárda tornáczán s felzokogott a hegedűn: „Fáj a szivem, teher neki az élet.“ Az a nóta sem neki szólt. De úgy a szivébe nyilallott tőle. Hálából aztán megsimogatta a Ragyó Miska fürtös fejét s akaratlanul elszólta magát: szegény czigánylegény, ha neked meg lenne a két szemed fénye 1 S csak úgy utánna gondolta: minden czigány leány te éretted venné fel a tarka viganót! A vak legényen pedig végig futott valami eddig nem érzett tüzfolyam; s valami hangtalan visszhang támadt a szive mélyén: ha neked meglenne a két szemed fénye, a félországon hires szépségű Sveiger Mili bele vesztené a maga szeme fényét.

S azóta a vak czigány legény még többet

szenvedett s a hegedűje még jobban sirt.

♦ *

Évek múlva megint megpihent a karaván a kondorosi csárda előtt. Ott is maradtak egy éjszakára.

Ragyó Miska, a vak czigány legény éjfélig egyebet sem csinált, csak a hegedűjét zokogtatta a Sveiger Mili ablaka alatt. Zokogtatta volna tovább is, de éjfélkor kiszólt hozzá a csárdás hires szépségű lánya: köszönöm a szép muzsikaszót, Ragyó Miska. De mára elég volt belőle A kis leányom már felsírt, az uram is ébredezik már tőle. . Jó éjszakát. .

Úgy lesz, tens asszony . . Jó éjszakát . .

S magában elgondolta, hogy ha a Sveiger Mili kis lánya, meg az ura nem alhatik, az kis baj. De hogy az ő szivének nincs s nem is lesz nyugalma, hej, az már a bajból is több a soknál. Azon már segíteni kell.

Segített is. Hajnal hasadásakor hiába köl- tögették az attyafiai: nem ébredt a szent angyalok szavára sem. Igazi czigány módon ölte meg magát: valami rozsdás harapó fogóval feltépte keblét a balfelén, a szive felett. Meg volt aludva már a szive vére is.

A hegedűjére Sveiger Mili gyászfátyolt kötött. Úgy hordozzák azóta a régi czimborák gyászfátyolosan, szent félelemmel, mintha várnák, hogy a Ragyó Miska lelke egyszer csak felsír belőle ha máshol nem, a kondorosi csárda ablakánál.

Múlt ősszel, hogy erre felé jártak, sok kérésre megmutatták nekem is a hegedűt. Közönséges, komisz hegedű. Akkor költözik abba vissza az a régi, zokogó lélek, ha majd Ragyó Miska feltámad.

Addig pedig sok határon átmennek még vele azok a czigányok.

Szilva István.

ság révpartjához vezérlendi azt és a régi gonoszságot megbünteti.“

íme, e szózatában úgy tűnik fel előttünk, úgy tűnik fel a történelmi igazságszolgáltatás előtt is, mint nemzeti próféta, apostol és hős, mint szabaditó és vértanú, mint eszköz a magyarok istene kezében, hogy fölébressze nemzete szivében a szabadság szent szerelmét. És ezt a szabadságot nemcsak visszaszerezni, de biztosítani is akarta a nemzeti nevelés, a tudomány, irodalom, művészet, ipar és kereskedelem megteremtésével. Majdnem indulatosan kérdi, hogy melyik ausztriai magyar király alapított kollégiumokat, melyek az ifjúság erkölcsi nevelésére szolgálnának ? Melyik állított akadémiákat hogy ezt a nemzetet a tudományban nevelje és oktassa? Alkalmazzák-e az udvaroknál, vagy a hadseregben a magyar fiatalságot előkelőbb állásokra, hogy tehetségeit érvényesíthesse, hogy dicsőségére válhas:ék nemzetének? Ezek a fenséges eszmék, ez az önzetlen törekvés tették Rákóczit a magyar történelem egyik legrokonszenvesebb alakjává. Kihez hasonlítsam ? Kit hasonlítsak ő hozzá ? Legközelebb lefolyt szabadságharczuuk éltető lelkét, vezérszellemát Kossuth Lajost. Mindkettő éji homályt látott maga körül, látta az elült századok viharát, a mint azok sötét rétegei alatt alig pislog már a magyar dicsőség. Mindkettő erőt érzett támadni lelkében s nagyratörő vágyak villantak meg keblök mélyén, ki kell emelni az éji homályból az ősi dicsőséget s a tehetetlen kor fiainak meg kell mutatni a régi nagyságot és erőt, hadd lássák azt, hadd lássák ennek fényénél saját kicsinységüket. S ha élni akarnak s nem hitványai elpusztulni, hadd támadjon fel bennök a fenséges ösztön, dicsövé és nagy- gyá, boldoggá tenni e hazát, mint a hogy dicsővé, nagygyá és boldoggá tették azt egykor az ősök. Volt-e valaha férfi, kit nagyobb eszme, szentebb érzés, magasabb szenvedély ihletett és vezetett? Az elsatnyult nemzetet öntudatra ébreszteni, szivében az életnek kihűlt vágyát a méltóságnak aszú érzéseit, a múltnak bágyadt emlékezetét s a jövendőnek büszke reményeit fölkelteni. Mindkettő küzdelmének nem lett olyan eredménye, minőt az áldozat nagysága megérdemelt volna, de azért nem folyt le haszon nélkül. Az uralkodó családnak végtére is be kellett látnia a véres har- czok tanulságául, hogy a magyar nemzet készebb az utolsó emberig elveszni, mintsem szabadságáról lemondani.

Rákóczi kora történelmünkben egy egész külön világ az u. n. kurucz világ a nemzeti élet sajátos vonásával s utolsó fellobbanása a középkori daliás időknek, a régi magyar harcz és életmódnak. Itt lép föl először történelmünkben a magyar czigány. Czinka Panna hegedűjének örök emléke e korból való, szinte ma is halljuk, hogy az mint sir, jajgat és kaczag, a mint a hires Rákóczi nótát, a Repülj fecskémet s a szebbnél szebb kurucz nótákat játsza. Ezek a dalok fájdalom kiáltásai és panaszdalai imádsága és vigasztalása egy balsorstól sújtott nemzetnek s melyek közül azok is, melyek bánatról, vesztességrö szólnak, lelkesedést és reményt keltenek fel minden időben. Ekkor jut történelmi nevezetességre a legmagyarabb hangszer, a tárogató, melyről azt Írja egy kiváló írónk: „Olyan mint a klarinét, de rokon a trombitával. Fa a fuvolája, a tölcsére öblös, a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár, ör- döngős hangszer ! A ki nem érti a fuvásmód- ját, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, aki pedig tudja nyitját, annak annyiféle hangot ad, a hányat kíván tőle. Sir buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja s megint panaszra fordul egész a szellő suttogásáig.

Rég elhangzott már a harczizaj. nem szól többé a tárogató, a kuruczok meghaltak részint itthon, részint idegenben, de a nemzet szabadság imádását a magyar vérből kiirtani nem lehetett s nem fog lehetni soha. Gsak testünket verhették rabságba, lelkünk mindig szabad volt s a bilincsekben is Rákóczi eseményeiről álmodozott. Ha az esti homályban újra halljuk szólni a tárogató bűvös hangját s felséges hullámaival bejárja a mezőt, az ormokat s istennek lehelletével tölti el a szunyadó sziveket, akkor, akkor hallgasson el a mindennapi élet egykedvű zsivaja, buzduljon imára a lélek, tettre s bátor erőszakra a honfi szív. Az a hang a hajnal pirkadása, napunk újra fölkel, s ra- gyogó sugara és éltető melege még egyszer ifjúvá teszi ezt az elaggott nemzetet.

v