Szamos, 1902. október (34. évfolyam, 79-87. szám)

1902-10-12 / 82. szám

Menyországból jött oltalma a nemzet­nek ! Sugározd emlékedben az idők végéig oltalmad nagy erejét, a korona legszebb, legdrágább ékkövét: az igazságot! Hieronymi Károly képvise lónk értekezése a magyar teknikusok orsz. kongresszusán. (Folyt, és vége) A szükséges költségek a következőleg szá­míthatók : A Duna-Tisza csatorna építése 50,000.000 korona, a vukovár-samáczi csatorna 25 000.000 korona, a Kulpa csatornásása 7,700.000 korona, a Kőrösök, a Maros és Temes csatornázása, valamint a bóga-csatornai zsilipek építése 20,000.000 korona, 103.700.000 korona. Ez összeg kamatai volnának egy része annak a tekernek, melyet az állam, a mennyiben a csatornákon hajóilletékeket nem szedne, a hajó­zás érdekében magára vállalna. Ez a kamatte­her 4 százalékkal számítva, 4,100.000 korona. Újabb kiadás volna ezenkívül az állam terhére az ujonan hajózhatóvá tett folyamszakaszoknak és a csatornáknak fönntartási költsége. A mos­tani természetes hajóutaknak 1,192.102 korona évi fönntartási költségét alapul véve minden kilométer hajóút évi fönntartási költsége 477 korona. Az ezután szabályozandó és rendes fön- tartás alá veendő 561 kilometer hajóút fönntar­tási költsége tehát 268.000 korona. Az épitendö 803 kilométer hosszú mesterséges hajóutak fönn­tartási költségeit kilométerenkint bőven számú­vá 2000 koronára össesen tehát 16 millió koro­nára tehetjük. A föntartási költségek tehát ősz szesen 1,868.000 koronával, a mihez hozzáadva az épitési költségek kamatját, 4'1 millió koro­nát, az egész évi költség 5,968.000 korona len­ne. Az uj hajóutak folytán a hajóforgalom sza­porodása 720 millió tonnakilométerre tehető. Ennek fuvardija most 2 5 fillér önköltségen számitva, 18 millió korona ; ha pedig ugyanazt a forgalmat hajóuton bonyolítják le, a fuvardíj csak 7,200.000 korona lenne, miáltal a megta­karítás 10,800 000 korona. E megtakarítással szemben az állam újabb terhe csak 6 millió korona. Ez egyáltalában nem volna kárára az ál- lamvasutnak ; tonnakilométerben az államvasutak egész forgalma 1900 ban volt 3,183,127.845 ko­rona. Ha e forgalomnak azt a felét, melyet most önköltségen vagy önköltségen alul bonyo­lít le, elvesztené, a magj'ar államvasut forgal­ma tonnakilométerekben kifejezve, 1,791,563,000 tonnakilométerrel csökkenne, holott a hajóutak kiépítése után csak 720 millió tonnakilométerre tehető a hajóforgalom szaporodása. A magyar államvasutuak maradna tehát még igy is elég olyan áruforgalma, melyet üzleti haszon nélkül teljesítene. A fővasutakon és a hajóutakon kívül nagy súly fektetendő a helyiérdekű vasutak építésére, a melyek eddig nem igen jövedelmeztek, szük­séges a helyiérdekű vasutak intézésére a mi­nisztériumban külön osztály szervezése. A helyi­érdekű vasutak eddig igen drágán épültek, ezért nem jövedelmezők, de ha a minisztérium külön osztályia alaposabban fogja a terveket és költ­ségvetéseket megbírálni, akkor jóval olcsóbb lesz az építkezés és ennek folytán nagyobb a jöve­delem. Végül a közutak kiépítésére tér át. A köz­úti hálózat fejlesztésére az első lépés a törvény- hatósági úthálózat teljes és minél rövidebb idő alatt való kiépítése. Érdekes számításai a költsé­gek tekintetében azt mutatják, hogy a törvény­hatóságok segítésére, a mennyiben az útadóból nem telik, évenkint 500.000 koronát adna az állam, a mi, öt évi terminusra beosztva az ösz- szes utak kiépítését egészben legfeljebb 2 mil­lió koronát tenne ki. Érdekes és tanulságos előadását a kővet­kező határozati javaslattal fejezi be : A kong­resszus szükségesnek tartja : I. A tervezetszerüleg folyamatban levő fo­lyószabályozáson kívül, a kelet-nyugati irány­ban mozgó kereskedelem czéljaira a Duna-Tisza és a Vukovár-Samáczi csatornának kiépítését: a Kőrösöknek, a Marosnak, a Béga-csatornának és a Kulpának duzzasztó gátakkal és zsilipek­kel hájózhatóvá tételét. II. A helyiérdekű vasutakra vonatkozó törvények módosításán kívül olyan külön tör­vényes intézkedések életbe léptetését, melyek olcsó gazdasági vasutaknak építését lehetővé teszik ; az érdekeltek ilyen vautak létesitére irányuló működésének csak a legszükségesebb mértékre szorítkozó korlátozásával. III. A közutaknak, első sorban a törvényható­sági úthálózatnak öt év alatt leendő kötelező kiépítését és erre a czólra, ott a ho! szükséges, az útadó máximumának köteles kivetését és (azoknak a törvényhatóságoknak, melyek ezek­ből a segélyforrásokból útjaikat 5 óv alatt ki­építeni nem képesek, az állam által való segé­lyezését, kölcsönök nyújtása vagy helyiérdekű vasúti részvényeik átvételével. Hieronymi felolvasását lelkesen megélje­nezte és teljes egészében elfogadta a kongresszus. Szatmár a Mensa Akadémikáért. Figyelemre méltó esemény ment végbe vá­rosunk legutóbbi közgyűlésén. Olyan esemény, a mely úgy a közönség, — mint a sajtó részé­ről méltán megérdemli azt a figyelmet, hogy amúgy könnyedén ne térjünk napirendre fö­lötte. A Budapesten fönálló Mensa Akadémikán tudvalevőleg városunknak már régebben volt egy alapítványi helye oly helybeli ifjú számára, a ki a székes fővárosban felsőbb tanulmányait folytatja. Ebhez az egy helyhez járul most a második és a harmadik, a melyeknek örök időkre szóló megalapítását a tanács előterjesz­tésére a legutóbbi közgyűlés egyhangúlag el­fogadta. Páratlanul áll ez a tény az országban, mert tudtunkkal — a fővárostól eltekintve, — még leggazdagabb városaink is csupán egy-egy helyre tettek alapítványt. Pedig ezeknek az alapítványoknak nemcsak humánus, hanem kul­turális czéljuk is van. Hány meg hány ifjú veszti el tanulási kedvét a megélhetés nagy küzdelmei között! Hányán vesztik el energiá­jukat és hánj^an hagyják parlagon tehetségü­ket! Nemcsak az egyes ifjakkal, nemcsak az egyes szülőkkel szemben gyakorol tehát a ne­mes város alapítványai utján végtelen jóté­konyságot, hanem előmozdítja a kultúrát és elő­segíti hazánknak szellemi izmosodását is. Módot njTujt számtalan szegónysorsu ifjú­nak, hogy az Isteni szikrát, a mely keblében ól, lángra lobbantsa és hazájának egykor ki­váló szolgálatokat tehessen. Bizonyára igy fog­ták fel városatyáink is a Mensa Akadémikát és azért egyeztek bele oly osztatlan jóváhagyás­sal az újabb alapitványozásba. Nemcsak nemes szivükről, hanem mély belátásukról és áldo­zatra kész hazafiságukról tettek ez alkalommal fényes tanúságot. Igaz, hogy városunk súlyos terhek alatt görnyedez, de ezek az alapítványok oly termé­szetű befektetések, a melyek bőséges hasznot ígérnek úgy városunknak, mint hazánknak és közvetve az egész társadalomnak. És mi meg va­gyunk róla győződve, hogy az adózók fillérei­nek ily nemű gyümölcsöztetóse mindenkinek osztatlan tetszésével fog találkozni különösen akkor, ha az alapítványok jótéteményét mindig valóban érdemes ifjak fogják élvezni. Ez pé­pedig ugyanattól a tanácstól függ, a melynek bölcs tagjaitól maga az alapitványozás eszméje kiindult. Lipeezky Elek. Legközelebb be is adtam lemondásom a szere­lem istennőjének, mert látom, hogy mosolya már elfordult tőlem. — Hogy hogy! — Kérdém kíváncsian és „beljebb mentünk egygyel.“ — Rettenetes, a mit átéltem az éjjel. Tiz óra tájban szerelmem hőmérője 20 gradust mu­tatott. Hogyne, mikor az a kis lány oly szép volt, olyan kedves rózsa-piros, mint a pompásan sikerült aranygaluska-kók. A szivem, láttára olyan lett, mint a vaj, majd elolvadt; szerencse, hogy találkoztm nehány hitelezőmmel, kiknek hideg köszöntése megmentett az elolvadástól. Hitelezőkkel álmodni rósz, mondja az álmos­könyv, de találkozni még roszabb. De minden roszban van valami jó. Példa rá, az ón esetem az ellágyult szivemmel. A ki­csike biztatott, hogy látogassam meg, s én nem késtem szívességét igénybe venni, különösen, mikor megtudtam, hogy szülői sem elleneik. Sodrony-utcza 10. szám alatt laknak. De, oh fátum ! Én nagy bölcsen eltévesztettem a háe- számot és 20. szám alatt kopogtattam be. Egy szoba állt előttem, eléggé csinos bútorzattal. Az előszobában egy asztalon kések és mészáros bárdok voltak elhelyezve. Tehát itt mészáros lakik. Hát ha csak lakói ezek a kiosike szülei­nek, gondoltam, annál jobb, legalább útbaigazí­tanak és megmondják, hol lakik az óhajtott ideál. Beléptem a szobába. Körülnézek, nincs bent senki. Hatalmas hortyogás üti meg füle­met, jobban figyelek és egy karos széken egy hatalmas termetű mészáros, kezében egy félig borral telt fiaskóval, lemondva az életről, vígan hortyogott, mint egy rinoczérus. Megszóllitot- tam volna az ipsét, de nem volt kit. Ebben a perczben rikácsoló, fenomenális asszonyhang tódult ki egy mellékszóbából: — Megállj te gazember ! Te semmire való lump. Megiszod, elpocsékolod a kis hozomá­nyomat, melyet szegény apám keresett. — Jónak ígérkezik a kaland — szakítom félbe Mukit. No még beljebb egygyel! — Jött az asszony, pajtás — folytatá ö — és oly haragos volt, kedves öregem, hogy a Pelóe, kitörésekor megszégyelte volna magát, hogy a düh, kitörés és orkáuszerüségben oly hátra maradt a czivilizált mószárosnótől. Meg akartam ugrani, mikor észrevettem, hogy én rósz helyen ábrándozom és jelenlétem egy igen csendes és idylliku3 családi együttlétet zavar meg, de meggondoltam a dolgot. Az asszony észreveszi a szökésemet, lármát csap és tolvaj­ként bekópertáznak a rendőrségi dutyiba és akkor végem. Hogy azonban az orkán, a dü­höngő és villámokat szóró tisztes vihar nehogy engem is elsodorjon, igen czelszcrünek tartot­tam — valahová elbújni. De hová? A szerel­mesek menekülő kelye, a siffon, be volt zárva. Gondolkozni való időm nem volt. Pompás esz­mém támadt, (bár ne iámadt volna) az ágy alá való menekülés az egyedüli, a mi megmenthet. Egjr perez alatt ott termettem és a legjobban idomított pincsi sem ült volna ott neszteleneb­bé, mint ón. Az asszony jött, mert „jönni kel­lett.“ Hogy mi történt azután, azt el nem mondhatom, elég az hozzá, hogy végül a ter­metes mészárost a még Mohamedebb felesége úgy odateremtette az ágyba, mely alatt én nyugodtan, szerényen, boldog álmokat szőttem a kiszabadulásról. A mészáros haladt lefelé, minden párnán, deszkán keresztül, mig tisztes teste végig nyúlt rajtam. Úgy vettem észre, hogy nyugvó helyét elég kényelmesnek találta, meg sem moczczant. Képzelheted az ón hely­zetemet. Barátom! Tiz Hymalaya, száz Tátra és tízszer annyi Tátra sem lett volna talán oly nehéz, mint a mészáros. Még sziszszenni sem mertem, mig az asszony — a vihar — le nem csendesült. Éjfélt ütött az ói a, csend minde­nütt és ón egy merész mozdulttal megszabadul­tam kellemetlen terhemtől, villámgyorsan el­menekülve, futottam mint egy őrült. Rettene- netes egy éj, szerencsétlen egy szerelmes ka­land, melylyel befejeztem. Nem kell többé szerelem, kaland. Éljen a bor ! Vidám kaczajba törtünk az érdekes ka­landon. A poharak még egyet csendültek, aztán: — Fizetni! — És az utolsó ötkoronásom is elvándorolt a többi után. az egyedül elismert kellemes izü természetes hashajtószer.

Next

/
Thumbnails
Contents