Szamos, 1902. július (34. évfolyam, 53-61. szám)
1902-07-10 / 55. szám
szűk. Ebben az esetben aztán örömmel fogjuk látni, hogy a tulajdonképeni kereskedelmi pályára nem oly elenyésző csekély része lép a felsőbb kereskedelmi iskolát végzett fiatal embereknek. Mert most csak a fizikai munkának minél jobban való kihasználása a főczéi. Vagy — eltekintve a főnök urak íiaitól — hány felsőbb kereskedelmit végzett fiatal ember van alkalmazás ban helybeli kereskedőinknél? Ugyebár alig egy-kettő! Am czikkemnek csak közvetett czélja volt, hogy reámutassak kereskedősegédeink önhibájukon kívüli hiányos képzettségére. Közvetlen czélja ugyanis felhívni a figyelmet a különben üdvös intézkedésnek egyik sajnálatos tulhajtására. Vannak ugyanis, a kik a 8 órai záróidőt az egészen kis kereskedőkre, a szatócsokra is ki szeretnék terjeszteni, még olyanokra is, a kik segédet egyáltalában nem tartanak. Hát ez már nem méltányos kívánság Az egészen kis kereskedők este 8 órától 9 vagy fél 10 óráig az ő viszonyaikhoz mérten még nagyon sokat árulnak, annyit, hogy érzékeny veszteség nélkül arról nem mondhatnak le. Különben is ezek a kiskereskedők a nagykereskedőktől vásárolnak. A ki hozzájuk megy, az a nagyobb kereskedőknek nem vevője. A nagy- kereskedők tehát ezáltal nem veszítenek vevőkörükből, annyival is inkább, mert ha a közönség megszokja a 8 órakori záróidőt, igyekezni fog szükségletéit addig az időig beszerezni. A mi pedig az esti 8 órán túli eladásnál áll a kiskereskedőre nézve, az éppenséggel nem alkalmazható a nagykereskedőre. Azután hátrányt szenvedne a napszámos-féle kis ember is, aki este 8 órakor már sehol a városban sem kapna olcsó élelmi szert Meg vagyok győződve róla, hogy azok a humánus kereskedőink, akik a 8 órai záróidőre nézve indítványt tettek, módot fognak találni arra is, hogy a kiskereskedőnek és a szatócsnak az érdekei se szenvedjenek csorbát. Már annál a magasztos feladatnál fogva is, amely nemcsak hogy megtiltja a hatalmasoknak a gyengék elnyomását, hanem ellenkezőleg a gyengék oltalmazását teszi kötelességgé. 1902. julius 7. Klein Jenő, terménybanki tisztviselő. Azokkal nyugodtan, bátran áll szembe — evvel nem mer! Benőt egészen elhagyta a bátorsága ! Még most is restelte ugyan nyiltan bevallani, de belátta, hogy teljesen le van győzve. Boszusan szólt a nejéhez : — Mit is bajlódunk evvel a haszontalan egérrel, nem érdemli meg a fáradságot, az ember egészen összegyűri a nadrágját . . . hívjátok be a cselédet! Remegő hangon felelt a szép, de az izgalomtól egészen sápadt asszony : — Kati Janiért ment az ovódába, Mari még nem jött vissza a boltból. — Te is ilyenkor küldözgeted el a cselédeket ! — De hiszen nem tudhattam ón azt előre. Benő kénytelen volt igazat adni nejének. Nem tudhatta előre, persze, hogy nem, hiszen jó maga sem sejtette még az imént, hogy mai diadalára mennyire ráczáfol majd egy kis egér! Az asszony szólalt meg aztán rövid szünet után: — Hát most mit toö<> unk ! ? — Csinálj, a mit akarsz, csak nem fogom magam nevetségessé tenni avval, hogy beállók macskának . . . igaz, hozzátok csak be a macskát ! . . . igaz, hozzátok csak be a macskát! Ez a mentő gondolat fejedelmi ! k kereskedelmi alkalmazottak országos egyesületének memoranduma. Mélyen tisztelt Képviselőház! A magyar kereskedelem munkásainak nevében folyamodunk most már ismételve a nemzet képviseletihez, kérve óhajtásaink szives meghallgatását. Óhajtásaink, — jól tudjuk — szives meghallgatásra, igaz jóindulatra találnak a mélyen tisztelt kópviselőház előtt, mert hiszen akkor, a midőn ezt kérjük, hogy a kereskedelmi alkalmazottaknak, rokkantság és aggkor esetére törvényben meghatározott létminimumot, kenyeret, a legkeseriibb gondoktól ment agg- kort biztosítson az állam, a midőn azt kérjük, hogy éppen úgy mint az iparosok, a kereskedelmi alkalmazottak is élvezhessék hat napi keserves, testet, lelket fárasztó munkájuk után a teljes vasárnapi munkaszünetet, — a midőn ezeket kérjük, magunk előtt látjuk a vasárnapi munkaszünetröl szóló 1891. évi XIII. tör- vónyczikket és a betegsegélyezósröl szóló 1991. évi XIV. törvéuyczikket. Az a kópviselőház, mely ezeket a törvényeket emberies érzéssel, hazafias készséggel megalkotta, nem fogja tűrni, hogy alkotását apránként csorbítva egészen tönkretegyók, — a mint a vasárnapi munkaszünetről szóló törvény végrehajtására vonatkozó ismételt rendelet ekkel, a kereskedelmi alkalmazottak vasárnapi münkaszünetót a kivételek számtalan esetével tényleg teljesen illuzorissá tették. Azért kérjük elsősorban is a mélyen tisz telt képviselőházat, hogy a kereskedelmi alkalmazottak teljes vasárnapi munkaszünete iránt a magyar kir. kormányt sürgősen felhívni kegyeskedjék. Kérésünk megfelelő indokolásául ide csatoljuk azt a nyílt levelet, mit ugyanebben az ügyben Láng Lajos kereskedelmügyi Miniszter ur Ö Nagyméltóságához intéztünk. Mélyen tisztelt Képviselőház! Mély hálával tartozunk a törvényhozásnak, hogy a halhatatlan emlékű nagy miniszter Ba ross Gábor kezdeményezésére „az ipari és gyári munkások betegség esetén való segélyezéséről“ szóló 1891. 14, t.-cz.-et megalkotta E törvény biztosítja a mindennapi kenjm- ret és orvosi segélyt a szegény alkalmazott embernek a kit a betegség nemcsak munkájától, de ezzel együtt kenyerétől fosztott meg. Nem kell immár betegsége esetén alamizsnára szorulnia, avagy nyomorúságosán tönkre mennie. De csonka marad az alkotás, ha nem követi egy másik : a kereskedelmi alkalmazottaknak kötelező aggkori biztosítása. Hisz azok az indokok, a melyek az 1891. 14. tcz. megalkotására vezettek, még erőteljesebben kívánják a kötelező aggkori biztosítást. — A rövid tartamú betegséget még csak kiálthatta valahogy — esetleg jó emberek segélybevótelével — a munkás ember, az alkalmazott és aztán újra dolgozott. De mit tegyen, ha időnek előtte Nem győzhette le egymaga, majd sikerülni fog igy! — Ugy-e most jó volna a macska, de nem volt nyugtod, a mig végkép elüldözted a háztól, mert nem állhattad a nyávogását. Ezt majdnem sírva mondotta a szép nő. A hadvezérre nem lehet olyan lesújtó az a hir, hogy seregének fele elpártolt a csata előtt, mint az a kijelentés volt Benőre. A nő újból megszólalt remegő, aggodalmas hangon: — Hallod, hallod, már kezd rágicskálni, talán csak nem az uj ruhám felé rágja az utat? A férfi közönyösnek akart látszani : — Ugyan, dehogy, csak nincs annak any- nyi bátorsága ! Úgy látszik volt, mert az egyik szekrény felől vidám kukoricza morzsoláshoz hasonló zaj hallatszott. Éppen a legválságosabb pillanatban érkezett meg az egyik cseléd. — Na végre . . . végre itt van Mari — kiáltott fel a ház ura. A piros, pozsgás képű szakácsnő, mikor meghallotta, hogy miről van szó — elsápadt. — Uram irgalmazz! . . . egyszer futott el mellettem egy egér, akkor is három napig rázott a hideg tőle. Jaj nagysága kérem, inkább meghalok! Aztán ijedezve sikoltott fel: rokkanttá válik? Mit, ha magas bort ér és el- gyengült kezével nem bírja a munkát ? Hol akad akkor jótevő, aki őt és családját eltartsa ? A rokkantság és aggkor esetében is kenyeret akarunk biztosítani az alkalmazottaknak és e czólra kérjük a törvényhozás intézkedését. Nem alamizsnakópen kérjük, nem is mint egy társadalmi osztály előnybe helyezését a többiek felett, hanem mint méltányos igazságot, a melynek szolgáltatásával az állam nekünk tartozik. Mert nem önhibánk, hanem a társadalomnak gazdaságilag biztosított rendje az, a mely kényszerítő szüksógégessógóvel magával hozza, hogy egy életen ác nélkülözések közepette keményen dolgozunk anélkül, hogy rokkantságunk vagy aggkorunb esetében önmagunk és családunk megélhetését biztosítani képesek volnánk. A kereskedelmi alkalmazottak legnagyobb részének állása nem átmeneti állapot, hanem végleges életpálya — bár csaknem mind igyekszik arra, hogy magát a gazdaságilag önálló egyének közé felküzdje. — De a küzdelem eredménytelen marad, mert nincs arra mód, hogy az alkalmazott csekély fizetéséből megtakaríthassa magának a szükséges tőkét, a mely nélkül szellemi képességei nem segítenek rajta. — És szemmel látható a fejlődés menete, hogy a világforgalomban mutatkozó versenyben miként erősödnek meg még jobban a nagy tőke által támogatott vállalatok s miként absorbeál- ják lassanként a gyengébbeket. Mind nagyobb hát a száma az alkalmazottaknak és mind súlyosabb a helyzete. — Ha sikerül is egyiknek, másiknak magát felküzdeni, mi ez a kereskedelmi alkalmazottak százezernyi tömegéhez képest, akik éltük fogytáig vagy legalább is munkaképességük végpontjáig mások számára dolgoznak, de legfeljebb csak a mindennapi kenyeret biztosíthatják maguknak az aggkori nyugalmas életnek minden reménye nélkül. Mivel pedig ez igy van és mivel ezen bajoknak a létező gazdasági viszonyok az okozói, csak igazságot kérünk, ha azt kívánjuk, hogy az állam közbelépjen az ö hatalmával és akadályozza meg, hogy annyi ember éljen minden reménye nélkül az aggkori nyugalomnak és annyi ember jusson önhibája nélkül koldusbotra. (Vége köv.) hírrovat. Az Il-ik negyedév lejártával felkérjük lapunk mélyen tisztelt megrendelőit, hogy hátralékaikat beküldeni s előfizetéseiket megújítani szíveskedjenek. * Ungváriak tisztelgése a szatmári püspöknél. Abból az alkalomból, hogy Meszlényi Gyula szatmári megyés püspök és Hehelein Károly prépostkanonok bőkezű adománjmikkal le- hetővő tették az ungvári „Gizella-ház“ újraépítését, az ungvári róm. kath. hitközség köteles— Hiszen már rág is amott az a bestia pára! Benő meg nem állhatta, hogy lenézően oda ne vesse: — Ugyan már hogy lehet valaki olyan gyáva! Aztán elhallgatott. Senki sem beszélt többé egy szót sem. Csend volt a szobában . . . róm- sóges csend, csak az egér folytatta munkáját zavartalanul. Tehát nincs segítség! De igen, hátra volt még Kati. Az bátor leány, ügyes leány ! Csak nem ijed meg egy kis egértől! ? Néhány pillanat múlva meg is jött, kezénél fogva vezetve a család legkisebb tagját . . . Janikát. Kati még többet sopánkodott, mint Mari! 0 ugyan meg nem fogja egy világért! — így van az, ha csupa ügyetlen, élhetetlen cseléd van a háznál -- dörmögte Benő. Még egy pár nem éppen rövid mondatba foglalta össze nézetét a mostani cselédekről, a kikből annyira kiveszett — a bátorság ! Kati hirtelen fölsikitott! Mosolygó arezezal állott mellette a kis Janika, ki eddig kíváncsian, észrevétlenül forgolódott az ostromlott szekrény körül. — Ni mit fodjtam! — selypegte örömmel. A szobában levők mind ijedten húzódtak
