Szamos, 1902. április (34. évfolyam, 27-34. szám)
1902-04-10 / 29. szám
volt a városnak. Mintha rá vonatkozva mondta volna Isteni nagy mesterünk: „A. ki közterek első akar lenni, legyen az a ti szolgátok.“ Igen, a mi boldogult halottunk ezt a fenséges élet-elvet vallotta magáénak, első volt a közszolgálatban, városában egyházában és a társadalomban. Egy polgárnak nem lehet nagyobb jutalma a világon, mintha polgártársainak közbizalmát megnyeri, mintha a köziigyek vezetését kezére bízza s legféltettebb érdekeinek őreivé teszi. — Rangot, czimet, vagyont örökölhetünk, — de a közbizodalmát ki kell érdemelnünk, mert azt csak az érdemes nyerheti meg. És ez a biza lom drága kincs, többet ér minden világi jónál Csakhogy együtt jár azzal a fárasztó munka s a nagy felelősség. A ki a közbizalomtól nyert állásnak meg akar felelni, annak félre kell tenni saját érdekeit, kényelmét nyugalmát s minden idejét, erejét a közjóra kell áldoznia s elismerés helyett sokszor bántalmakat, sérelmeket panasz nélkül eltűrnie. Boldogult halottunk igy fogta föl a maga hivatását. Kiérdemelte polgártársaitól a közbizalmat, de minden erejét is városának szentelte. Fáradhatlan volt a munkában, túlfeszítette sokszur idegeit, csakhogy eleget tehessen a reá váró nagy muukínak. S talán nem tévedek, ha állítom, hogy ez a túlfeszített munka lobogtatta el oly korán életszövótnekét. Nem volt oly kicsiny feladat, melyet kicsinyeit volna s nem volt oly nagy akadály, melylyel meg ne küzdött volna. Nem volt oly nap, melynek lementével el ne mondhatta volna : ma is csak a közjó lebegett szemeim előtt, ma is megtettem azért kötelességemet. Nagy felelősséggel járó hivatalában folytonosan bírta a jók szeretetét, tiszteletét, becsü- lését s ha néha bántalmakkal találkozott, ha törekvéseit félreismerték, megtámadták, — nemes türelemmel viselte azokat, mert tudta, hogy a közpályán virágok mellett tövisek is teremnek. Olyan ember azonban nem akadt egy sem e városban, ki az ő szeplőtlen jellemét, önzetlenségét, tiszta nemes jóakaratát el ne is merte volna. És ez elismerés a legszebb koszorú az ö koporsóján, mely nem hervad el soha ! Első volt a közszolgálatban egyházunkban is. 26 éven át az egyháznak eg\ik legbuz góbb tanácsosa, 14 éven át főgondnoka, egy évtizeden át az egyháznak főjegyzője, mindenütt kivette a maga részét a munka terhéből s oszlopává erősödött egyházunknak. És boldogult boldog naiv álmát s mit sem törődött nővérei folytonos szekatúráival. A kis bohó sokkal jobban szeretett és hitt, semmint azt anyja vagy nővérei fejéből kibeszélni képesek lettek volna. Egy napon is épen hevesen vitatkozott a két nővér s azok férjei, a két Almásy — kiket Margit most még kevésbbé szeretett — a hajthatatlan, keményfejü leánykával minden eredmény nélkül. Váratlanul véget vetett a szenvedélyes szó- harcznak a levélhordó megjelenése, arany szegélyű levelet nyújtva át Margitnak, ki diadalmas arczczal nézett nénjeire, örömmel kiáltozva: — No látjátok, ugy-e semmi sem igaz, itt van ni az ő Írása, Ő ir! Istenkém, Ö ir! nézzétek ! S azzal mindnyájan megnézték a zárt borítékot és egyhangúlag kijelentették, hogy valóban a Gerö írása. Margit az ablak elé vonult, feltépte a borítékot és egy gyönyörű képeslapot vett ki abból. Ábrázolta a kép a szerelmesek Ámorját, mint kis kovács legényt, jobb kezében kalapács, bal kezében magasra emelve s diadalmas arczczal szemlélve két összefont karika gyűrűt. Ehhez a magyarázat a legmodernebb impertinentiával volt megadva és hangzott ilyen formán: „Tisztelt Margit Nagysád! — Midőn tudatom kegyeddel, hogy a világ legboldogabb embere vagyok, mint N. N. kisasszony vőlegénye, egyben ama kedves reményben ringatám magam, hogy már azóta kegyed is boldogított valakit elragadó bájával s néha-néha szentel egy rövidke pillanatot amaz édes kis „téli idill“ emlékének is, melyet a magam részéről, életem fehalottunk egyházi tiszteit nem a puszta czi mért viselte, hanem mély vallásos érzésből, egyháza iránti lángoló szeretetböl. Szive, lelke ösz- sze volt forrva egyházával, melynek minden ügyeit, a legapróbb részletekig szerető gonddal, aggódó figyelemmel ’s önzetlen hűséggel igazgatta. Egyháza iránti hűségét láttuk megnyilatkozni sok áldozatkész tetteiben, az Ur házának szeretetében és gyakorlásában. Soknemü hivatalos elfogaltatása mellett ott láttuk őt a hívek seregében, velünk együtt énekelni, imádkozni, igaz lelki szükségből. Jellemének ez a mély vallásos érzés adta meg kristály tisztaságát, ez emelte öt ki magasan az anyagiak után oly mohó vágygyal küzdő emberek sorából s tette őt mindenki előtt nagygyá. Első volt boldogult halottunk a társada lomban is. Volt e, van e városunkban olyan egyesület, olyan közművelődési intézmény, melynek lelkes támogatója, vezére, oszlopa ne lett volna. Mindenütt ott láttuk őt az első sorban állani. Szóval, tettel, áldozattal mindenütt elől járt, j hol jótékonyságról, közművelődésről volt szó. Oh bizouy nagy a mi veszteségünk az ő halálában. A város, az egyház, a társadalom, elhoztuk az elismerés koszorúját ravatalára. Ezek a koszorúk, ezek a virágok, melyek most koporsóját fedik, elhervadnak, porrá lesznek, — de az elismerés kísérni fogja az ő emlékét, e város történelmében a késő nemzedék során. Mert ö nem magának élt, hanem a köz jónak ! Méltó hát a mi gyászunk az ő koporsója fölött. És mennyivel méltóbb és nagyobb a gyász a szerető hitvesnek, az édes apának, a testvérnek, rokonnak, kik ime most ravatala mellett könnyeznek. Gyöngéd kímélettel közeledem ho- zátok gyászos felek, és nem fogom érinteni szivetek sajgó sebét embeú vigasztalással. Csak imádkozom érettetek a jó Istenhez, hogy adjon nektek erőt kegyelmet a nagy bánat elhordásá- sához. Az a nemes lélek, mely titeket szeretett, ott fent szárnyal már az Ur szilié előtt, ounan sugárzik alá reátok szeretetének melege. Isten áldása legyen rajtatok! Elbocsátunk immár porsátora a dicsöült léleknek, elkísérjük koporsódat a temetőbe, le- bocsátjuk a -sir ölébe. Pihend ki ott fáradalmadat s szenvedéseidet. Lelked, mely oly sok jót, szépet alkotott, találja meg az idvezültek jutalmát, ott fent az egekben. Ámen. ledhetetlen kedves episodjai közzé fogok számítani mindig-“ Margit arcza egyszerre viasz színű lett, ajkai megremegtek, feje szédült, kezei lehannyatlottak, hangos koppanással ejtve a padlóra a végzetes lapot s a következő pillanatban anyja karjai közt zokogott. A két nővér szikrázó szemmel nézte át az impertinens kártyát s dühösön lihegték: a nyomorult, a gazember! Margit zokogott szivtépően; de nem a vigasztalhatatlan kétségbeesés szörnyű vergődésével, hanem olyan- megtisztitó s a szívnek nyugalmat, könnyebbülést adó fájdalmas zokogással, mely után a lelki egyensúly rohamosan vissza szokott térni. Sűrűn omló könyzáporával eltemette szivének érintetlenül, tisztán megőrzött „téli idill-“jét. Itt aztán be is fejezhetném elbeszélésemet; azonban sokkal czélszerübbnek találom, ha Margitka sorsát nem engedem az örök feledés homá- lyábu veszni, hanem röviden elmondom, hogy nem lett világgyülölö vén lány, öngyilkos épenséggel nem, de még csak irgalmas néne sem, hanem igen is lett a következő farsang ünnepelt, körülrajongott bálkirálynője. Hogy hány ifjú szivét sebezte meg csillogó tüzes szemepárjával, biztos adatokkal nem szolgálhatok, annyi azonban bizonyos, hogy a sok közül egyet halálra sebzett s ezt kétségbevonha- tatlanul bebizonyította a következő tavaszszal megtartott eljegyzési lakoma. S most már ő is csak mulékony szétfoszlott álomképnek tartotta szivének egykor oly kedves téli idilljét. Rácz István, ref. lelkész beszéde az elhunyt sírja fölött: Mily ellentét vau e pillanatban a természet külső és a mi szivünk belső világa közt! Iin a nagy természetben mindenütt uj élet, uj elevenség pezsdül ; a tavasz lehelletére bimbó fakad, virág nyílik, mi pedig embervilágunk enyészetét látva, sírunk. A természet feltámadása öröm- ünnspe, a mi szivünkre mély gyászt borított. Igen, Sz. H. Gy.! Itt vagyunk a temetőben, a halál birodalmában. És kihoztunk ide magunk közül egyet, hogy letegyük őt pihenni a sir hideg vánkosára. Pihenni őt, aki daczára a folytonos izzó küzdelemnek, még mindig a munkára vágyott, a ki élni akart még, nem magáért, hanem a közjóért, melynek oltárán égette, el eddig is rövid élete tömjénének javát. Oh, hogy a magasba törő, az égbe szárnyaló s égi eredetű lélek a f űd hitvány porához van kötve. Sz. H. Gy. ! Óh, hogy a legnemesebb élet pályáuak is határt szab a sirhalom, mielőtt küzdelmeinek czélját elérhette vagy legalább megközelíthette volna ! Itt a pálya közepén, távol a czóltól hullott enyészetbe az előttünk pihenő nemes halott is Sz. H. Gy. Oh, e pályát én nem kísérlem meg feltüntetni, vagy jellemezni a rnegvál- lás e szomorú pillanatában, hiszen előttünk folyt az le s mint nyitott könyv tisztán s világosan áll előttünk. Azt olvashatjuk belőle, hogy az Istentől neki adott nem közönséges tehetségek mértéke szerint, e mellett törhetlen vas akarattal és soha nem szűnő szorgalommal munkálkodott e nemes város és egyháza javán s buzgalma csak fokozódott akkor, midőn kivívott érdemeinek e lös méréséül mindkét helyen elsőnek tévé meg őt polgártársaink bizodalma. Ez a bizodalom nem szégyenült ő benne meg soha! S most, hogy szólott hozzá az enyészetnek angyala, távoztakor koporsója felett méltán öltött gyászt az egész város, méltón kesereg az egyház, mely leghívebb fiát veszit.ó el benne. Óh, de ha nekünk is Sz. H. Gy.! kik a távozó nagy szive szeretetének csak sugarában, fényében részesülhetónk, ha nekünk is ennyire fáj látni a porba omló nemes életet, mint érezhetnek azok, kik e nagy szeretetének melegét élvezték, a mindent vesztett báuatos özvegy, a kesergő agg édes atya, ki élte büszkeségét s dicsekedésót temetve, bizonyára igy kiált fél a bibliai Jákobbal : „Szerelmes fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted,“ a jó testvérek s rokonszivek. Óh, e siralmat ne háborgassuk mi, Sz. H. Gy.! földi vigasztalással ne közelítsünk hozzája, az ily fájdalomra nincs e földön balzsam. Tekintsünk inkább fel a magas egekre, onnan kérjük Istentől a vigasztalást az ő keservökre. Ő küldé el sötét követét, a halált, tőle várjuk a vigasztalás angyalát. És te, pályát korán végzett embertársunk, menj immár a sírba, nem tartóztatunk fel tovább. Ne félj, élted nyoma haláloddal nem veszett el. Nemes példádnak emlékét sziveinkbe zárjuk s ott fogsz élni továbt), mig majd találkozunk. Addig Isten veled ! Dr. V&jay Károly, városi főügyész búcsúbeszéde a tisztikar nevében: Mélyen tisztelt gyászoló közönség ! Ismét temetésre jöttünk össze, egy igaz polgárt kell ismét elsiratnunk, reánk nehezedett az utóbbi években a sors keze, városunk sok sok nemes polgárát vesztette el, s ime valóra vált a félve-félt gyász, elvesztettünk egyet újra, a legjobbak közzül. Érezzük e veszteségűt mindnyájan, megrendült egész társadalmunk építménye, hiszen melyik intézményünk nem élvezte és nem vette igénybe az elhunyt bámulatos nagy munkaerejét, melyik nem támaszkodott erős vállaira, még is legnagyobb a mi veszteségünk, e város törvényhatóságáé és ebben a nagy családban a a szükebb családoké, e város tisztikaráé. Elveszítette Benned e törvényhatóság nemcsak első tisztviselőjét, de első munkását is, elvesztette városunk azon polgárát, aki e város közügyéit a régi római polgár nemes lelkesedésével szolgálta, a tisztikar pedig a vezető és irányitó főt, a nemesen érző főnököt és barátot, a fárad- I hatlan tisztviselő péidányképét siratja Benned. Vajda Mihály divatáruházába — Deák-tér 10. sz. — megérkeztek a = tavaszi és nyári idényre =z a legújabb divatu kalapok, ingek, gallérok, nap és esőernyők, melyeH nagy Választóban olcsó áron Kapható^.
