Szamos, 1902. január (34. évfolyam, 1-9. szám)
1902-01-26 / 8. szám
XXXIV. évfolyam. Szatmár, 1902. vasárnap január hó 26, 8-ik szánk SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. 1 ‘ j ^ •* ) \ \< . K . O Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. Mesterek és segédek. Azt szokták mondani, hogy mindenki a maga mesterségére panaszkodik és a czi- pészvilág esküdözik, hogy inkább megöli fiát, mintsem a maga mesterségére nevelje: mig ellenben a szabó azt mondja, hogy inkább czipész legyen a fiából, csak szabó ne. így mindenki szidja a maga mesterségét s jobbnak tartja a másét. A szakadatlan emberfölötti munkában meg a nyomorúságban nincs semmi különbség a kis mester és a segéd közt; egyiknek a sorsa ép oly súlyos küzdelem, mint a másiké. Ha figyelemmel kisérjük a gazdasági fejlődést, azt tapasztaljuk, hogy munkaadó és munkás közt mindenütt ádáz harcz folyik. A munkás kevesli a bérét és sokalja a munkaadó nyereségét; e miatt elégedetlen, duzzog és néma harczra kél. A munkás nehéz sorban él, de látja, hogy a kisiparos ugyanolyan, — sőt még rosszabb sorsban vannak, mint ő. Látja, hogy nem gazdagodnak meg az ő rovására, hogy azok is nyögnek és velők együtt szenvednek a leküzdhetlen verseny súlya alatt. Mig a munkások, — ha ugyan van munkájuk, — szombat este biztosra várSZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Mindennemű dijak Szatmaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. ják csekély bérük kifizetését, addig a mesterek nem tudják, honnan teremtsék azt elő. A. kis mesterektől nincs mit irigyelni, nincs mit várni, nincs mit követelni, ezért tűrik sorsukat nyugodtan a munkások. Munkást és munkaadót egyesit a közös baj és a viszonyokat ismerő ember megdöbbenve kérdi: Ki inkább sajnálni való az iparban: a mester-é, vagy a segéd? . A mester roskadozó inakkal huzza az örökös jármot, és huzza a mig ki nem dől, a mig el nem viszik oda, a hol megszűnt a küzdés és a jutalom, a remény a csalódás, az öröm és a keserűség. Annyit nem keres a kis mester, hogy félretehessen nehány garast öreg napjaira, hogy majdan békés nyugalomban tölthesse öreg éveit „Dolgozzatok, mig mécsetek ki nem alszik!“ Ez a jelszó és maholnap kirakatba fogják mutogatni azt a kis mestert, a ki egy kis vagyonkát tudott összekuporgatni a keresményéből. A segéd végig csinálja velük az egész küzdelmet. Bajjal él, sokszor tengődik munka nélkül és szinte lemond arról a reményről, hogy ’ önállósítsa magát. Egyébiránt nem is olyan nagyon kecsegtető ez a remény, mert hiszen önállóságra jutván, sorsa tovább is a régi marad, sőt sokszor még rosszabbra válik. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Nyilttér sora 20 fillér. Mindezeket a szomorú dolgokat pedig nem azért mondom el, mintha kedvem telnék a régi jó magyar szokásban: a panaszkodásban és sopánkodásban. Nem akara- rom siratni a régi jó időket és nem azért irom le a mai keserves állapotot, hogy az elégedetlenséget fokozzam az iparosok közt. Hanem azért, hogy újra meg újra rámutassak a bajok okára és módokat keressünk a bajok orvoslására. A legfőbb baj az hogy magyar iparosok innen-onnan teljesen fölöslegesekké válnak, mert hazánkat a külföld látja el áru- czikkel. Ez ellen bizony csak a külön vámterület használna. De remélhetjük-e ezt mostanában ? A másik baj az, hogy mostanában az idegen verseny inkább elfajul, elaljasodik, s a legtolakodóbban igyekszik bennünket tönkretenni. Ha ez ellen az egyre fokozódó tisztességtelen konkurenczia ellen nem teszünk valamit, akkor a magyar elmehet csősznek, a tisztességes kereskedő becsukhatja boltját. Itt az ideje, hogy az ipartestületek az eddiginél erélyesebben foglalkozzanak ezekkel a kérdésekkel. Mivel a baj országos, országosan kell gondoskodni annak ellenszereiről is. Ha mi D a 1. Dallama : szövegszerzőtől. Temetésre szól a falu harangja, Sohasem volt oly szomorú a hangja. De ha velem szivet, lelket cserélne, Úgy még sokkal fájóbb hangon beszélne! Alig-alig bírom már a bilincsem, — Nincsen senkim, aki reám tekintsen. Egy volt, azt is elvette a Teremtő — Kinél jobbat, tudom so’sem teremt ő. Bús vagyok én, bús is leszek mig élek ; E világtól már semmit sem remélek. S ha meghalok, akkor látja a világ : Hogy én árva voltam, mint a vadvirág! Lénárd Ede. Igaz történet. A vékony katonaköpenyegben egyforma lépésekkel méregette ki a neki szabott utat a „Neugebaude“ puskaporos magazinjánál Freiwilliger Törő. Szeme folyton arra a bizonyos pontra van irányozva, amit neki a „Wachkommandáns“ ur őrizetül átadott, de gondolatai messze a császár- várostól visszatérnek övéi körébe. El ei gondolkozik, hogy mennyivel jobb is volna a karácsonyestét most a meleg szobában, övéi körében eltölteni, mint itt a dermesztő hidegben silbakolni. Hanem hagyjuk őt gondolatával és nézzük meg, mi történik a „Wachzimmer“ (őrszoba) ben. A petróleummal gyéren megvilágított és füsttel telt szobában, a káplár ur egész kényelmes poziczióban elterpeszkedve pöfékel, — akár csak egy török mufli — az extra priesen, (fekvőhely) közbe-közbe nagyokat ásitozva. A legénység és egy nehány „gefreiter“ (azért nevezem meg külön őket,- mivel ők már bakkancsot nem „subic- kolnak“) köröskörül a nagy priesen tanyáznak és hallgatják valamelyik „öregszent“, (harmad éves baka) viselt dolgait szent áhítattal. Éjfél felé jár az idő és az „Ablösung“ (felváltás) is csakhamar közeledik ; a legények legnagyobb része el-el szunnyad, azonban az átkozott priesen, melynek még a párnája is kemény fá ból van, ha el is szunyád az ember, egy-egy mozdulattól a patrontáska neki nyomódik a deszkának és mindjárt észre téríti a merész bakát, aki pár pereznyi szunnyadása alatt, gondolatban vissza talál térni hozzátartozói körébe. A csendet a mindenható káplár ur töri meg, ki felemelvén fejét elkiáltja magát. — Fiuk ! Van egy jó gondolatom, amit ha keresztül viszünk, pompásan eltöltjük az időt a felváltásig. Meglátjátok pukkadásig lesztek. ikre a szóra nagy suttyomban még a rekruta is felmerészkedik emelni a fejét, hallgatni a káplár ur szavait. — Halljátok! Ez a Törő önkéntes, aki a puskaporosnál posztot, valami olyan anyámasszony katona gyerek, tréfáljuk meg egy kicsit; bizonyára meg fog ijjedni, ha az elevenére kop- pintunk és elszalad a vártáról, ami bizony ijjesz- tés nélkül is — különösen ebben az időben — elég hátborzongató. Tegnap is mikor a kapitány ur a raportnál egy kissé hangosabban szólt hozzá, mert nem voltak kipuczolva a gombjai, úgy a lábába szállt a bátorsága, hogy még makogni is alig tudott. — Ilyen ficzkó kell nekünk ! — Bizonyára be fog ugrani. — A dolgot úgy gondolom keresztül vihe- tőnek, ha én, meg még négy öregcsont“ fehérbe öltözünk és egy pries deszkára felfektetünk egy szintén felöltöztetett rekrutát és ezzel a díszes társasággal fogjuk megvizitelni. Az eszmének természetesen viszhangra kellett találni, különösen mikor egy Önkéntesről van szó, egy elkényeztetett urfiról, akinek a legnagyobb bűne, hogy egy évig szolgál. Nosza előkerül a borjúból egy tiszta fehérnemű (mivel mindig benne kell lenni egy- garnitúrának) és csakhamar felibe kerül a mundérnak. A négy öreg vállára kapja a rajta fogva- ezogva kapaszkodó rekrutát és indulnak ki a „Wachzimmer“-ből egyenesen az önkéntes ur posztjához.
