Szamos, 1901. november (33. évfolyam, 88-95. szám)
1901-11-24 / 94. szám
Kétségkívül szükség van a törvényhozás erélyes közbelépésére; de — vélemé nyem szerint — drákói szigorral alkalmazott törvény sem lesz képes a párbaj dühöt teljesen megszüntetni. Annyi el lehet érve, hogy a felek titokban fognak verekedni, ami valami, de nem minden. Ma nyíltan dicsekednek a párbajozással s egy-egy hős büszkén jelenik meg a társaságokban egy „sikerült“ eset után, a mely társaság szemében arasznyival nőtt az, ki talán gyilkolt! Rá kell nevelni a társadalmat arra, hogy forduljon el minden olyan embertől, ki nem 1 iszteli a törvényt, a társadalmi rendet s párbajozik akkor, mikor rnás utón is szerezhetett volna elégtételt. Éreztesse vele megvetését úgy, mint érezteti a másnemű gyilkosokkal vagy a rablóval es gyutogatóval. Ki kell vetni a társaságokból az olyan embereket, kik úgyszólván, sértegetésből élnek, párbajra utaznak, lehetetlenné kell tenni az asphalt betyárokat! Tehát a társadalom s annak helyesen alkotott véleménye, becsületbiróságok s a nők gátolhatják meg leginkább a párbaj terjedését. Avagy jó részben nem a nőkért, a nők elismerésének kivívásáért kaszabolják-e egymást a „gentlemannek? Nem akarom elhinni, hogy egy jó érzésű, valóban m.'- velt nő örömmel látná, hogy ő miatta — talán ártatlanul — foly embertársának vére. A mely nő pedig ilyenben találja örömét, azért a nőért igazán nem érdemes megverekedni. Az ő szeretetreméltóságukkal — lépjenek tehát sorompóba a nők! A mi felvilágosult századunkban nincs helye a soha eléggé nem ostorozott ostobaságoknak. Ne türjük tehát már tovább, hogy az ökölharcz e raífináltabb formája ismét és ismét divatját élje nálunk. Bontsuk ki a valódi becsületesség s a felebaráti szeretet zászlaját s aztán . . . borítsuk halotti szemfedőül az előítéletek legkedvesebb gyermekére! Fábián István. A társaság élénken foglalkozott a fiatal müvészszel, a kit hánytak-vetettek az érzések, gondolatok, s nem is látszott figyelni senkire sem, Egy kedvese volt hű hozzá — a zongora. Ennek beszélte el minden buját, baját. Ezzel beszólt, ha örült, ha sirt, ha zokogott. S a zongora oly szépen felelt neki a maga nyelvén. Felállt s lassú léptekkel közeledett a zongorához. A teremben a zaj csillapodni látszott, a mint meglátták, hogy ki ül a zongoránál. Székek tologatása, kiváncsi susogás volt hallható. Az urak egy része hölgyeik lábánál, a vastag szőnyegen foglalt helyet. A művész jobb kezét rátette a billentyűre s találgatta a szükséges hangnemet. Aztán egyszerre egy sohajszerü moll akkord után köze lebb húzta szókét maga alatt. A hangszer érző lény lett. Életre hozta a művész. Beszélt, kórt, esdekelt, imádkozott s káromolta az Istent. Az első találkozás okozta édes benyomás, a remény, az ébredő szerelem, a lemondás, a fájdalom, a világgyülölet, a kárhozat, az őrület perczei, mind-mind kifejezést nyertek a bűvös bájos akkordokban. A hallgatóság lólekzetót viszafojtva leste, várta, élvezte a szerelmi érzések ily impozáns megnyilatkozását. A művész ujjai szédületesen mozogtak a legnagyszerűbb basszus menetekben. Alakja összefolyt a fekete zongoráéval s úgy látszott, mintha egy lebegő fenomen szellemkezekkel játszana a hangszeren, úgy magával ragadta hangulata az isteni impromtu-ben. A vihar szünetelni látszott, de ez csak a kitől ö orkánt megelőző szélcsend volt. A művész kibontotta szárnyait, szivének minden csepp Színház. A „Bor“ ez. Gárdonyi Gézának 3 felvo- násos falusi történetét hozták színre kedden, f. hó 19-én e szezonban már negyedikszer. Ez a minden izében magyar színdarab szép közönséget vonzott a színházba s úgy a darab szépségei, mint az előadók gondos játéka mindvégig lekötötték a közönség figyelmét. A darab tartalma ismeretes a közönség előtt; annak ismertetését ez alkalommal mellőzhetjük. Az előadásról magáról szólva csak, kiemeljük első sorban az összevágó, gondos játékot, melyben színészeink ez este egymást felülmúlni igyekeztek és a melylyel az est sikerét teljes mértékben biztosították. Az egyes szereplők a nép életét hü vonásokban jellemző szerepeiket ótórez- tók, megértették és igaz érzéssel jelenítették meg. Különösen kitűntek úgy alakításukkal, mint játékukkal: Raskó Erna (Baracsnó), Rát- honyi Stefiké (Eszter). Barna Jolán (Rózsi) és Halmay Cornélia (özv. Szunyoghné), Győré Alajos (Sz. Mihály), Margittay Gyula (Baracs Imre), Vihary Elemér (Gőre Gábor) Az összes előadóknak figyelmébe ajánljuk, hogy a darab tájszólásához ragaszkodjanak. A rendezés kifogástalan volt. B. A Vesztaszüzek, csütörtöki premierjét közönségünk látható szívességgel fogadta, telt házzal bizonyítva, hogy a darab „rossz hire“ daczára is kellően tudja méltányolni a színházi vezetőség ama törekvését, hogy újdonságok megszerzésével s előadatásával vezetik be az évadot. Noha a hangulat kezdetben kissé lanyha is volt s az elismerő taps csak gyéren nyilvá- nyult — ami a darabot, megelőző sikamlós hírének tulajdonítható — a bemutató sikert aratott, mert a közönség nem tudott ellentállni annak az önkónytelen vidámságnak, amely a darabbal s annak fülbemászó dallamából kisugárzik és az elmés ötletek, szójátékok s érzelmes jelenetek később egyaránt megragadták. Ebben első sorban H. Lévay Bertának, Solty Paulának és Ráthonyi Stefinek van érdemük, akik a darabot „vezették.“ Csak sajnálni lehet, hogy Solty Paulának nem nyílt alkalma operettszerepkörben magát bemutathatni közönségünknek, — mert erre a neki juttatott szerep nem volt alkalmas, — noha igy^ is természetes, eleven játékával őszinte tapsokat aratott. Ródei kedélyes formában mutatta be Diogenes paródiáját, mig Csáky mindvégig indiszpoziczióval küzdött. Ajánlatosnak tartanók a vezetőség részéről, ha egyes főszereplők indiszpozicziója esetén a premiéreket elhalasztani, semhogy azoknak jövő sorsát ily módon veszólyeztetesse. H. Lévay Berta csupa meleg tónusból, ragyogó színekből alkotta meg a tilosban bujkáló kis vére forrásban volt, s magával ragadta a sziveket. Rohanó, csapkodó skálákon felvitte őket a magasba, megmutatta nekik az ég kék végtelenjét, hogy aztán a legsötétebb tengerfenékre vigye le őket. A zongora bömbölve, zúgva, nyögve engedelmeskedett a szellem varázsszavának. — — -- — — — — — A tenger zúgása lassan szünetelni kezdett s a művész nagyot sóhajtott. Elég volt a gigászi harczból, melyet a gondviselés ellen vívott. Lassan, művészi dec rescendoval átment egy bájos piano hangulatba, a csendes, panaszló mélabus szerelem kifejezésébe. Orfeus lett, ki a köveket is megindította énekével. A hangszer lágyan engedelmeskedett. — Gyöngéden szállt el belőle a melódia, megsimogatta a hölgyek arczát, belesugott a füleikbe, bájosan, lágyan, mint az esti szellő. A társaság fellélekzett. A férfiak zsebkendőikkel törölték izzadó homlokukat s a hölgyek az igézet hatása alatt kezeiket ölükbe összekulcsolva merően néztek a zongorára. Az impromtu vége felé közeledett s még el sem hangzott az utolsó accord, midőn az óriási tetszés nyilvánítás kitört. A férfiak el ragadtatva ragyogó arczcza! siettek hozzá, a nők csókra nyújtották kezeiket, s boldog volt, a ki kezet szoríthatott vele. Szinte tombolt az elismerés. A művész kimerültén állt a terem köze péu s egykedvűen hagyta magát ünnepeltetni. Csak állott és merően bámult maga elé. Tekintetében benne volt egy világ szerelme és egy világ szerelmének minden két- eesése. Illés Jenő. szerelmes szökevényt, Halmay Cornélia pedig ismert bonhomiájával méltó kísérője volt. Pompásak voltak Szilágyi az ügyefogyott öreg férj és Mészáros az örökké vidám bohém gyermek szerepében. Győré egy kissé — hogy is mondjam?— kissé igen „operettszerü“ volt. A darab lényegét illetőleg sokat nem mondhatni. Az egész meseszövós egy gyüszübe belefér. Egy ó görög alapra fektetett fantasztikus szerelmi történetnek a modern társadalmi viszonyoknak be- levonásávai való paródizálása. Egyébként meséje a következő : Milo szigetén Vesta temploma számára szüzeket keres Domokos, Vesta templomának örmény helyszerzője. A halászleányok között, akiket erre a czélra kiszemeltek, van a bájos és erényes Cypris is, Penelope korcsmárosné húga. Cypris bájai lángragyujták Patacles bankár szivét, a kinek van felesége is: Pyrogena, szeretője is: Bacchis A felesége ugj'an megcsalja őt Diogenessei, a bölcscsel, a szeretője pedig Sco- passal, a szobrászszal. Scopas szabadulni óhajt B'acchistól, mert ő is Cypris után veti magát, a egyszer látott a tengerből kikelni és a kit azóta nem tud feledni. Róla mintázta meg a Vénusz szobrát is, persze csak képzelet után. Cypris sok hajlandóságot mutat Scopas iránt és visszautasítja a tolakodó Patacles ajánlatait. Patacles ezért bosszúból feljelenti őt Domokosnál és Cyprist elhurczolják a többi szűzzel együtt Veszta templomába, az örök tüzet őrizni. Később Cypris megszökik Vesta templomából és Scopashoz menekül, a kit szeret Bacchis, a szobrász mellőzött kedvese, megsejti, hogy Scopas műtermében rejtegeti Cyprist, eljő ide s dühében a miliői Vénusz szobrának két karját kalapácscsal leüti. Scopas most uj szobrot akar készíteni és könyörgésére Cypris belegyezik, hogy az uj szobrának modellt álljon. A műterembe jönnek Pyrogena és Digenes is, miután Pyrogena mindig otyan helyeket keres szerelmi légyott helyéül, a hol még szerelmesek sohasem szerettek. (Ezért csinálja Diogenes nevezetes hordóját is.) Patacles is megérkezik és mikor Cypris szökéséről értesül, értesíti Vesta templomának őrizőjót, Ez beront a műterembe és kijelenti, ha estig vissza nem tér Cypris a Vesta-- szüzek közé, máglyán leli halálát, kedvese, Scopas pedig örökre száműzetik. Végül az egész társaság e Vesta templomában gyűl össze. Pyrogena Diogenessel a templomba jő, mert úgy véli, hogy ezen a helyen még sohasem szerettek ő előtte. Patacles, a ki gyanút fog a felesége ellen, szintén ide jö és Jupiternek öltözve, kémleli a helyzetet. Scopas is belopódzik a templomba, a hol a párok között nagy félreértések és zűrzavarok esnek meg. Végre is sikerül Patacles gyanúját eloszlatni, a bankár megbocsát feleségének, Scopas pedig megkapja Cyprisét, minthogy az ösz- szes Vesta-szüzeket szabadon bocsátják, mert az ellenzék nem szavazta meg a közoktatási budget keretébe tartozó Vesta-templom fentar- tási költségeit. A két árvát láttuk pénteken félhelyáru előadásban. Habár a darab régi s közönségünk sokkal inkább hajlik a vig múzsa, — mint az idegrázó drámák felé, a ház teljesen megtelt, s a nyílt színen és főivonások végével elhangzott tapsorkánok az őszinte tetszés megnyilatkozásai voltak. Teljes elismerés illeti meg első sorban Raskó Ernát, és Barna Jolánt a kik a két nővér nehéz, idegölő, fárasztó szerepében oly meglepő routin- és színpadi készültségre valló alakítást mutattak be, hogy méltán szép reményt fűzhetünk további művészi fejlődésükhöz. Játékuk a bevezető részletben egyszerű, gyöngéd és bájosan gyermekded volt, mig a darab későbbi menetében — a drámai részletek további fejlődésében mindketten oly igaz reálizmussal mutatták be a szenvedő testvéri szív minden fájdalmát, keservét s a lelki reláczióknak alapos tanulmányát, hogy a közönség — szivének legérzékenyebb húrjaiban érintve — nyilt szilien is több Ízben frenetikus tapssal jutalmazta e szerepüket. Raskó Erna az elrabolt és a testvérétől elszakított szerető szív érdemtelen keservét, igaz fájdalmát odaadásteljes, — jól tanulmányozott alakításban mutatta be s méltán rászolgált a közönség több ízben kitörő elismerésére. Jól átgondolt, diskrét játékával s szerepe minden részletének finom színezésével valósággal gyönyörködtette a telt házat ; alakítása kitűnő volt minden részletében s árnyalatában, tele nemes vonásokkal és ahol indokolva volt, megdöbbentő erővel. Játék, jó iz- ’ lés és művészi komolyság dolgában is egyik
