Szamos, 1900. október (32. évfolyam, 80-87. szám)
1900-10-07 / 81. szám
XXXII. évfolyam. Szatmár, 1900. vasarnap október hó 7. 81-ik szám. SZAMOS Vegyes tartaimu lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. K ar. SZAATMARMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Mindennemű dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Nyilttér sora 20 fillér. Szent e nap, szent minden pillanata. Arczra borulunk a dicső nagyok emléke előtt s mig lelkünk háborog igaztalan sorsukon, dobogjon fel szivünk s hevüljön az ő haza- szeretők tüzétől. Azért lettek ők, hogy legyea mit csodáljon e sivár világ ; azért hallak meg, mert a szabadságnak még egy Golgothájára szüksége volt a nemzetnek, melynek keresztje alá elzarándokol lélekben e napon minden magyar, hogy mig kisírja honfiúi bánatának keserű könyeit: lássa a megdicsőülés fény- körében a halálra üldözött eszmét. Gyújtsuk meg mi is az emlékezet fáklyáját s annak messze világitó fényénél járjuk fel a szent helyet, hol tizenhárom magyar hős hullott alá drága áldozatul a haza szabadságának. 1849. október 6-án, szombaton, reggel öt órakor dobpergés hangzott ki az aradi várból, mely tizenhárom dicső élet szomorú befejezését jelenté. Nemsokára szétnyílik a sötét őszi köd és megjelenik a letarolt mezőségen négy honvéd tábornok, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Desewffy Aristid és Schweidel József délczeg alakja. Bátran néznek szembe a kivezényelt katonasággal. Isten és a haza szent nevével ajkukon nyugodtan állanak szembe a rettentő halállal, mint már oly igen sokszor. Hamar végeznek velők. Az első sortüzre három lélek előtt megnyílik a meny kapuja Kiss Ernőt még a golyó sem fogja, úgy áll ott még a lövés után is, mint egy alakot öltött igazság egyenesen Isten keze tartá meg. Csak a hóhérok nem látták e csodában az Istent, az igazságost Oh nincs, nem lehet azoknak Istenük ! Még három lövés dördül el egyszerre és . .. elvégeztetett! Még párolog a szét folyt piros vér a -száraz ayár tövén; még el sem szállt a gyil- kbs'-fegyverek füstje, uj áldozatra vár a ki- elégithetlen vérszemj. — .Jönnek is egymás után szépen, mintha esküvőre mennének, Pöltenberg. Aulich, Lahner, Knézich, Vécsey, Török, Leiningen Damjanich és Nagy Sándor Hősiesen küzdöttek egy elhagyott haza, egy elnyomott nemzet szabadságáért és mint utolsó gonosztevőknek, bitófán kell elveszniük. Oh ennyi gúny, ennyi gyalázat meg a halálban is! A legTásultabb szív, egy hóhér szive megesik rajtok, kegyelmet kér számukra. Istennél a kegyelem! — volt a válasz. Igen, a kegyelem Istennél .van; de kinél van az igazság, mely megostorozza a bűnt? Nála van az, és rettegjen ettől minden sötét lélek, még ha egy Haynau testébe bujt is az ! Függ már Pöltenberg, jön utána Török és a többi, legvégül Damjanich és Vécsey. Kilencz drága tetem! Arczuk nem változott, oly szépek ők, oly nyugodtak, mint aminő rettenetesek voltak hóhérjaik előtt, mig ei nem törött a kard. Eljött két aradi paraszt és egy nagy gödörbe eltemette mind a kilencz vértanút. Ötvenegy év telt el azóta. A közös sir fölé emléket emelt a hazafiul kegyelet Az édes haza szabadsága visszatért, engesztelé- sül a sok drága életért. A hősök felett emelt sirhalom virágaiból koszorút kötött szere tét és íelékesité vele egy koronás lő homlokát, ki igazolta a kimúlt hősöket s ezzel ő rntga tanított meg bennünket arra, hogy vértanúink emlékét szentnek tekintsük. Ötvenegyszer virradt lel a nap október hatodikára és ugyanannyiszor egy-egy mély sóhaj szállt ki minden magyar kebeléből. Nem lehet elfeledni, de ne is feledje el soha a magyar, hogy a szabadságért elvérzettek sirján örökségül maradt reánk a honszerelem, mely élteti s éltetni fogja e nemzetet, mig Isten nemzeteket tart fenn e földön. Ama kőoszlop helyett, mely tizenhárom hősünk sírja felett emelkedik, mit széthord az idők pusztító viharja, emeljünk nekik soha el nem enyésző emléket sziveinkben, melyre a hazaszeretet lángbetüi legyenek vésve. És e szent emléket adjuk át drága örökségül gyermekeinknek, unokáinknak. A múltban van az alap, melyre a jelen anyagából a jövőnek építünk. Október hatodika legyen szent nap előttünk ! Megszentelte azt tizenhárom magyar hősnek érettünk kiomlott piros vére. Fábián István. A vértanuk napján. Bús őszi nap volt. — A föld holtra bágyadt, Csönd vesztegelt a méla táj felett, Csak itt-ott bontott egy madárka szárnyat, Melyet fagyos zimankó verdesett. Az ég buját felhőfátyol takarta, Azon keresztül pergett könye le, Harmatként hullt a hervatag avarra S a haldokló föld együtt sirt vele. Ó ez a nap! Emléke évről évre Eles tőrt ver szivünk legmélyibe S ha volt is vágya, szárnyaló reménye, Ma, mintha vesztét fájlalná hite, Hogy a zsarnokkény átokszühe napján A föld rögét csupán köny öntöző, Hogy nem sújtott le, fellegek hasadván, Az ég haragja a bakók közzé. Tizenhárom félisten hordta lánczát Emelt fővel a vesztőhel}' felé S mit elkerült véres csaták zaján át: Boszúsugalt halálát ott leié. Kik vérüket koczkáztaták ezerszer, Kilenczen álltak rút bitó alatt, Négy életére tört a gyáva fegyer, Kik száz ellennel szembeszálltanak. S mi volt a bűnök ? A hazát szerették S járom alá fejük nem hajthatók ; Ha úgy éltek, mint hőskori leventék, Nem halhattak gyarló emberhalált. Egy j°bb jövendő fenkölt hirdetője, A Messiás keresztfán vórezett, így szerzettek ők is örök időkre Hónuknak szebb, magasztosb életet. De ők se holtak, mert emlékük él még S termő föld, a mit vérük öntözött; Magyar hazánk győzelmes ezredévét Meg nem ülhette volna nélkülök. Nehéz billincseit lerázta népünk, Magasra szárnyal már az értelem S szabad nemzetként szabad honban élnünk, Nem gátol balsors ádáz kénye sem. Nézzétek hősök! lelkesülve lángol Ma minden arcz s dobog minden kebel Imát rebeg az ajk közeibe’ s távol S palota, kunyhó egy gyászt ünnepel. Nyugton alhattok sírotok ölében, Hisz lelkűnkké vált a ti lelketek S ország-, világnak hirdetjük kevélyen, Hogy emlékszünk s el együnk sem feled ! A szép álmot, min elmétek merenge Vórtengert ontó kinos éveken, Tovább mi szőjjük, miglen teljesedve, Mit áhit a legszentebb érzelem, Mig eszmétekbe lelket önt az élet S derül egünk, melyet vak éj takart, Köszöntve egy hatalmas nemzedéket, Népek díszét, virágát: a magyart. Légy üdvözölve, gyásznap fordulója, Légy üdvözölve, vérszentelte hely! A kicsinyes gond hulljon ma a porba S minden kebel istent keresse fel ! Nyíljék minden ajak buzgó fohászra, Még virraszt a szabadság angyala, S áll még a nemzet féltett Golgothája : Tizenhárom félisten temploma ! Mohlepte kő, mely hantjukat takarja,, Titáni nagyság törpe hírnöke, Törjön meg rajtad századok hatalma. Pusztító vészek ádáz mennyköve ! S te, honfiú, zarándokúira térve, Borulj le térdre ott a szent helyen S rebegj esküt a vértanuk nevére, Hogy a magyar mindig magyar leszen ! Szabados Ede. Káprázat-é ? . . MOTTO : . . . reményt vesztve, már-már feledék. Káprázat-ó avagy valóság ? Deritsd fői már ón Istenem, Ne hagyd, hogy a poklok kínai Lakmározzanak szivemen ! Volt nekem is, volt már édenem, De bezárult . . . s egy rengeteg Pusztaságon találtam magam, Hol csak tövisek teremnek. Vonszoltam testem rögről-rögre, Éj, nap: mind-mind csak gyötrónek ; Keserűség lett az italom, Híjával egy csöpp szinméznek. Hiszen virág sem nyílt utamon A kopár sivatag mentén
