Szamos, 1900. március (32. évfolyam, 17-25. szám)
1900-03-11 / 20. szám
márnémeti gubás, csizmadia, szűcs , szabó és tímár ipartársulatok és 1591 polgár irta alá azon kérelmet, melyben városi takarékpénztár felállítását kérik. Naivság-e az, mit a polgárság ily tömeges száma kér és aláír; hogy kívánságát tudassa a város vezető köreivel ? Bizonyára nem, mert uem egy agynak naiv szüleménye ez, hanem az iparos és földmives osztály, szóval e város legtöbb választó s adófizető polgárának jogos és méltányos kívánsága volt. Hogy pedig éppen Csomay Imre városi képviselő úrtól várta a polgárság az eszme ujabbi megpenditését, az csak logicus volt, miután ö foglalkozik legtöbbet a polgárok ügyeivel, ő vetette fel e kérdést évekkel ezelőtt s egyenesen fel kellett reá hívnunk figyelmét, mert egyik másik polgár csodálkozott azon, hogy Csomay Imre ur, ki évek hosszú során becsületes lelki- ismeretes és a közűgvek iránt érdeklődést, fel tűnő viselkedést tanúsított, mert félrevonult mintegy a polgárságot érdeklő ügyektől, — sőt úgy látszik — az általa megkezdett eszme folytatását sem kívánja. Az ital törvény ismertetését bizonyára el is hagyhatta vo'na czikkiró, ez nem a városi takarékpénztár felállításához vagy ellenzéséhez való, mert egy polgár sem vesz fel kölcsönt azért, hogy azt eligya, hanem bizonyára számolva körülményeivel, jóllehet nem 12 — 15% kamatokkal számítva a kölcsön visszafizetését, mert ma is midőn nehéz pénzt kapni, azért 7—8% mellett jóhitelü ember kaphat pénzkölcsönt. Czikkiró megemlékezik a népnevelés liiá nyosságáról is és uj rendszer felállításában látja a népoktatás fejlődését. Csodálatos, hogy egy' városi takarék pénztár felállítását azzal ellenzi, hogy az ipar és kereskedelem rossz helyzete az italszeretetben és a népoktatás hiányain alapszik. Nem a tárgyhoz szól, hanem egyebet beszél, melyek talán igazak lehetnek, de összefüggésben nincsenek a szóban forgó pénzintézet felállításával. Hiszen mi azt akarjuk, hogy mostani köl- csöneiuket kedvezőbb, előnyösebb feltételek mellett bírhassuk továbbra is és ne fizessünk 12 —15% ot, mint czikkiró említi, hanem sokkal csekélyebbet, de ha annyit fizetünk is, tudjuk, hogy magunknak fizetjük, mert minél nagyobb lesz a jövedelem, annál csekélyebb lehet a pótadó, miután e pénzintézet jövedelme a pótadó csőké ntésére lesz fordítható. Ha mi városi takarékpénztár felállítását kívánjuk, akkor készek vagyunk a többi pénzintézet által is kikötött kamatláb mellett azon takarékpénztártól kölcsön venni pénzt, mety aztán meghozná gyümölcseit s hasznossá válnék, bár dividendát nem juttatna is, hanem a pótadó leszállítására fordittatnék a jöved elem a helyett, hogy mint czikkiró gondolja, felemelnék azt. Egy ember után mindenkit megítélni nem lehet s Kriván és Steinbergei esete miatt nem szabad minden péuzintézeti hivatalnokot görbe szemmel nézni és gyanúsítani. A fogyasztó közönség vételképessrgének fokozását egyfelől az iszákosság csökkenésétől reméli czikkiró. Valóban ez egyike a legkellemetlenebb betegségeknek, de hogy miért hozza ezt ide czikkiró, az csodálatos. Elrettentő példa gyanánt talán ? Az iszákos, ki dolgozni nem szeret s pénzt vesz kölcsön, hogy azt eligya, az már elveszett s azon segíteni nem lehet, de nem is érdemes. Egyebekben czikkiró vajmi keveset foglalkozik a városi takarékpénztárral. Már czirne sem helyes v á 1 asz ának, mert mi hozzá nem intéztünk kérdést, annál kevésbbó panaszkodtunk s annál kevésbbé lenne ő erre illetékes felelni, még ha panaszkodtunk is valami miatt. Egy polgár. E nézetet nem oszthatjuk már azért sem, mert közérdekű kérdéshez joga van bárkinek is hozzászólni. Szerk. Színház. Márkus Emilia. Szerdán Mírkus Emilia második vendég;- ie!Iép*e alkalmából „A kaméliás hölgy“ adatott zsúfolt ház előtt. A bájos vendégmiivésznőt a közönség megjelenése alkalmával lelkes, zajos [tapsokkal fogadta. Márkus Emilia művészi j nagysága a maga teljességében e szerepéből tűnik ki. Alakítása összhangzó egész volt, melynek részletei tervszernek és gyönyör- ködtetűen harmonikusak voltak. Legmeg- hatóbb és elragadóbb volt a/.on jelenete, midőn Armand atyja könyörgő s avaira felál 1 dozza saját megtisztult szerelmét, hogy ne rontsa le egy ártatlan lény boldogságát. Armand szerepe nem való Morvayuak s nem is volt képes a szerep követelményeinek megfelelni. Latabárnó jól alakította a kapzsi élősködő Prudence szerepét Csütörtökön Eohegrw’ay : „Marianá“-ját választotta Márkus Emilia, a nagy művésznő dicsősége tárgyául. Ismét teljesen zsúfolt ház gyönyörködött az elragadó Márkus Emilia alkotásában. A felzugó taps, harsány éljenzés szinre- léptekor, igaz mértéke annak a lelkesedésnek, mely közönségünket minden felléptekor eltölti s megjelenését már majdnem lázas izgalommal várja. S az utolérhetlen bájos művésznő megjelenik előttünk, hogy ez alkotásával ismét egy ki nem törölhető emléket hagyjon lelkűnkben : a Mariana emlékét, melylyel ismét gazdagabbakká lettünk. Valóban csodálatos kedély, titokzatosan mély szivvilág az, mely a Mariana jellemét, alakját úgy tudja élénkbe állítani, mint Márkus Emilia Az aeol-hárfa finom rezdüléséhez hasonlóan szólaltatta meg hangjában a nagy művésznő azt az ezer változatú szeszélyt, mely a Mariana sajátja, mely egyszerre felgyújt, a másik pillanatban lesújt s ezért mindez mégis varázslatos összhangba olvad egy magasabb czól szolgálatában, anyja eícsábittatásának meg- bosszulásában. — A Mariana jellemében nincs semmi problematikus, oly tiszta interpretáczió- bau mutatja be a művésznő. Az a magas értelmi képesség, melylyel a költő Mariana alakját felruházta, nagyon hálás kifejezésre talál a Márkus Emilia egyéniségében. Megrázó erővel nyilatkozik meg drámai tehetsége, midőn Mariana, ki legszenvenvedélyesebb érzelmeit is előbb vasmarokkal tudja megfékezni, a maga szivének szótszakithatlan hálójába kerül. Minő tragikus vergődés ez! Örökre bevésődő p. o. az a jelenete, midőn az utolsó felvonásban Dániellel találkozik. Mariana izzó szerelme elementáris módon nyilatkozik meg, de szive és esze közé lép az anyja gyalázatának emléke, a borzalom hidege vesz erőt rajta s ott vergődik előttünk, magából mintegy kilépve, oly természetességgel, a pathologiai igazság oly megrázó erejével, a minővel megnyilatkozni csak az oly fenomenális művészi tehetség képes. A közönség tombolt, lelkesedésében s hasztalan bocsátották le a vasfüggönyt, a kis vasajtón át is meg kellett a művésznőnek jelennie. A maradandó mély benyomásról semmi sem tehet jobb bizonyságot, mint az, hogy az előadás után, mint hallani lehetett, mindenütt a darabnak, a játéknak, az egyes jeleneteknek mozzanatait beszélgették, dicsőítették, részletezték, jeléül aimak a rendkívüli érdeklődésnek, melyet a nagy szellemi benyomások a kedélyekre gyakorolnak. A darab többi szereplőiben is volt sok jóakarat, de természetesen csak halványan érvényesült. Ezt azonban egyátalán nem megróvás- kép értjük, mert legyünk igazságosak; kívánnunk sem lehet, hogy ily rövid idő alatt szerepeiket megtanulhassák, s annál kevésbbé, hogy bele is mélyedhesseuek. Márkus Emilia pénteken „Franciilon“-ban búcsúzott el közönségünktől, melynek itteni szereplésével oly magas színvonala s elfeledhetlen szellemi gyönyört nyújtott. Ha az előbbi darabokban tragikai erejét mutatta be a maga fenséges megnj-ilatkozásában, Erancillon-ban egyéniségének utolérhetlen báját csillogtatta azzal az előkelőséggel, azzal a bámulatos diskréczióval, a minő egj'edül az ő csodálatos temperamentumának sajátja. Dumas e darabja a szellemes dialogok 0I3' kincses bánj'ája, melyből az alakítás számára a női kedély számtalan árnyalatú kifejezést meríthet. Márkus Emilia e kincseket a maga szerepében nemcsak felszínre hozta, de pisztolymval — mely töltetlenül volt — berohant. Mi nagy orditozással követtük. — Több mint öt perczig dulakodtunk, lökdösődtünk a sötétben és egy öreg, őszhaju, piszkos, szétron- gyolt ruháju banditát hoztunk a világosságra. Megkötöztük kezét, lábát és leültettük. Egy szót sem szólott. Lóriéul ihlettelten fordult felénk. — Most törvényt ülünk az istentelen felett. En részegségemben igen természetesnek találtam ezt. Le Poittevint a védő szerepével bíztuk meg, mialatt én a vádlót adtam. Egyhangúlag halálra ítéltük, csak a védő jelentett be feleb- bezést. Fel fogjuk akasztani! — kiáltott Lóriéul. Majd egy kis idei gondolkodás után hozzátette : — Nem szabad addig meghalnia, mig az utolsó kenelbeu nem részesült. Ki hoz papot? Figyelmeztettem őt, hogy késő van. Lóriéul magára vállalta e hivatalt s felszólította a vádlottat, hogy gyónjon meg. Az ember már egy idő óta keserves pillantásokkal nézett körül és kérdezni látszott, hogy miféle emberekkel van neki dolga? Majd boros rekedt hangján megszólalt: — Az urak kétség nélkül mulatni akarnak felettem. De Lóriéul erőszakkal térdére nyomta és miután azt állította, hogy a tolvaj szülei meghagyták, hogy gyermeküket megkereszteljék, egy pohár konyakot öntött koponyájára. — Gyónj meg az Urnák ! — Utolsó órád ütött ! Magánkivüli félelmében ordítani kezdett: — Segítség ! Nehogy a szomszédok felébredjenek, bekötöztük a száját. Erre elkezdte magát hányni- vetni a földön, feldöntötte a bútorokat, az állványokat, beszakitotta a vásznakat. Lóriéul megelégelte a dolgot. — Végezzünk vele! Ks elsütötte pisztolyát. A tolvaj felordi- tott. Kn követtem barátom példáját és sziporkázó fegyveremet kilőttem. Ekkor Le Poittevin igy szóllott: — Van-e jogunk megölni ezt az embert? Lóriiéul közbevetette : — De halálra ítéltük őt! — ü. polgárokat nem lövik főbe, hanem felakasztják — mondá Le Poittevin. — Adjuk át a hóhérnak, kisérjük a rendőrségre. Tetszett nekünk a terv. Megfogtuk a gazembert és miután nem tudott menni, egy állványra kötöttük s Le Poillevin és én vittük, mialatt Lóriéul állig felfegyverkezve zárta be a menetet. A rendőrség előtt az őr feltartóztatott bennünket és a szolgálattevő tisztet előhívták. Egy régi ismerősünk volt, ki ismerte a mi bohóságainkat s nem akarta átvenni a foglyot. — A rendőr szigorú hangon ránk rivalt, hogy menjünk azonnal haza, lárma nélkül. A menet a műterem felé tartott s amint beléptünk azt kérdeztem : „mit csináljunk a fogolylyal ?u Le Poittevin meghatottan bizonyítgatta, hogy a szegény ember bizonyára már nagyon fáradt lesz. Elfogott a részvét iránta és megszabadítottam kötelékeitől és megkérdeztem: hogy érzi magát? — Elég volt ! — kiáltott — vigye el az ördög a dolgukat ! Lóriéul erre leültette, puncsot adtunk neki és együtt ittunk. A fogoly úgy ivott, mint egy regiment katona. Mikor már a nap besütött az ablakon, nyugodt?n felemelkedett s igy szólt : — Legnagyobb sajnálatomra, el kell önöket hagynom, haza megyek. Minduyájan nagyon elszomorodtunk és hiába tartóztattuk, nem akart tovább maradni. Azután érzékenyen megráztuk kezét s elbúcsúztunk. Lóriéul pedig gyertyával világított neki a lópcsőházbau. — Vigyázzon ki ne törje a nyakát! — kiáltottuk utánna. hallgatók nagyot nevettek. Az öreg pe- dig pipára gyújtva szólt: — Az a nagyszerű a dologban, hogy7 igaz! Weisz Gyula posztó- és gyapjúszövet üzletébe szerezhetjük meg. hol hazai gyapjúszövetek is dús választékban találhatók. • Ruháinkat legújabb divat szerint, a legolcsóbb szabott árak mellett
