Szamos, 1899. augusztus (31. évfolyam, 62-70. szám)
1899-08-06 / 63. szám
XXXI, évfolyam üzaimar, 189S. vasárnap, augusztus hó 6 63SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMARMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. \ö! Előfizetési ár: Egész évre 4 fit. — Félévre 2 írt. — Negyedévre I írt. Egyes példány ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG : Rákóczy-utcza y sz. KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. M ndeanemü dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. _________________________________________________________________ HI RDETÉSEK: Készpénzfizetéb mellett a legjutányosabb árban közöltéinek. Minden beiktatás után 30 kr. bélyegilleték fizetendő. Nyílttól» sora 10 kr. Az oláh sas. A borgőz az emberekben különböző lelki tüneteket szokott létrehozni. A legtöbbje vidám énekben önti ki mámorát; van, a ki duhajkodik, van a kit a mámor vallási rajongásra ragad, olyik a Mars lakóinak rejtelmeiről, másik honíoglalási ideákról álmodozik s lappangó fajgyűlöletének ad téktelen megnyiiatkozási. Lukaciu Constantin, józsefházi pópa, az utóbbiakhoz tartozik ki a magyar íaj elleni gyűlöletének exaltált állapotában, az „ Astra“ oláh kulturegylet szinérváraljai ülésében honfoglalási mámorát a következő szavakkal symbolizálta: „Egy büszke és hatalmas sas emelkedik ki régi fészkéből és egy olajágat helyez el a Duna partjain; az ág nő és elborítja a Kárpátodat,“ s végül a mondottakat igy egészité ki: „Oh te imádott román nép, te fejedelmi sarj, nagy irigyeltje az egész világnak, de szépnek és hatalmasnak látlak!“ Isten ments, hogy Constantin pópából mártírt csináljunk. Hírhedt elődjéhez, László pópához nagyon is gyarló kaliberű tehetség, de mali- cziában annak méltó öcscse és versenytársa. A szinérváraljai gyűlésen megtudta a felséges román fejedelmi sarj, hogy ezentúl a sas lógja az olajágat szájában hordozni. Egy ilyen sas, melynek szárnyait Bukarestben növelik meg, egy olajágat tesz le a Duna partjain, persze, az olajfának abból a fajtájából, melyet most Szinérváralján is ültetgettek, s ez majdan elborítja a Kárpátokat Eddig a legmerészebb oláhphántásia is csak a Tiszáig merészelte kihúzni a nagy oláh birodalom határvonalait, most már e furfangos olajág arra lesz hivatva, hogy Kár - pátainkat is elborítsa. Igazán kaczagtató volna ez ostobaság, ha nem lepne meg azzal a merészségével, melylyel ez a magyar állam területén, magyar községben nyíltan, leplezetlenül meg- nyilatkozhatik, s mi több egy úgynevezett kultur-egylet keretében, rendszerbe íoglalva jelennek meg ezek az államellenes aspirácziók Ezt minden szó nélkül csak rövidesen] konstatálni nem tudhatjuk. Mennél ostobábbak ezek az állarnelle nes kotyvalékok, természetükhöz képpest annál hódítóbbak s minden alakjukban pedig igen alkalmasak arra, hogy az oláh köznépben a magyar faj ellem gyűlölet érzelmét táplálják és megerősítse . Mert hogyne gyökereznék meg az állam elleni gyűlölet annak a népnek lelkében, melynek papja nyíltan hirdeti, hogy el vannak nyomva s az eljövendő sas karmaitól várja a felszabadulást? Ki ne látná, ki ne értené, hogy itt nem felszabadításról van szó, hol egyenlő jogok és egyenlő törvények alkotmányos gyakorlásában részesül minden honpolgár, hanem igenis aljas izgatásról, minővel az oláh liga pénzét kell nyugtázni s beszámolni azzal, hogy e pénzek jó helyen gyümölcsöznek. Lucaciu Constantin pópa épen úgy tudja mint hírhedt bátyja, hogy az ingyen martir- ság nem fizeti ki magát. A milyen méltán illeti meg a közfce- csülés azon gk. lelkészeket s ezek közt első sorban a mieinket, kik az ilyen államellenes üzelmek ben részt nem vesznek, époly erős kritikáját hívják ki a magyar társadalomnak azok, kik az ilyenfajta gyü'ések sikerét közreműködésükkel előmozdítani törekszenek. A hivatalos ellenőrzés gyakorlásában és a társadalmi közélet ereiben elevenebben kell lüktetnie a hazafias közérzetnek, úgy, hogy ha ennek levegőjében, ennek környezetében az ilyen merénylet burkoltan, leplezve jelenik meg, hogy kijátsza a hivatalos hatalom kezét, sújtson ott erejével a magyar társadalom. A türelem ilyen dolgokban nem az a türelem, melyet az emberek erényének szoktak nevezni. Ma a józseíházi, de holnap majd a tur- czi, majtisi. vetési és a többi „sasok“ hintegetik el furfangos olajágaikat, hogy megnövesszék azokat mindnyájunk szemelattára, a magyar hazafias ellenálló képesség nagyobb dicsőségére. Igaz ugyan, hogy ez oláh sast még csak varjúnak minősíthetjük, de hát nem elég alkalmatlan-e a varjak kárrogása is?! A szőlő. Húsz kapás szőlője volt Bordás Péter uram ő kegyelmének a bodzási hegyen, legszebb az egész környék szőlője közt; büszke is volt rá, de hogyisne, mikor olyan bora termett, hogy messze földről jött kereskedők kérve-kórték már tavasszal az — őszi termést. A szőlőjére meg a leányára a szépséges Juliskára féltékeny is volt a gazd uram; őrizte mindakettőt, mert hiszen mindakettőnek sok a tolvaja. Hanem hiába őrizte a szőlőt, azt bizony épen a szüret előtt egy pár nappal megdézsmálta a sete, alvégi Balog Jankó egy holdas éjjelen. Este, midőn a krumplivájásból hazafelé tartott, összeakadt a csőszszel, persze a kerités volt köztök ; Balog Jankó tisztességtudóan szerencsés jóestét kiván aztán csak kihúz tarisznyájából egy üveg pálinkát, s ráköszönti a csőszre : „Ha meg nem vetné Miska bá’ igen jó ital !“ Hát úgy van az, hogy nem kell Katát tánczra biztatni, a pálinka utolja már a csősz kunyhójában fogyott el, épen a Bordás Péter uram szőlője alatt. . Kerekes Miska bá’ aztán nem sokat törődött akkor éjjel a szőlőkkel, kerülgesse biz a rósz lélek, végig feküdt az illatos ágyon s nyugodtan aludta az igazak álmát. A jó Isten tudná aztán, hogy mit csinált Balogh Jankó akkor éjjel, elég neki, hogy másnap csúnyán megszedve találta a szőlőt Bordás uram. No ilyen csúfság még nem esett a Bordás familián! Meg is mondta Bordás uram a tárgyaláskor a szolgabirónak „Nagyon szeretem a Juliska lányomat tekintetes uram! de nem tudom jobban fájt volna e ha térítőn látom, mint az a szőlőkár!“ De már erre a szolgabiró is rászólt: „Csak mégis jobban szereti a leányát Bordás uram, iiiszen az a kár végre is nem oly nagy Erősen fel volt indulva Bordás uram, s csak a foga alatt dörmögött valamit, hogy felért az a szőlő a félvármegyével. Ült is miatta a sete Balog Jankó négy napot, de mit ér az, a szőlő úgy is oda volt, meg a csúfság is megvolt, hogy meglopták már Bordás uram egyik kincsét. No de meg maradt a másik, a szépséges Juliska, kinek nem akadt párja Bodzásfalván, de még tán a vármegyében sem. Jártak is jánnézőbe még a hetedik faluból is a legények, de hogyisne, szép leány, dolgos leány, aztán a família sem szeméten szedett, meg a láda fiában is van bankó, az udvaron lábas jószág, szántó a mezőn, egyszóval bármelyik legénynek becsületére válna, fia megkaphatná. De hát a Juliska csak nem akart férjhez menni, nem hagyja egyedül az apját, azt mondta. A miben igaza is lehet, mert Sára asszony a Bordás uram hitestársa már harmadéve kiköltözött az akáczfás csendes temetőbe, az örökös hazába. Bordás uram sem erőltette a leányát, ő is abban volt, hogy „várt leány, várat nyer !" Lassanként aztán kezdtek elmaradozni a kérők, hanem a helyett egy szemtelen gólya kezdte a múlt tavaszon fészkét rakni a Bordás uram kéményén, — hiába hessegette a Juliska, — de megualványodott akkor tájba az arcza, biztosan a tavaszi változó idő miatt, -- sőt még kétszer le is hányatta az ostoros gyerekkel a megkezdett fészket, de csak mégis ott maradt a gólya. Akkor esztendőben épen cseresznyeóréskor kiballagott Bordás uram egv vasárnap reggel a mezőre, megtekinteni a búzák állását, hat a mint végig megy a „máléhegy“ alatt, csak utánna kiált Pereczes Jóska a csürhés, ki épen a dombon legeltette nyáját, hogy álljon meg egy szóra. Látszott a Jóskán, hogy valami nagy dolgot akar mondani, karikás-ostorát, hol a jobb, hol a bal vállára dobta, a pipája szárát is csak úgy ropogtatta a foga alatt, mig a gazdához ért !
