Szamos, 1899. július (31. évfolyam, 53-61. szám)
1899-07-16 / 57. szám
XXXi. éítolyam Szaímár. 1899. vasárnap, julius hó 16 blA szám. \ SZAMOS. Vegyes tartalrmi lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZ ATM ARME GYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. v> + «>v Előfizetési ár: Egész étire 4 frt. — Félévre 2 írt. — Negyedévre 1 írt. Egyes példány ara 10 kr. SZERK .bZTÓSÉD : Rákóczy-utcza 9 sz. KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. M ndeauemü dijak Szatmaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetét mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Minden beiktatás után 30 kr. bélyegilleték fizetendő. NyáBttér sora 10 kr.------------ J A mai tanítási rendszer. A tanév végén a helyi sajtó is hozzá szól a tanügyhöz, fölemlítvén a szülők áldozatát, a tanárok fáradozását, a tanítás eredményét s az itjuság érdekeit. E sablonoktól eltérőleg akarunk a tanügygyel foglalkozni, midőn az iskolai év belejezése alkalmából kissé megszellőztetjük a modern tanítási rendszert. A mai tanrendszer által legalább is 8—9 év (6+12= 18-ból) elvész az ember életéből. Mindaz, amit tanul, úgy elvonja őt a positiv és gyakorlati világtól, hogy szinte csudálni lehet, ha irántuk teljesen érzé cte- lenné nem változik. Hány szegény íöldmives, hány mesterember kísérli meg fiát taníttatni úgy gondolkozván „Nem árt, ha egy pár osztályt végez, annál több esze lesz mindenhez!“ Ha úgy lenne! de ahoz a mindenhez, kivált az apja által végzett munkához, nem nő úgy meg a hu esze mint ahogy elmegy attól a kedve; megtanulja a könyvekből, az iskolai közszellemből, a pajtásoktól, mint kell fáradság és tehetség nélkül magasba törni, csak „nagy dolgokkal“ foglalkozni, az élet reális oldalát elfeledni szóval : ur lenni. Innét van, hogy amely szülő gyermekét taníttatni kezdte, a lemustrált rósz eredmények mellett sem meri, a fiú sem akarja --a pályát félbeszakítani. A gyerek tanuló akar maradni tanulás nélkül, a rósz bizo- zonyitványnak természetesen mindig a tanár az oka (?); a szülő meg költ, mert csak azt tudja, hogy mi lesz, — azaz mi nem lesz — ha az iskolát felbe hagyatja a csemetével, de nem tudja azt, s azért rendületlenül bízik, — ami a pálya folytatása után okvetlenül bekövetkezik. Aki nálunk egyszer beleszagolt a középiskolai programmba, annak nincs többé kedve a kézi munkához! Már az elemi iskolában sokat kell a gyereknek tanulnia, mit a vaiószinüség 90 százaléka szerint soha nem használhat. De a pálya a tanulót még oly fejletlenül találja, hogy benne a gyakorlati élet iránti fogékonyságot meg nem zavarhatja. De a középiskolában? Ott a theoria és chablon szabadabban, tehát rombolóbban is működik. A természet és tapasztalat embere: az az apa, csak bámul, mikor egy-egy év múlva kicserélt fiát kell maga előtt látnia ! Munka és önmegtagadás nem létezik a fiatal ur előtt; s nagyon sokat kell még iskolai tanulmányaiból felednie, s a praktikus életben sokat kell még előírni kezdenie, hogy az élet logikája szerint hasznos tagjává legyen a társadalomnak. Ez az élet a nép szerint a 13-ik iskolát képezi! A tantárgyak tulterjesztése, s kivált pedáns, rideg gyakorlatiatlan előadása ellen nem lehet tiltakozni. Tanítsunk mindenből annyit, amennyire a nem szakembereknek is szükségük lehet, de azt jól s vonatkozással a gyakorlati életre. A többinek a szakiskolában a helye. Ugyan melyik érettségit tett tanuló-társam tud még valamit a ,,parallaxis “-ról, a a „sinus-cosinus“ használatáról a „consecu- •tio temporum“-ról, meg a „görög költők dialectusáról“ stb stb., ha nem épen professor? Vagy melyiknek volt ezekre szüksége, s ha volt, nem kellett-e újólag azokat megtanulnia ? Szomorú vigasztalás egy 8 osztályt végzett földbir okosra, hogy anyagi bukását Horáccal énekli meg. Minthogy a tanítás maga gyakorlatiatlan, az egész tudomány,, mit az ifjú az iskola padjaiból magával hoz, oly csekély, hogy az érettségi vizsgákon vagy a legfelüle- tesebb feleletekkel kell megelégedni, vagy másképen, — a kérdések előleges megsugásá- val, — kell a dolgon segíteni. Az if|U nem azért tanul, hogy valamit tudjon, hanem hogy mindent tudni látszas- sék; nem azért jár iskolába, hogy lelkét kiképezze s a gyakorlati életre előkészítse, hanem csak azért, hogy bizonyítványokat szerezzen, hogy bizonyos számú osztályon át- uszszék, az iskola padjait több-kevesebb ideig koptassa, s bizonyos számú vizsgán a sors szeszélyeit szerencsésen kiállja; mert hisz, ami papíron meg van írva, azt nyugodtan haza lehet vinni; ez a papír veti meg alapját egész pályájának, ennek segélyével a hivatal lépcsőin magasra kapaszkodik a legostobáb is, enélkül a legnagyobb tehetség elől is el van zárva minden pálya. Még csak az hiányzik, hogy újra divatba jöjjön a copfviselés, akkor aztán csekély különbség lesz köztünk és a kínaiak ezen legA fasor. (Paul Demeny.) A fasornak bus magánya Tovavonult messze, messze Harmatontott könytől ázva, Mintha titkos bún kesergne — S aranyszálat eregetve Remegett a nap sugára. A nedves pázsiton ott bolyongtak lassan. A leány merengve tekintett párjára S a távol láthatárt űzve szakadatlan Átkarolták egymást, mint repkény indája, Mely őrült csókjával a fát fojtogatja. Szemében villám gyűlt egy-egy pillanatra: „Emlékszel-e, mondá fülemile hangján, Midőn együtt ültünk téli szürkületben S lelkem a lelkedet testvérül fogadván, A hópehelyhek tánczát nézegettük ketten ?u A fasornak bús magánya Tovavonult messze, messze, Mámoritó illatárba, Ittasult a tarka lepke S napsugárban kéjelegve Libbent-lebbent himes szárnya. A lombsátor alatt komoran ballagtak. „Emlékszel, szólt a lány, ajkát csókra nyújtva, Mikor l’omlokomat érintette ajkad S szivünk rég elfojtott izzó lángra gyulva, Lázas remegéssel érezte a mennyet ? Legyen újra enyém végtelen szerelmed, Hadd lássam meg újra a napot, a létet. Esküdj meg, nem jött el niég utolsó óránk, Hiszen alig éltünk rövidke húsz évet S szerelmünk fényt, csókot, boldogságot szór [ránk !“ A fasornak bus magánya Tovavonult messze, messze. Irigyen a napsugárra Egy csöndes tó ezüst leple Langy szellővel enyelegve Ringatózott, csókra vágyva. Merengve álltak meg ketten a tó partján. „Emlékszel-e, szólt az ifjú, könyet ejtve, Mely végig gyöngyözött i, lány puha karján, Emlékszel-e még a kínos gyötrelemre, Midőn azt hívóm, hogy tűnni kezd szerelmem, Szólj, tudnál-e élni, élni szeretetlen ? Örökké nen tarthat a szenvedély, hidd el, Mint vasat a rozsda, szivünket úgy marja. De esküszöm neked halhatatlan hittel : Lelkemen lelkednek nem gyengül hatalma!“ A fasornak bus magánya Tovavonult messze, messze. A magas ég csodabája, A tavon ring, csábos keble Boldogságra, szerelemre — Siessetek! — ki van tárva. M egremeg a leány, párjához simulva : „Örömmel halok meg, ugyebár szeretsz még ?“ — „Ne hidd, hogy megszakad itt életünk útja, Jer, kövessük, édes, a lombos fák mentét. Hüs hullámok ölén nézd, jöttünket várják. Szerelmünk túléli e sir éjszakáját!“ A sötétlö mélybe ölelkezve mentek, Oldhatlan szerelmet vittek a halálba. A ki megtalálta a két fagyos testet, Azt hitte, szemük csak álomra van zárva . . . A fasornak bús magánya Tovavonult messze, messze. Zendült a dal édes nászra, Ragyogás szállt az egekre S biborfényét földre vetve, Elömlött a láthatárra . . . Francziából: Szabados Ede. Az én ismeretségem kezdete M.-val. Elbeszélés a művészvilágból. — Irta: Nagy Elek — Folytatás. Adams lakására mentünk, mely valódi amerikai gyakorlatias egyszerűséggel, de Ízlésesen volt bútorozva. Szobái gyönyörű képekkel vol - tak telve; élvezettel szemléltem azokat s hallgattam azok magyarázatát, midőn szemem egyszerre egy dús aranyozásu keretbe foglalt közön-
