Szamos, 1899. június (31. évfolyam, 44-52. szám)
1899-06-11 / 47. szám
Szatmar. 1889. vasárnap, junius hó 11. XXX). évfolyam 47-Hí szám. SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön A SZATMARMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Bgész évre 4 frt. — Félévre 2 írt. .— Negyedévre 1 írt. Egyes példány ára 10 kr. SZERK hZTŐSÉtt : Ráköczy-utcza 9 sz. KIADÓHIVATAL: Rákéczy-mcza 9. sz. M ndeanentü dijak Szatmaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányoeabb árban kozöltetnek Minden beigtatás után 30 kr. bély8gilleték fizetendő. Nyilttér sora 10 kr. * ben soha egyebet nem tett, mint a mit neki a villany világítási bizottság jelenteit és javasolt. Mutasson t. laptársunk csak egyetlen olyan esetet, amikor a városi tanács eltért a villany-világítási bizottságnak valamely javaslatától és hajlandók vagyunk igazságát az egész vonalon elismerni, — de addig mit akar t. laptársunk éppen a tanácstól. A villanyvilágitási bizottság, azért villany-világítási bizottság, hogy, aki áldója van, a villamos ügygyei foglalkozzék is ; neki kötelessége intézkedni, vizsgálni felügyelni, ellenőrizni és ha vissza-élést, hibát, hanyagságot tapasztal: erről atanácsnak jelentése tenni. A villany-világítási bizottságban pedig t. laptársunk szerkesztője személyében nem csak kezdettől végig képviselve van, de a nagy hangot is vitte. Nézzük csak milyennek látja ma t. laptársunk a villanytelepnek és kezelésnek mos ani es mult évi állapotát^ és milyennek látta ezelőtt. Ez év május 30-iki számában igy dörög laptársunk : „A múlt évben amikor a zárszámadás tárgyal iatott éppen olyanvolta helyzet mint a mostani. Akkor is nagy d e f f i c i t és nagy mennyisége a fizetetten számláknak“ Múlt év szeptember 6-án „Nem eladó“ feliratú czikkében pedig igy csicsergett: „Bárminő nagy is azon összeg, amit belefektettünk, a villám világítási vállalat saAz én utczámban. Régen, még gyermekkoromban, ott éltem abban a görbe, sáros utczában, a mely most már rendezve van s a melyben az a nagy ház áll. A szomszédban egy kedves család lakott s ón gyakran átjártam oda, mert azok a kis szöszke lányok, akik most már nagyokká, szépekké fejlődtek, olyan apró, kedves pajtások voltak, a kikkel jól el lehetett mulatni. Ök is átjöttek hozzánk és ón úgy örültem, mikor együtt csúszkálhattunk a kút melletti jégen. Egyszer aztán, megharagudtunk, a lányok nem jöttek át, én sem mentem oda s eljöttünk abból az utczából egy másik, nagy, fényes utczába. Ott mindig kocsi robogást, fütyülést, zajt lehetett hallani, az emberek, a kufár lelkek zaja nem hagyott nyugodni s ón vissza vágytam abba a sáros, görbe utczába. Később megszoktam a lármát, nem is törődtem már a kocsi zörgéssel és úgy gondoltam, hogy a játszópajtásokat azokat a szőke hajú babákat elfeledtem. Iskolába jártunk ; olyan különös komolysággal köszöntöttük egymást. Hogy is ne! Már nagy fiú voltam és ők nagy leányok, olyan iskolába járó gyermekek. Szörnyű komolyak voltunk. Ha ott a nagy feljárónál találkoztunk — és mi sokszor találkoztunk — megálltam s mindig néztem őket, néztem, mig el nem tűnnek a nagy embertömegben. Mikor már a „diák évek“ is elmúltak, mikor a lélek is visszavágyik egyszer-máskor az édes gyermekkor misztikus világába, én is elmentem a sáros görbe utczába, a hol boldog voltam egyszer régen, a gyermekévek rózsás idejében. Úgy megremegett a lelkem. Már-már ez az utcza is, nem az a régi, az a sáros, a mely azért olyan kedves volt nekem. Ott, a hol az a régi kis alacsony ház néz ki a többiek közül a vil- lamfényes utczára, egy árvafüzfa hajlott a tetőre az már nincs ott; mintha elvágyott volna innen. Nem neki való ez a zajos hely, ő a csöndes, a mólabus helyeket szereti, azt a sáros ut- czát, a hova nem hallik el az embertömeg zaja, de a hol még tiszta, hamisitatlan boldogság honol. És elköltözött. A régi rozoga házat sem láttam: születésem helyét. Nagy sárga épület foglalta el a tért. Büszke fedelével meredek oszlopaival úgy állt ott, mint a lelkem megtestesült fájdalma. Komor, hangtalan; nem olyp.n mint az a régi kis fehér házikó, a melyet gyermekek zaja élénkített meg Megálltam a nagy sárga ház előtt. Eszembe jutottak a gyermekkor kedves játékai; mikor még ott a porban várakat építettünk, a gyermekkor aranyvárait ; elmúlt az már régen, leomlott e kis fehér ház s ez a nagy sárga épület ijjesztő falával úgy állott, mint egy sárga halál, a mely megölte az utolsó emléket is a kebelben. Pusztulás, mindenütt pusztulás ! Bementem a szomszédba, a hol azok a ked- í vés arczu pajtások olyan gyermekes örömmel j fogadtak akkor... Nem ismertek meg. Megváltoztam talán ? Vagy nem akartak megismerni ? Lehet hogy igy volt! Fáj nekik is vissza gondolni a múltra, arra a múltra, a mely boldogságot, megelégedést adott azoknak a kislánykák- nak, akik velem együtt ott csúszkáltak a jégen a kút mellett. Nem! A múltat elfeledték! A jelen az, ami úgy fáj ezeknek a szép, most már nagy leányoknak, a jelen, a mely minden nappal azt súgja a fülébe ^ mindenikünknek : vénülünk. Igaz, vénülünk. Év évre halmozódik a hátunk műgött, itt hagyja a nyomát az arezon, a lelkűnkön. Sóhajtva gondolunk vissza a múltra. Szomorúan hagytam el azt a hazát, a hol olyan boldog voltam — régen — azokkal a szőke játszótársakkal. Szomorú voltam ; majd-majd megsirattam gyermekkorom édes fájó emlékeinél azokat a napokat, a miket itt a szomszédban a kis fehér házban töltöttem. Fájt, hogy az a régi sáros, hü utcza nem ismeri meg azt a kis gyermeket, aki egykor ott porban játszotta el gyermekkora legszebb álmait. Károlyi Lajos. érlelődni már bennünk azon megdönthetien gondolatnak, hogy a villamvilágitással többé ne kísérletezzünk, mert a kísérletezés még ezután is sok áldozatot követel, j hanem lépjünk a megadás lerere, s ha a befektetett összegből még veszíteni is kell, adjuk el az egész berendezést egy olyan vállalkozónak, aki ért ahoz, a mihez mi sohasem értettünk.“ Azóta a „Szamos“ hü maradt ehhez az 1 állásponijához oly időkben is, mikor egy mesterségesen támasztott izgatás hatása alatt, egyesek főben-jár: bűnnek hirdették a ! villanykezelésnek minden kritikáját és hazaárulásnak a villany-telep eladását Örvendünk hogy azok közzé, akik jobb belátásra kezdenek jutni, ma hozza csatlakozott t. laptársunk a „Szatmárés Vidéke“ is, bár az igazság érdekében ki kell jelentenünk, hogy az ő c§apatjok eddig sem volt nagy, ellenben nagy volt a „harczi lármájuk. “ Laptársunk ez év május 30-iki számában igen élesen bírálja a villanytelepnél levő állapotokat, és amit egy kissé íurcsállunk, ebből az alkalomból is—szokása szerint — ki méletlen támadással illeti a — városi tanácsot. Hát arra kérjük t. laptársunkat, nézzen csak maga kör. 1 és keresse azokat akik ebben a kérdésben hibásak, közel . . . közelebb . . . még közelebb, egészen közel, amint operetteben énekelik, olyan közel mig csak önmagához eljut. A városi tanács a villany ügyYillamos ügy. Évről évre, amint a város zárószámadás# napvilágra kerül, mint százfejü hydjra-ütí fel lejét a villany-telep ügye. Már két évvel ezelőtt, mikor a közgyűlésen először hangzott el az első kemény kritika és az első indítvány, mely a kezelésnek mostani módja ellen irányult, a „Szamos,, 1897. évi ápril. 15 iki számában a következőket irta: „Az indítvány csak 6 esztendőt késett, ez előtt 6 évvel kellett volna előállani, hogy a város ne bocsátkozzék a villám világítás házi kezelésébe, hanem ha már fényes világítást akar, adja azt vállalkozó nak, rendezze azt egy vállalat, melyet a város évenkint a közvilágítás fejében egy bizonyos összeggel támogat. No dehát mindegy, a mi késik nem múlik. 5 év után legalább tisztában va- gyun c azzal, hogy a világításhoz nem ért senki; nem, még a kezelőség sem. Nem, mert hiszen, ha csak az áram kiszámítását vesszük, oly ingadozás mutatko- kozik, mely a legnagyobb felháborodásra szolgáltatott már számtalanszor alkalmat. Hátha még elképzeljük, hogy a 120.000 írtra tervezett vállalat — elismerve a nagy bővítési munkálatokat — ma már 270 000 Írtban van s még mindég költséges épületek használaton kívül helyezéséről, illetve felcserélésről, újabb kisegítő kölcsönök felvételéről van szó, csakugyan megkellett
