Szamos, 1899. április (31. évfolyam, 27-35. szám)
1899-04-06 / 28. szám
a társadalomra, mennyivel képesebb lehet a : legkülönbözőbb társadalmi retegeket a kultúrpolitikai kérdéseknek megnyerni, sőt egészséges tanügyi közvéleményt is létrehozni ? ! Igen, alljanak és virágozzanak továbbra is felekezeti tanitó-egyesületemk tagjaik és fe- lekezeteik specziális érdekeinek előmozdítása végett; valóban szükség van ezekre: de e mellett mindnyájunknak éreznünk kell a „közös czélok, a közös törekvések, az együttesen végzett nagy nemzeti kullurmunka széttör- hetetlen kapcsát,“ az összetartást, mint azt a tényezőt, mely hivatva van közös érdekeinket felkaroló, alaposan megfontoló és igazságosan megítélő közvélemény alkotására; éreznünk kell, hogy első sorban mindnyájan „tanítók“ s mint ilyenek kar és „baj“-társak vagyunk. Egyetlen méltánylandó akadály a felekezeti tanítóknak az általános tanito-egyesü- letbe való be'épését illetőleg az, hogy fen- tartó hatóság iktól a gyűléseken megjelenésre napi és fuvar költséget nem kapnak. Az általános tanitó-egyesület azonban az iránt is lépéseket tett már, hogy a megye törvény hatósága az illető polgári községeket az egye sülét gyűléseire menő községi és felekezeti tanítók részére napi és fuvardijadására kötelezze. S tekintettel arra, hogy ez a rendszer már a legtöbb vármegyében életbe van léptetve, nincs miéit attól tartanunk, hogy ily előkelő vármegye íenkölt szellemű törvény- hatósága mélianyos kérelmünk teljesítése elől szűkkeblűén elzárkózzék Egyesüljünk tehá' kartársak ! Ne nézzük azt, a mi elválaszt, hanem ami egyesit bennünket. Nagynevű közoktatásügyi miniszterünk buzdító szavai: „A tanügy munkásainak szivében kell gyökerezni a nagy elvnek: egy mindnyájáért, mindnyája egyért.“ „Az egyiknek öröme legyen az egész tanítóság öröme, az egyiknek baját érezze át valamennyi.“ „Az ily testületi szellem, mely a nagy általános egyetemes tanügyi érdekek szolgálatában áll, tiszteletet parancsol és feltétlenül nyer is.“ íme midőn a legilletékesebb helyről jött ilyen lelkesítő szavak buzdítanak bennünket egyetértésre, összetartásra : vájjon nem hal- lanók-e meg? Vájjon csak mi nem lennénk képesek hivatásunk magaslatára, s érdekeink tudatára emelkedni? Én nem hiszem. Nem, sőt erősen remélem, hogy a tanítói közvagy karszellem, mely ma nincs meg közöttünk vagy ha megvan, de még szunnyad, lelkes és vezetésre hivatott kartarsaink pár toló és kezdeményező fellépésére lángra lobban mindnyájunk szivében és nemes vetélkedéssel fogunk a közös téren a közös munkára egyesülni. Úgy legyen! K. S. Yértetü irtása. Körrendelet valamennyi törvényhatóságnak. Szakközegeim, valamint az állandó gazdasági tudósítók jelentéseiből sajnálattal értesül tem, hogy a virágzásnak indult gyümölcstermelés egyik ágát, az almatermelést, a vértetüuek nevezett rovar a legnagyobb mértékbenvezólyezteti és azok a szábá^'rendeletek, a melyek ezen kártékony rovar irtása végett, egyes törvényhatóságok által megalkottattak, a kívánt czél elérésére és a fenyegető veszély elhárítására elégtelenek: ez oknál fogva tehát, midőn egyrészt a vértetü irtására vonatkozó érvényben levő törvényhatósági szabályrendeleteket hatályon kívül helyezem, egyúttal a többször említett kártékony rovar kötelező irtására az 1894. évi XII. t.-cz. 58.§-ában foglalt felhatalmazás alapján a következőket rendelem : 1 §. Minden birtokos köteles birtoka egész területén, minden mező-(heg}f-)-őr az őrizetére bízott egész területen az almafákat és almafacsemetéket folytonos figyelemmel kisérni és ha azok törzsének vagy ágainak kérgén kisebb- nagyobb, a vértetü jelenlétét feltüntető fehér gyapjas foltokat észlel, erről az elöljáróságnak azonnal jelentést tenni. 2. §. Törvényhatósági városok tánácsának, rendezett tanácsú városok polgármestereinek és a községi elöljáróságoknak meghagyom, hogy a birtokosokat, a mező-(hegy-)-őröket az 1. §-ban körülirt kötelességük pontos teljesítésében szi goruan ellenőrizzék, a város, illetve község határában levő almafákat, városokban a kiküldött tisztviselővel, nagy- és kisközségekben az elöljáróság egy tagjával és a községi faiskola szakértő kezelőjével, vagy ha a városban, illetőlleg községben faiskolakezelő nem volna, más alkalmas egyén közbejöttével, az ezen körrendelettel egyidejűleg kiadott „Útmutatás“ segélyével, a birtokosok, mező- vagy hegyőrök jelentése folytán esetröl-esetre azonnal, a folyó évben pedig hivatalból — tehát jelentés nélkül is a város vagy község egész területén — legkésőbb már- czius hó 31-ig megvizsgálják. 3. §. Ha a vizsgálat teljesítésével megbízottak a vértetü jelenlétét megállapították, az illetékes helyi hatóság a birtokost vagy megbízottját azonnal felhívja, hogy annak irtását az „Útmutatás“ szerint és az 1894. évi XII. t. ez. 52. § ában foglalt következmények és ugyanezen t.-cz. 95. §-ábau megszabott büntetés súlya alatt. 3 napon belül kezdje meg és ezen irtást mindaddig folytassa, ameddig a vértetü a fákról teljesen elpusztul. 4. §. Ha a vizsgálattal megbízottak az „Útmutatás“ segélyével nem volnának képesek megítélni és eldönteni, hogy a vértetü jelen van, abban az esetben a megvizsgált almafának gyanúsnak talált részét (ágát, gallyát, vagy gyökérdarabját) kötelesek az illetékes helyi hatóság-, nak, beszól '’áltatni, ez pedig köteles közvetlenül a m. kir. állami Rovartani Állomásnak Budapestre beküldeni. 5. §. Az elöljáróság, illetve a tanács vagy polgármester által kiküldött tisztviselő kötelessége megvizsgálni azt, hogy a 3. §-értelmében elrendelt irtást a birtokos vagy helyettese az „Útmutatás“ szerint lelkiismeretesen leljesi- tette-e ? és ha arról győződnék meg, hogy valaki az elrendelt irtást a meghatározott időn belül elmulasztotta vagy hiányosan foganasitotta, azt az 1894. évi XII. t. ez. 52. §-ában foglaltak értelmében a mulasztó költségére az illetékes helyi hatóság végezteti, egyidejűleg a mezören- döri kihágási eljárást is megindítja, esetleg nagy- és kisközségekben, amennyiben a mulasztás mértéke a 40 koronát meghaladó pénzbüntetés kiszabását indokolná, az eljárás megindítása végett a mulasztót a járás főszolgabírójának bejelenti. 6. §. Az utak mentén levő fákon — ha azok nem magánosok tulajdonai — a vértetü- irtás az utfentartó költségére foganasitandó. 7. §. A vértetüirtás a folyó 1899. évben április hó végéig, a következő években azonban mindig marezius hó 31-ig végrehajtand ). 8. §. Minthogy a vértetü nagymértékű elterjedésének a fertőzött faiskolákban rejlik legfőbb oka, a mennyiben az azokból eladott almanemzetének fia, de minden esetre testvér az emberiségben — elvitázhatlan erkölcsi kötelességének tartaná embertársát nemcsak minden rendelkezésire álló eszközzel: rábeszéléssel, ka- pacitáczióval esetleg erőszakkal is a bűntől visz- szatartani hanem teljes leikéből minden utón módon igyekeznék öt a bűn ocsmány voltáról meggyőzni — ugyanaz a tábornok, miniszter v. más nagy ur egy pillanatig se habozik Isten képmására teremtett felebarátját, a bűnök bün- jére, arra borzasztó bűntényre, melyre a költő szerint — bünbocsánat nincsen: a hazaárulásra rábeszélni és rábírni ! Az isten szerelméért ! ha ön elég aljas volna pl. egy orosz által — illő ellenérték fejében — felajánlott abbeli szolgálatot elfogadni v. pláne őt direct arra csábítani, hogy valakit meglopjon azért, mert Önnek abból valami haszna lenne, ha ezt meg bírná tenni — ha csak egy csepp emberi maradna még önben — fölteszem, hogy legalább önmaga előtt elpirulna és legalább önmagának bevallaná, hogy bizony nem helyesen cseleke dett. És ön még sem szégyeli, még sem gondolkozik egy perczig sem, hogy ugyanazt az embert rábírja egy nemzetet, a saját nemzetét meglopni. És ön nemcsak, hogy nem pirul, de sőt — re bene gesta — kezeit dörzsölgeti és mag van magával elégedve. Nem gondolja-e meg, hogyha az elég aljas vagy elég gyönge volt a bűnök legnagyobbikát elkövetni, ön neki bűntársa és ha épen az ön kezdeményezésével és befogásával jött az létre, akkor ön a nagyobbik bűnös, mert ön a bűnnek értelmi szerzője ? Hát a bűn súlya váljon csekélyebb, ha azt nem egy emberért egy emberen, hanem egy emberösszességért, egy ember összességén viszik véghez? - Mi mindnyájan — önök is — borza- dálylyal és undorral fordulunk el az emberiség szemétdombjának ama legrothadtabb salakjától, ki képes volt egy a természetes körülmények által oly magas piedesztalra emelt, egy világtól az igaz jótékonyság és magasztos nőiesség eszményképe gyanánt imádott nő szivébe döfni a tört, kit ugyan nemzetek forró könnyei kísérnek sírba, ki nemzeteknek ugyan anvja volt, de neki semmi, neki idegen. És önök nem átallanák elfogadni valakitől azt a szolgálatot, hogy saját anyja, kinek emlőjén nagyra nőtt és ki rögeivel majdan betakarja, saját szerető édes anyja: hazája szivébe mártsa az árulás ölő vasát! Igaz, hogy ö rá is megvetéssel néznek önök le, de azért tovább ösztönzik a bűn elkövetésére. Sőt elég tág lelkiismeretük van arra, hogy egész közönyös szemlélői legj'enek annak a pokoli jelenetnek, a mikor — azért a bűnért, melyet más, melyet önök elkövettek — egy ártatlan embert vérfagyasztó módon agyon kínoznak és élve eltemetnek; a megbánásnak árnya nélkül nézik szegény özvegyét — kinek minden könyörgésére még azt sem engedték meg, hogy hindu módra megossza az élő halottal az ördög máglyáját — tehetetlen kínjában kétségbeesni. Pedig azt a Golgothát önöknek kellene átszenvedniök, mert a bűn tétele az önök müve! Önök azt mondják: silent leges inter arfna, mikor katonai dolgokról van szó, akkor más ? Hát inter arma, az emberiség vadállatok csordájává válik? Hisz önök, kik az emberek millióit kormányozzák, kik az egész emberiség vezetői állítólag arra törekszenek, hogy az embert minél fönsógesebb, minél tökéletesebb lónynyé formálják. Hát azért rakják tele irgalmatlanul a népek vállait fegyverekkel, a melyek alatt le- roskadásig izzadnak, hogy alkalomadtán vissza vezessék abba a korba, mikor a képzelet szülte isteneknek embervórrel áldoztak és vad vandalok szabtak irányt az emberiség haladásának ? ! Ez az a magasabb czivilisatió, az eszmék győzelme az ideál ? Oh, megfagy a szivem ! Miért küzdeni, mikor a legmagasabbal is a legaljasabb párosul. Az emberiség tényleges vezetői nincsenek tisz tába a czéllal! Ha önök az emberért igazán tenni akarnak valamit: dobják le a fegyvereket! Kovácsoljanak az ágyukból ekét, a kardból kaszát. Legyen az emberből ember, de nem az ököljog alapján ; legyen az egyik a másiknak igazi barátja, testvére és akkor, akkor biztosan eljő a treuga Dei . . . . . Kellemesen melegség érinti arezomat. A nap fénysugár ujjaival egészen összetópte, szétoszlottá a sürü ködfátyolt és diadalmasan tekint le a földre. Hogy csillámlik ismét minden! Még kebelembe is bevilágít egy sugár, a sötétség oszladozni kezd. Halk mormoíás üti meg fülemet. Hátra tekintek ; mit látok ?! A Kölcsey átszellemült arcza derült komolysággal tekint a messze távolba. Ércz-szája megnyílik és hallom a halk szózatot: „Mit töprengsz, hiú, kicsi ember. Lesz még egy szép jövő! Lesznek még nagyszerű ideálok ! Én mondom, ki akkor is többet láttam egy szememmel a jövő ködében, mint ti kettővel a napfényes jelenben. Nem hallod-e a galliai kakasszót, mely az igazság haj- nalhasadásáuak óráját jelzi ? még az orosz medve is békéről mormog. Nem földi hatalom kormányozza a főidet, nem ember vezeti az emberiséget. Véges eszeddel hiába kutatsz az összefüggés után melynek mély titkát csak a végtelen ismeri. Eljön az isteni béke, de aki hozza nem lesz, nem lehet ember, csak maga az Isten! . . Berger I).
