Szamos, 1899. március (31. évfolyam, 18-26. szám)
1899-03-02 / 18. szám
XXXI. évfolyam Szaímar, 185-8, csütörtök, márczius hó 2, SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön A SZATMARMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Égés* évre 4 frt. — Félévre 2 frt. — Negyedévre I írt. Egyes példány ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉ(I : Rákóczy-utcza tí sz. KIADÓHIVATAL: Ráköczy-utcza 9. sz. M;ndecnemü dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizeiendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetéb mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Minden beiktatás után 30 kr. bélyegilleték fizetendő. Nyilttér sora 10 kr. Gazdasági felolvasások. A Szatmármegyei Gazdasági Egyesület által rendezendő téli felolvasások jövő vasárnapi programmja : Gojdics István földbirtokos Pátyod „Gépvetés előnye a kézzel vetés fölött.“ Plank Karoly tanitó Csomaköz „szőlő és bortermelésről.“ Yasuti politika. Kende Zsigmond és társai, mint a Szat- már-Fehérgyarmati vasút folytatólagos kiépítésének engedélyesei kérvényt nyújtottak be, melyben az iránt keresték meg városunk közgyűlését, hogy Szatmár városa csatlakozzék hozzájuk engedélyes társul. A vasúti bizottság magáévá tette az engedélyesek indokait s egyhangúlag vélemé- Tfybzáe a kérvény teljesítését. Ennek daczára a közgyűlés elutasította azon indítványt, hogy városunk engedélyes társul lépjen be a kiépítendő Szatmár-Fehérgyarmati vasúttársaságba. A közgyűlés eme visszautasító határozatát két szempontból hozta s tette meg arra vonatkozó észrevételeit és megjegyzéseit. Az első a pénzügyi szempont, a másik a mi ezzel szoros kapcsolatban van a vasutkibővités czélszerüségének kérdése városunk forgalmi érdekeinek előmozdítására. R határozat, valamint a vonatkozó észrevételek nagy része nem csak pénzügyi, hanem forgalmi vonatkozásaiban is olyan volt, mely nem egészen egyezik meg közérdekeink tényezőinek helyes elbírálásával, úgy hogy az igazságnak való felderítése s a kiépítendő vonal által elérni szándékolt forgalmi eredmények helyes színezése végett lehetetlen szót nem emelnünk. Igaz, hogy városunk közelebbi költség- előirányzataiban jelentékenyen növekedtek a kiadások úgy az állandó természetű'do tácziók, mint a beruházások terén a gazdasági szükségleteknek. Az is tény, hogy ezen kiadások jelentékeny tésze oly természetű,1 hogy nem lesznek apaszthatok, mig ezzel szemben bevételeink egy részt prekárius természetűek, amelyek nemcsak hogy nem fokoztathatnak tovább nagy méretekben, j hanem ha mostohább vív tony ok nehezednek reánk, el kell készülve lennünk arra, hogy nem csak az adók. hanem egyebb gazdasági ágak jövedelmei is, jelentékeny hanyatlásnak lesznek kitéve. Mi következik ebből? mindenek előtt az, hogy uj kiadásokat, szükség nélkül ne állítsunk be. Alapjában véve ez a következtetés helyes, csak azután az volna kívánatos, hogy , ezt a conkluziót ne csak hangoztassuk, ha-! nem akkor, midőn belőle a gyakorlat terén a konzekvencziákat is le kell vonnunk, azt rolyton szem előtt is tartsuk meg is valósítsuk. A szükség nélküli kiadások elkerülésének, más szóval a takarékossági eivnek hangoztatása legkevesbbé involválja azt, hogy a közgyűlés visszariadjon oly kiadásoktól, melyek városunk íejlődésével, haladásával, s ezzel kapcsolatosan jövedelmeink természetszerű fokozódásával lánczolati összefüggésben vannak. Ilyen kiadás megszavazását kérték a szatmár-fehérgyarmati vasút kibővítésének engedélyesei akkor, midőn városunkat engedélyes társul megnyerni akarták. Oly kiadásról volt szó, mely egyenes arányban áll nemcsak a város teljesítési képességével, hanem a forgalom megnövelése által elérni remélt bőséges kárpótlással is. A sz.-lehérgyarmati vasút ugyanis maiállapotában csak annyit lendített forgalmi érdekeinken, hogy megkönnyítette nehány községnek közlekedését városunkkal, melyeknek egyébként azelőtt is Szatmár volt a középpontjuk. Ama várakozások, melyeket városunk ez uj vonalhoz fűzött: hogy t. 1. általa középpontja legyen egy nagyobb vidéknek, föllendüljön a kereskedelem s élénküljön a forgalom, csak akkor fognak egészen teljesedésbe menni, ha e vonal nem fog zsák utcza módjára F.-Gyarmatba szögelleni, hanem ha egyrészt M.-Szalka utján a NyirGvadányi tükre. Irta és a Eölcsey-kör matinéján felolvasta : Osváth Elemér. T. K. Volt egyszer egy vén philosophus; (e kifejezésre egyik lapszerkesztőnk nem any- nyira személyi, mint inkább elvi szempontból bizonyára megtenné elmés megjegyzését: „ne tessék elhinni,“ mert a philosophia minden régisége mellett is örök ifjú tudomány, s a kik oltárán áldoznak, azoknak nem lehet megvénülni, mert mindig ujabbnál-ujabb philosophómákkal keli boidogitaniok a kaviárra mindig éhes emberiséget.) Ez a philosophus nevezetes újításokkal akarta a társadalmat regenerálni, vagy jobban mondva a családi életet megváltoztatni. A bázastársaknak egymáshoz való viszonyát fiatal feleségének, — ki természetesen szép volt s inkább szeretett volna édesen suttogó, mint szer fölött okoskodó, bölcs szavakat hallgatni, úgy magyarázta meg, hogy az nem nem egyéb, mint a basonnemü képzemónyek kölcsönös vonzása, majd összeolvadása által suggerált olyan sta- tnsquo, melyben e kópzemónyekt s ezeknek fokozódását a férfi- és nö, mint férj és feleség egymásra vonatkozó képzet- és érzet csoportjaikkal egybeköttetósben juttatják tudalmukban kifejezésre, s mely ettől kezdve a nő szemeiben metapsibykailag nem lehet egyéb, mint a belső tapasztalat szüksógkópenisóge, logikailag-lelki, igen sokszor tudatos érdekszülte kópzemóny, jogbölcsószetileg általános érvényű belső törvény, aesztbetikailag pedig a természeti rendnek, az általános öröknek reproduktiója. Épen ezért olyan fenséges ez a viszony moraliter, s szettörhetlen virtualiter. — Ilyen szempontból kellene azt érvényesíteni s akkor megváltoznék a társadalom képe, nem fordulna elő annyi házasságtörés s családi tragédia. — Csakugyan igaza van ennek a philosopbusnak theoretice, de tessék csak a gyakorlatban alkalmazni, mikor a nélkül, bogy a hadügyminiszter általános mozgósítást rendelt volna el, mindenhova került egy-egy katona. Végzetét a mi philosophusunk sem kerülhette el, nála is bekopogtatott a hagyományos unifor- misos unokatestvér s egy szép reggelen arra ébredt fel, hogy a tudomány diadal szavai helyett, satyrikus kis levélke üdvözli, s babérkoszorú helyett szarvakkal vau ókesitve felmagasztosultnak képzelt homloka. Hát T. K. nem önkény telenül jutott nekem eszembe ennek a pbilosophusnak esete. Valami egyezőt látok ón az ő akkori és az ón mostani helyzetemben. Műiden további okoskodás helyett utalok a „Szamos“ f. évi 5-ik számának vezór- czikkére, melyben az van mondva, hogy az eszmények kultusza tart fenn a válságoknak nehéz idejében egyedet és népet egyaránt; ez az a szó, mely egyedül akadályozhatja meg a* erkölcsi rothadást; adjunk a közönség idealizmusának tápot, felolvasások által ápolván keblében a művészet szeretetét s gyarapítván ismeretkörét. Ez a kőzszellem újjászületésének ösvény® s erre rámutatott a Kölcsey-kör, mely felolvasásaival élvezetet nyújt, de mélyreható jelentősége is van: a társadalmi renaissance. — íme T. K. itt találom én feltűnően egyezőnek a helyzetet s tartok attól, hogy nekem is a kikiáltott társadalmi ujitónak végzetteljes szerep fog jutni. A helyzet tehát ebből a szempontból nem valami kecsegtető, s ha ehez veszem a másik szempontot is : akkor valósággal kétségbeejtő. Tapasztalatból tudjuk, hogy az Eugel-czég borai által fűszerezett estélyek utáni katzenjammeres állapotban milyen jól esik a kaviár, mely csiklandoztatja az ingereket, de soha jól nem laktat. Igen ám, de nincs mindig estély (szándékosan kerültem a „finom estély“ vagya „nagy asztal“ kifejezést) — tehát nincs katzenjammer, s igy nincs semmi szükség a kaviárra sem. Az alkalom teszi tehát azt olyan kedveltté, keresetté és élvezetessé. Magam is szeretem a kaviárt, de őszintén szólva — sohasem volt kedvem azzá lenni. Pedig a „Szamos-“nakugyanaz aczikke, melyből előbb idéztem, — a társadalmi ujitó mellett ilyennek is deklarál. Ugyanis azt mondja, hogy: „aki pedig eszményekért szívben, dalban vagy prózában síkra száll és lelkesül: az naiv ember.“ — Akár csak azt mondaná, hogy az kaviar. Hát már most melyik igaz rám nézve ? Alvitázhatlan tulajdonságom az eszmények iránti nagy lelkesültsógem, s azt nem is szoktam titkolni, — most is annak vagyok kifejezést adandó, tehát naiv ember és illetőleg kaviár vagyok, nota-bene minden társadalmi renaissance mellett szabad legyen konstatálnom, hogy a matinék felolvasásai túlnyomó számban ilyen káviár természetűek, mert szeretnek csiklandozni annólkül, hogy jóllaktatnának. Ez a vigasztaló lehetne rám nézve, ha a másik esbe-