Szamos, 1899. január (31. évfolyam, 1-9. szám)
1899-01-22 / 7. szám
XXXI. avtolyam Szatmár. 1899, vasárnap, január hó 22. 7-ik szám. SZAMOS. /egyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Elöfixetési ár: Égés* évre 4 frt. — Félévre 2 írt — Neio e'lévre I Irt. Az „Otthon'-nal egy negyedévre I frt 50 kr. Egyes példány ára 10 kr. SZERK i'-SZTŐSÉtt : Ráköczy-utcza 9 sz. KIADÓHIVATAL: Rákéczy utcza 9. sz. M miennemii dijak Szatmaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Kész pénzfizetés mellett a lesjutányosabb árban közöltetnek. Minden beiktatás után yo kr. bclyegilleték fizetendő. Nyilttér sora 10 kr. Hitelszövetkezetek válság előtt. Ajánlva a „Szatmármegyei gazdasági egyesület* különösen Szeőke Barna ur ügyeimébe. Várva vártuk az uj hitelszövetkezeti törvény megalkotását s úgy üdvözöltük azt, mint egy hatalmas eszközét a közjóiét előmozdításának és meglehet, hogy több helyen a szövetkezetek várakozásukban keserűen csalódni fognak. Ugyanis megalakulván az „országos központi szövetkezet,“ a „a hazai szövetkezetek központi hitelintézete, “ mely eddig oly áldásdusan működött — a hangulatból Ítélve — lel fog számolni. Elbocsátja egy ismeretlen jövő elé az általa alakított s kötelékébe tartozott szövetkeae- teket, mert azon — mintegy négyszáz — szövetkezetnek hiteligényeit nem lesz képes továbbra is kielégíteni, már azon oknál fogva sem, mert az állam által nála elhelyezett tőkék vissza vonatnak, hogy a léiig az állam tulajdonát képező központi intézet tőkéjét növeljék. Milyen lesz az „országos központ“ berendezése, azt csak az alapszabályok megjelenése után tudhatjuk meg Vájjon az egyes szövetkezetek megtarthatják-e azt a függetlenséget, a melyet az eddigi központ védszárnyai alatt élveztek s mely egyedüli első alapföltétele az önsegély kellő kifejlődésének — legalább is az eddigi jelekből s a törvény intentiójából Ítélve : erősen kétséges. Az uj intézet tetszésének vann k ki szolgáltatva az egyes szövetkezetek, mert j tőle függ, hogy a fenálló szövetkezeteket befogadja-e kötelékébe, és ha nem, minő feltételeket állít fel, a melyek a befogadásra minősítenek ? Súlyos és nehéz kérdések ezek, mert a maglévő szövetkezeteket, — melyek eddig sem a haszonért, hanem a kölcsönös segítés czéljából dolgoztak — a kényszerűség a belépésre ösztönzi. Ilyen erős kényszerűség mindjárt az, hogy az országos központi intézet kötelékébe tartozó szövetkezetek részesülhetnek adó elengedés, portómentesség kedvezményében, a mi nagy kiadási tétel lenne a csekély jövedelmi szövetkezetek háztartásában. De leginkább sürgeti a belépést a hiteligény, mert könnyen elképzelhető az a helyzet, a melybe az a szegény nép jut, a melyiknek összes köl- csönei egyszerre felmondatnának, Ezeknek a nehéz viszonyoknak az ismerése és mérlegelése indította gróf Majláth Jánost arra, hogy a felvidéki megyék s igy Szatmár megye szövetkézeteinek bevonásával is egy szövetkezeti-szövetséget alkosson, a mely nagyobb sulylyal bírjon az állam; előtt s igy a befogadásra biztosabban számíthasson. Ha pedig az országos központba be nem fogadtatnék, hitelforrást máshol nyithasson fel. Ezzel a mozgalommal szemben az én nézetem az, hogy még korai. rtlőbb meg kell ismerkedni az uj intézmény alapszabályaival s csak szükség esetén tömörülő/ önálló szövetkezet alkotására, mert képzel- hetetlen előttem, hogy egy oly törvény végrehajtói, a mely törvény a közjóiét előmozdítását czélozza, épen a közjóiét összeron- tására törekednének akár egyes kisebb kívánalmak. akár politikai irányítás szempontjából, mint azt némelyek teltételezik. Nagy örömmel lehet üdvözölni gazdasági egyesületünket, hogy végre felkarolván a szövetkezeti eszmét, azt propagálni s széles körben létesíteni törekszik, ámde az én szerény véleményem e tekintetben az volna, hogy akár fogyasztási, akár hitelszövetkezet alakítása dolgában még egy kevés ideig várakozó álláspontot kellene elfoglalni. Eddig sürgettem e lap hasábjain, hogy gazdasági egyesületünk vegye kezébe a szövetkezeti ügyet; mosta várakozást ajánlom, legfelebb pár hónapig, mig meglevő szövetkezeteink a válságon túl esnek. Az eszme áldásossága addig is terjesztendő, folyton felszínen tartandó, de a létesítéssel még várakozni kellene. Aztán meg — ezt tapasztalásom után is mondhatom — czélszerübb volna előbb a hitel-szövetkezetek létesítése, mert ettől ke- vésbbé idegenkedik a nép, miután a takarékpénztárakat boldogulni látja. A fogyasztási szövetkezetek létesítése sokkal nehezebb, Farsangi történet. Irta: Vári Olvaszthó Ferencz. „Hát szöktessen meg, akkor a magáé leszek“ — kaczagott a szép Pethő Katicza, s hamisan kacsintva nézett a szőke fiatal emberre, kinek magas homlokát a bánat röpke felhője takarta el — de csak egy perezre s már akkor mosolyogva szólt: „Jól van megszöktetem, de álljon a szavának, most pedig a boldog jövőre előlegezzen egy — csókot.“ A szép Katiczának lángba borult az arcza ; úgy nézett ki ott a kert nyíló rózsái között, az üde májusi illatterhes szellőtől körüllebegve, mintha maga is egy kis világ mosolygó, rózsás tavasza volna, melynek nyíló bimbóit nem őrzik a leselkedő tüskék. „Majd akkor, csak várja!“ szólt, s ott hagyva a fiatal embert fölfutott a veranda lépcsőin, mig az elkomolyodva mormogá: „De kár, hogy tüskéje van a rózsának!“ Pethö Katicza a verandára futott vadszőllő levelei közül kidugta szőkefürtös fejecskéjét, s égkók szemeit a fiatal ember felé fordítva, édeskésen mondta neki: „No ne haragudjon .... Jöjjön— megadom.“ — X * X Gazdag leány volt Pethö Katicza; egyetlen örököse az öreg Pothő László összes vagyonának, a minek ára pedig kifutotta volna vagy tizenöt politikai napilap kauezióját — 10,000 írtjával számítva, — s még a maradókból is kitelt volna a kelengye; a szerelmes fiatal urnák pedig összes ingó-bingó vagyona két kötet vers s egyetlen sétapáleza volt, mit ajándékba kapott, a ruhái árával természetesen adós volt, mint jóravaló újságíróhoz illik; no meg a hót kötet vers kéziratát is magáénak mondhatta, a mi pedig a szerkesztőségi „kutya nyelvek“ halmazából kezelt papírra volt róva szépen csengő-bongó sorokban, de hát azokra a „kutyanyelvekre“ úgyis rég rámondhatta már a kiadótulajdonos, hogy „néhai.“ Hogy pedig ilyen anyagi körülmények között, hogy mert a fiatal Mándy Laczi a gazdag, a szép, az ünnepelt Pethő Katiczához szerelmes verseket Írni, sőt még neki szerelmet vallani, tőle csókot kérni (amit talán meg is kapott) annak, — miképen mindennek a fénylő nap alatt — története, természetesen politikus és idylli története volt. Valamikor régen, még mikor Mándy Laczi a hatodik gimnáziumban a latin, mathesis, görög stb. órák alatt olvasta a Jókai regényeit, a bébe Pethő Katiczának pedig a nevelönö ma- gyarázgatta, hogy: „i-fel, benne le, kereken el“ hogy majd e komoly tudománynak,—ha megismerkedik a virágbeszéddel, meg a színes, különösen a . zsaszin és zöld levélpapírok tanával, — hasznát vegye, — akkor jó ismeretségben volt a Pethő, meg a Mándy família, s pár évvel később a fejlődő Katiczának hűséges lovagja lett a Laczi, — a mint azonban később kiderült, ekkor még a csinos nevelőnő szivében élesztgette a szerelmi lángokat. A Mándy família azonban eltűnt abban az örvényben, mely mindennap szedi áldozatát a pusztuló dzsentrik közül, még a családi sírbolt is idegen kézre került s a Laczi szülői már ott nyugosznak az akáczfás falusi temetőben, a „többi“ szegény emberrel egy sorban. Laczi pedig irtózván minden komoly munkától, — mint az irók, kicsik és nagyok valamennyien, — a hirlapirás csalfa múzsájának szentelte életét. De a nagy város zajából néha úgy a forró nyári napokon, midőn a vidéken aranykalásztenger fölött pacsirta zengte dalát: kivonta valami titkos vágy megpihenni, éledni oda a kis faluba, melynek sirkertjóben öreg szülői nyugosznak, a melynek közepén büszkén emelkednek Pethő László kúriája nyitott kapui, — ősi szokás szerint, — hirdetik, hogy él a magyar vendégszeretet. Dehogy engedte volna az öreg Pethö, hogy egy Mándy László, — habár hivatala épen nem méltó nevéhez, — ne ő hozzá szálljon, s ne ott tartózkodjék az egész nyáron keresztül, hiszen ha megengedte volna, ősei, kik szintén nem sokat adtak a költőkre, de kik erővel ott fogták hónapokig egyiket-másikat, s fényes arannyal fizették verseiket — hetet fordultak volna a sir- bolt nyugalmas koporsóiban. Meg aztán legalább a szép Katicza sem unatkozott a csöndes faluban. — Az öreg Pethő járt a tanyákra, gyönyörködött a csikókban, nagy
