Szabolcsi Őrszem, 1940 (2. évfolyam, 1. szám)
1940-01-01 / 1. szám
SZABOLCSI ŐRSZEM 3 gaidat, mint felleget és mint felhőt bűneidet, térj énhozzám, mert megváltottalak ... Elolvasta, csend lett. Kértem Isten Lelkét, hogy tegyen bizonyságot szívében. — S mit mond ezekre? — kérdem némi szünet után. Megtelt szeme könnyel. — Azt hiszem, nehéz lenne nekem megtérni, visszatérni... de jó lenne ... ha lehetne. Ö még azt hiszi nehéz, de én már tudom, hogy lehet. * Rendőrségi fogdában jártam. Barátságtalan cellában, kemény dikón ember-ember mellett. Ma sok közöttük az ismeretlen — állapítottam meg magamban. Különösen egy magas, csontosarcú leány vált ki a többi közül. Vad tekintetében irtózatos harag lobogott, csúnya arcát szinte áttüzesítette a gyűlölet. — Mit akar itt? Miért jött ide? — kiáltotta felém, nem is kiáltotta, ordította. Káromkodott, mint valami ördögi nő. Beleremegtem. Mit tehetek én itt? Egy fegyverem volt most is csak, az imádság. És nem hiába. Félelmemben és erőtlenségemben az én Uram újra megerősített. Bátorságot adott, hirdetni Öt, a Szabadítót. Mert nem azért küldte az 0 Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassák a világ általa. Elcsendesedett mindenki. Az ördög azonban még mindig nem hagyott nyugtot. Mint egy megszállottat tartotta rabul ezt a leányt. Ott előttem kacagott, kacagott az Igére. Zavart. Igen komolyan kellett imádkoznom a Lélek győzelméért. » Mint hullott a kegyelem evangéliuma, úgy lepte meg a szívét a figyelem. Elhallgatott, nézett rám és várt. Hallgatott. Közben valaki felállt. Odament a kályhához, szenet akart rátenni. — Ne zörögj, maradj csendben! — szólt reá. Csendesen mondta, halkan, mégis valami nagv türelmetlenséggel. Ügy éreztem, hogy lelkének vágya ez. — Nézzen rám és mosolyogjon kicsit, — kértem, mikor elbúcsúztam. Rám nézett és mosolygott. S amint • tekintetünk találkozott, már teljes volt hitem, hogy“ az üdvösségben is találkozhatunk még, akik jöttünk a nagy nyomorúságból . . . H. E. — Amit mindenkinek tudnia kell. Február 2-3 4 én református konferencia lesz Nyíregyházán a ref. iskola dísztermében. Szeretettel hiv és vár mindenkit erre az alkalomra a református egyház. Viszhang a pozsonyi útról Levéltöredék. Budapest, 1940 jan. NAGYTISZTELETÜ URAM! ■ . . Végül is röviden s talán kevésbbé világosan tettem bizonyságot a gazdagodásomról. Talán furcsa és szokatlan, hogy a bennem maradt tényeket papíron közlöm, de ha már az emberek előtt nem tudtam az Istennek dicsőséget szerezni, legalább ne maradjon egészen bennem az az öröm, amit különösen vasárnap nyertem a bibliaórán. Mindegyik alkalommal az én számomra küldte az üzeneteket felém Isten, és a végén mintha kötelek hullottak volna le rólam. Bevezetésül azt kell mondanom, hogy ennek az evangélizációnak éppen most és éppen értem kellett végbemennie. Ezt éreztem én most, ha visszagondolok, hogy hogy állottam tizenegynéhány nappal ezelőtt. Olyan lelki sivatag vesz körül már jó hosszú ideje és kiszikkadt lelkemet könnyű volt a sátánnak retteg- tetni azzal, hogy folyton a bűneimet mutogatta és tárta elém. Igen el voltam keseredve és kétségbeejtett az a tudat, hogy mint visszaeső bűnös teljesen kiestem Isten kegyelméből. Elém hozta folyton gondolataimban a kiválasztás tényét, az eleve elrendelést, „könyörülök, akin könyörülök“, de nem rajtam, annyira, hogv megutáltam saját magamat és szavamat is alig hallották, mert mindent csak rosszul tudtam mondani. Olyan feketének láttam magam körül mindenkit, hogy borzasztóan elkívánkoztam valahová nagyon messze. Aztán jött a körlevele a meghívóval. Éva biztatott, hogy okvetlen menjek el. Az elsőn még nem voltam ott, mert már azt hiábavalónak tartottam részemre, mint már a többi ösz- szejövetelfélét, vagy bibliaórákat. Éva azonban újra csak küldött és a második estén már ott voltam, és azután mindegyiken. Amiket mondott Nagytiszteletű Űr, azt mind úgy vettem. hogy a Szentlélek mondja az én részemre. A legjobban azon csodálkoztam, hogy lehet ilyen nagyon nekemvalókat mondani- Igazán csak most értettem meg, — persze gyarlóan — hogv engem is szeret nagyon az Isten és utá- namnyul, mint a képen a pásztor nyúl a mélységben levő báránykáért. Megértettem azt, hogv ténvleg nagyon bűnös vagyok, de éppen azért halt meg értem is Jézus. Az utolsó reggeli bibliaórán pedig felismertem az előadottak alapján, hogy a sátán kötözött meg a rettegtetéssel és pillanatok alatt változott át bennem a félelem örömmé és mintha hazataláltam volna újra. Az Efézus 6:12 magyarázata segített kiszabadulni a gonoszság lelkének karmaiból, pedig kis híjjá,
