Szabolcsi Őrszem, 1939 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1939-04-01 / 3. szám
4 SZABOLCSI ŐRSZEM nem járnak templomba, akik megvetik a kegyelem királyi asztalát. Most csak nézzünk egy pillanatra az úrvacsorázni szokott gyülekezetre. Diadalmas, bizonyságtevő talán életük? Közöttük nincs hazug, részeges, elkeseredett, gyűlölködő, türelmetlen és megalkuvó? .. . »Van, dehát nem lehet mindenki szent és hiszen mindannyian gyarlók vagyunk.« Ez azonban nem mentség, mert mégis csak miattunk káromoltatik Krisztus neve a hitetlenek és a pogányok között. Mégis csak mi vagyunk az okai annak, hogy a keresztyénség nem jelent életmegoldást ebben a mai világban sokak számára. Nemcsak az a baj, ha nem úrvacsorázik egy gyülekezet, hanem az is olyan baj, ha nem jól, nem méltóan járul a szent asztalhoz. A reformáció korának éppen ez volt a legvitatottabb kérdése, mert hitünk elei világosan látták, hogy ezzel a kérdéssel áll vagy bukik a hivek közössége. A magyar református egyháznak ezen a területen volna igen sok és sürgős elrendezni valója. Az Úrvacsora a szereztetési Igék értelmében elsősorban emlékezés. A megtört kenyér és a kiontott pohár emlékezteti az úr\^icsorázó egyházat az érettünk testét megtört és vérét kiontott Krisztusra. Ez az emlékezés azonban csak akkor lehetséges és valódi, ha azok, akik emlékeztetnek a jelek által, lélekben, valóságban, vagyis hit által valóban magukénak vallják a megfeszített és feltámadott Krisztust. Igv van ez valóban? ... De hát akkor miért van oh'’ sok erőtelen, beteg és alvó református magvar ember csak itt Szabolcs megyében is? Az Úrvacsora ugyancsak a szereztetési igék értelmében igehirdetés, még pedig az Űr halálának hirdetése. Az igazán úrvacsorázó gyülekezet a megtört kenyérben és a kiontott pohárban szent bizonyságtételt hall meg bűneinek bocsánatára és az örökélet reménységére: a Krisztus halálát. Ezért kész komolyan venni az evangéliumot, Isten Ígéreteit és azt az új életet, melyre Krisztus kötelezi el, mivel ismételten meghallgatja, sőt szemeivel szinte látja a szent jegyekben azok biztosítékát: az Űr halálát. Komolyan veszi-e a mai úrvacsorázó gyülekezet az úrvacsorái fogadási tételt: »Mi e kegyelemért háládatosságból egész életünket az Úrnak szenteljük, s már e jelen való világban, mint az Ö megváltott! ai az« Ö dicsőségére élünk«? ... De hát akkor miért van annyi megalkuvó szeretetlen, egymás ellen törő, mondjuk így: erőtelen és beteg református keresztyén csak itt Szabolcs megyében is és miért alusznak sokan? Nem volna itt valami tenni való? Faluvéqi Dániel Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. János 11:25. A MAGYAR FÖLD KÉRDÉSEI Földindulás vagy feltámadás ? Hosszan hetek óta csendes népvándorlás folyik Budapest egyik legkisebb színháza felé. Nincs kemény ingmell és deréktörő dekoltázs, a látogatók csendben gyülekeznek s előadás után szótlanul sietnek szerteszét. Keresztyén középosztályunk magyar életösztöne lobog a nézőtéren s a színpadon. Református, magyar büszkeségünk, Kodolá- nyi János Földindulás-a valóban tetemre hív, vádol és tanít. »Nincs már szívem félelmére« dallamára összerezzen a közönség s a daliás református lelkész búcsúztatójának utolsó szavait fejszeütések kísérik. Szegezik az üresen maradt ház ajtaját, ablakait. Még el se hántolták a gyerek nélkül eltávozott öreg magyart, már tele az udvar svábokkal. Alkudoznak, kockát vetnek. Kell a föld is, a ház is: sok a gyerek; sok a munka: sok a pénz. Hiába a prédikáció, hiába a kiáltó példa, a magyar csak nem tanul. Száján Isten neve, de inkább káromlás, mint dicséret. Jó reformátusaink külső mázát se kell megvakarni, máris ordít az istentelen életű, veszekedő, káromkodó, önző pogány. — »Ésszel kell élni!« Ez az egyke jelszava. Szem nem marad szárazon a drámai feszültségű fprdulón, amikor az egykéből egyse lesz. Ilyen lehet az, amikor egy nemzet legdrágább kincsét: jövőjét és hitét veszti el. Hány ilyen hitlerváró, hitlerrettegő gyászmagyar csuklik, setteg, suttog körülöttünk! Összetört anyának ki nyújthat más vigaszt, mint a Jehova-tanúk gyülekezete! Szemforgató, züllött korhelyek, azonnali megváltást követelő vén szipirtyó nyilvános bűnvallásából a mocsár bűze árad felénk s a közönség együtt dönt a tétovázó, méltóságteljes parasztfiúval, aki minden szörnyű bűnt megbocsát hitvesének, csak ezt a környezetet nem tudja elviselni. »Békesség« szól a jehovások köszöntése. — Soha annyi gyűlöletet nem láttam, nem hallottam, mint amennyit e szóba beleszorítani lehet! * Valóban, nem a feltámadás, de a földindulás népe vagyunk? Öngyilkos, léha hitetlen, képmutató, tolvaj és rest a magyar? * Milyen jó hinni Istenben! Aki hisz az ingyen kegyelemben, másként látja a magyar sorsot. Két kézzel verte az Úr
