Szabolcsi Őrszem, 1939 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1939-12-01 / 19. szám
I. évfolyam 19. szám. IES!:6EHI REF, FilSülU >rr s ^ íHmkU, \rj^r0f Nyíregyháza, 1939. december 1. SZABOLCSI ŐRSZEM A SZABOLCSI REFORMÁTUS GYÜLEKEZETEK LAPJA Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nyíregyháza, Bencs László tér 5 Telefon: 599. Felelős szerkesztő: Békefí Benő református lelkész. Megjelenik minden hó l én és 15-én. Előfizetési díja egy évre: l-50 P. Lesz-e szebb jövő? Ez a kérdés talán nem látszik első pillanatra adventi kérdésnek, — pedig valóban az. Mi az ádvent? Várakozás, még pedig valami élő reménység beteljesedésének a várása. Izrael népe várta, hogy majd egyszer beteljesedjék az a reménysége, melyben a szabadító után vágyakozott. És nem hiába várt. Ha hosz- szú is volt egy kicsit ez az advent, mégis az idők teljességében, a legalkalmasabb időben megjelent a szabadítás, megszületett Jézus. Hányszor merülhetett fel az évszázados várakozás alatt a kétség: Lesz-e hát szabadulás? Eljön-e valójában a várvavárt szabadító? Hiába minden késedelem, minden időbelileg és személyileg sokszor csalódáshoz jutott várakozás, a készülődés, a vágy, a reménység a szabadító után. Miért? Azért, mert ez a várakozás nem ábránd, nem emberi tervezgetés, nem valami szentimentális képzelődés, hanem hit, hiszen Isten ígérete, sőt ígéretei állanak mögötte. Éppen karácsony nagy csodájában lett nyilvánvalóvá, hogy érdemes volt hinni, hogy nem a lemondásnak, nem a csalódásnak, a reménység feladásának, hanem a hitnek volt igaza, mert igaz és hű az, Aki az ígéretet tette. Az elégedetlenség ma egyetemes érzés, minden ember ott hordozza szívében és soknak ez igazgatja útait és tetteit. Ki van megelégedve a mai helyzettel akár családi, akár nemzeti, akár egyházi, sőt még egyéni viszonylatban is? Oh és jaj, ez az elégedetlenség mily sokakban csüggedt lemondássá, kiábrándult csalódássá lett! Napszámos emberrel beszélgettem. Tele volt panasszal. Kevés a kereset. Drágul minden. Megkockáztattam a kérdést: Lesz-e még szebb jövő? — Nem! — volt a határozott felelete. — A mi sorsunk a szenvedés és a halál. Munkában megőszült, aggastyán korban élő, éber tekintetű, mindent figyelő öreg úrral vitattuk meg a mai helyzetet. Merre irányul az élet? — kérdeztem meg tőle. — Lefelé, lefelé öcsém. — Hát nem lehet, hogy a holnap szebb lesz, mint a ma, meg a tegnap? — Semmiképen sem! Vonaton utaztam. Ugyanabban a kocsiban egyetemi hallgatók utaztak. A bajtársi egyesületek követtáborából jöttek. Figyeltem beszélgetésüket. Kritika és reménytelenség jellemezte elég hangos vitézkedésüket. — Egyik kedves barátommal utaztam más alkalommal együtt. Kérdezősködtem diáktársaink felől, hiszen ő egy városban él többükkel, szokott is velük összejönni. Csak azt mondta róluk: csüggedtek, nem tartják érdemesnek dolgozni, mert minden hullaszagú, mért mindent a halál levegője vesz körül. Mi itt a baj? Miért van az, hogy ott, ahol az emberek nem képmutatók, ahol nem dobogókon és szószékeken, hanem szabadon saját véleményüket mindjük el, ott a reméhytelen- ség és csüggedés fáradt, legtöbbször ítélettel és kritikával teli szavai hallatszanak? ... Így igaz? Nem lesz szebb jövő? A kérdés az, hogy tett-e Isten ígéretet a jövendőre? Van-e olyan ígéret holnapra nézve, mely mögött ott lehet tudni, hogy az, aki az ígéretet tette, a holnap Ura? Van-e ígéret, melyből csalódások, kiábrándulások és leveret-
